LÁTTAM A SZÍNHÁZBAN Max Frisch Don Juanját. Furamód a szebeni német színészek vígjátékot kerítettek ebből a gunyoros szomorújátékból. Igaz is, nincs ezen miért megütközni: láttam nemrég egy Hamletot a fővárosi Nottara Színházban, amelyben Horatio hamis barát, Claudius nem „vérnősző barom“, hanem nyegle ficsúr, Fortinbras potrohos kényúr, s maga a dán királyfi sem az igazság bizonyosságáért küzd, hanem… Mindegy: a rendező szuverén joga a legsajátosabb értelmezéshez a mai színház talán legjellegzetesebb vonása. Egyben a legvitatottabb is. Régebben a rendezők megkeresték a maguk mondandójához illő darabokat. Mi történt: kevesebb a jó darab, több a jó rendező? Végül is a rendezői szabadosság néhány tucat remek előadást teremtett világszerte, sok haszonnal fújta le a megült port a régi darabokról, újból közönséget vonzott a lassan elnéptelenedő nézőterekre. A remekműveket pedig nincs miért félteni, hiszen a jelek szerint mindent kibírnak.
EGY NOVELLA és egy esszé egybetűnő mondandója elgondolkoztat. Charles Bukowski amerikai író novelláját a London Magazine február-márciusi számában olvastam (Címe: Ajánlatos-e az írói pálya?), Ernst Jandl osztrák költő esszéje (A szabadfoglalkozású író problematikája) a Neue Rundschau idei első számában jelent meg. Bukowski, aki verseiben és prózáiban is meghasonlottsága törött tükrében szemléli a világot, ebben az elbeszélésben is tépett önmagáról készít portrét, ám egyben önmagán mégis túlmutató rajzot, amikor is egy Amerikában igen szokványos fölolvasó körúton a csacsogó, széplelkű érdeklődők nyüzsgő karéjában fölvillantja a költőt. A kényszerű, üres járatú szereplés, sikerhajhászás taposómalmában pénzért magát mutogató idegroncs a megalázást csakis úgy tudja elviselni, hogy szökésre ösztönző lázadásait állandóan alkohollal csillapítja. A személyiségére kényesen érzékeny költő végül önmaga semmisíti meg személyiségét. A mámor ködös hullámain el úszó lét képfoszlányaiban föl-fölbukkanó, béna elméjű költő émelygéstől eltorzult arca – nos, ajánlatos-e a pálya? Jandl viszont módszeresen mutatja ki esszéjében, hogy a szabadfoglalkozású író a legkiszolgáltatottabb: a siker függvénye, retteg a kritikától, az olvasóitól, a jövőtől, az öregségtől. Adatokkal, idézetekkel bizonyítja a mai nyugatnémet irodalmi proeminencia szorongató gondjait s az ebből fakadó létbizonytalansági érzet tüneteit. Jandl szerint a megoldás az írói munka szervezett társadalmi támogatásában keresendő. Igen ám, de elvárható-e egy társadalomtól, melynek lényege a sikerré álcázott tőkehalmozás, hogy támogassa a mégoly kitűnő, de sikertelen írót? A költő fájdalmas éneke némi pénzt hozhat csupán, de aligha busás hasznot.
Az irodalom rossz befektetés, az író pedig nyilván mihaszna. Amit termel, nem áru. Hivatása tehát ott és akkor válik szabaddá, ahol a társadalom nemcsak fölismeri, hanem törvényszerűségei szerint ki is szabadítja a kultúrát a tőkés árutermelés béklyóiból.
LUDWIG RENN nyolcvanöt éves. Ez is a huszadik század: hogyan lett Arnold Friedrich Vieth von Golssenauból Ludwig Renn; a drezdai első gránátos testőrségi ezred junkerzászlósából, az első világháború porosz vezértisztjéből a spanyolországi Nemzetközi Brigád Thalmann-zászlóaljának parancsnoka; a kék vérű nemesből a német forradalmi-proletár írók szövetségének titkára, a mexikói német antifasiszta emigráció vezére… Csupa háború az élete. A műve is. Már a címek is mindent elmondanak: Háború, Háború után, A spanyol háborúban. Aki elolvasta őket, önkéntelenül is jó kötésű katonaembernek képzelhette a szerzőt. Szememnek nem hittem, amikor ezerkilencszázötvenben vagy talán ötvenegyben egyszer Sinaián asztalához penderített a véletlen: magas, szikár, vékony és finom kezű, szelíd tekintetű öregúrral fogtam kezet. Aki Komját Aladár berlini éveiről mesélt nekem. Anekdotákat. És készülő gyermekkönyveiről. Triniről és a néger Nobiról. Ennyi az emlék. De azóta is látom szikár, törékeny alakját. Miféle erő munkált benne a nagy háborúkat elviselni? Fegyvert viselni, megfordítani a fegyvert osztálya ellen, rátalálni igaz osztályos társaira, vállalni az ő háborúikat? Elviselni Hitler börtöneit, a koncentrációs tábort, a hontalanság légszomjait? S mi mindenre tellett még erejéből! Begyalogolta Németországot, Olaszországot, Görögországot, a Közel-Keletet. Megtanul törökül, kínaiul, foglalkozott bizantinológiával, régészettel. Szerkesztett marxista katonai folyóiratot. Tanított marxizmust Berlinben és európai nyelveket Mexikóban. Megírta a maják történetét. És a regényei, elbeszélései, önéletrajzi írásai! Látom sétálni a sinaiai fenyvesek között, alakját eltűnni az erdőben. Legendásnak mondanám. Pedig csupa véres valóság az élete és csupa értelmes munka. Miféle erő? Úgy tetszik, nem minden Hamlet mond le az igazság kereséséről. Úgy tetszik, az írói létbizonytalanság mégoly valós gondján túl emésztőbb gond is gyötörheti a szellem emberét, ki magát nem kímélve (őt kímélte vajon valaki?) forgat tollat s fegyvert. Mindig a halál árnyékában, mindig önnön pusztulásának szurony- vagy tollközelben levő lehetőségével szembenézve.
Tollközelben a fenyegető pusztulás? Valóban: a nácik „irodalmi árulásáért” vetették börtönbe. Hányszor meggondolhatta volna. Nem tette. Hányszor meghalhatott volna. Megmenekült mindahányszor. Ez persze véletlen. Korántsem, hogy újra és újra vállalta a… Harcot? Amit Hamletnek vállalnia kell. Mert hiszen nem az számít, milyen szörnyű nehéz az út, hanem hogy végigjárni érdemes. Mondom, ez is – Ludwig Renn – a huszadik század.
Megjelent A Hét V. évfolyama 18. számában, 1974. május 3-án.