(AZ ELNÖK) beszéde után tüstént fölhívom egyik ismerősömet. Hümmög, hát igen . . . Sóhajt hozzá, keresi a szavakat, mintha zavarban lenne. Másnap, akivel csak szóba állok, hasonlóképpen, mondataik tele az izének megfelelő töltelékszavakkal (well, you know, as a matter of fact) és a tekintetükben egy ismeretlen valami – alighanem a fáradtság – kioltja a fényt. A mi kis városunk Vietnam-őrségén is (amit évek óta minden hónapban rendszeresen megtartanak a központ egyik útkereszteződésénél) alig lézeng néhány ember. Mondják, évekkel ezelőtt több százan gyűltek össze, hogy némán, fejet lehajtva tiltakozzanak. A Time is hasonló furcsaságokról számol be: Wayne-ben (Michigan) a polgármester félbe akarta szakítani a városi tanács ülését, hogy meghallgassák az elnöki beszédet, de a városatyák leszavazták; Fort Jackson (Dél-Carolina) egyik klubjában csak tucatnyian gyűltek a képernyő elé, a többiek zavartalanul tovább kártyáztak; az egyik chicagói tévéadás félbeszakította a kosárlabdamérkőzés közvetítését, mire felháborodott tévénézők követelték telefonon a sportközvetítés azonnali folytatását. A bostoni Globe azt írja, hogy a háború „nem ujjongással, hanem egy sóhajjal” ért véget. A Des Moines Register szerint „a kalaplengetés elmaradt”. A Newsweekben azt olvasom, hogy a karácsonyi brutális bombázások keserű utóízt, egyfajta szégyent és bűntudatot kevertek az örömbe”. (Azt viszont már csak a Spiegel írta meg, hogy ezek a bombázások 1800 áldozatot követeltek.) A New York-i Modern Művészetek Múzeumának előcsarnokában egy fiatal szendvicsember plakátján hasonlóképpen a fáradt bűntudat szólalt meg: „A gyilkosság bűnébe estünk Vietnamban, Boldog új évet!” Szintén New Yorkban hallottam Jane Fonda és Tom Hayden sajtóértekezletén (Hayden jeles háborúellenes aktivista), hogy „a mozgalom ez idő szerint érzelmi s nem szervezeti hatást gyakorol”. A nem csak tehetsége és sikeres pályája révén apja nyomdokaiba lépő színésznő (aki többek között nyilvánosan megtagadta régebben készült kommersz filmjeit) eléggé kellemetlen dolgokat vagdosott a riporterek fejéhez, akik pletykára éhesen sürögtek körülötte, fanyar és fáradt mosollyal jegyezvén meg, hogy „kétes dicsőség” sajtót kapni, s hogy manapság „csak a magunkfajta emberek képesek a sajtót mozgósítani”. A percemberkék mintegy szavainak igazolásául tüstént megkérdezték, hogy mikor házasodnak. Fonda és Hayden (egyébként valóban jeqybenjárnak) fölkeltek és faképnél hagyták őket. És itt van már az új sláger is, a könnyűzenelemez-ipar legfrissebb terméke címe: A háborúnak vége, és első szakasza azt mondja: „A háborúnak vége, / a fegyvereket letettük / s most gondolkozhatunk / hogy mit is csináltunk.” Így ért hát véget „Amerika leghosszabb és legbonyolultabb háborúja”.
(AMIKOR) hat évvel ezelőtt Norman Mailer egy regényének címével megkérdezte: „Mit keresünk mi Vietnamban”, a kérdést „milliók ajkáról” olvasta le. A regény egyébként nem a vietnami háborúról, hanem egy félelmetesen véres vadászatról szól. E nyilvánvaló párhuzammal válaszolva a kérdésre. A kérdéstől és a választól is visszhangzott akkor egész Amerika. „Hosszú éveken át tiltakoztunk és tüntettünk – mondta J. K. – Éppen a fegyverszünet megkötésének napján ülünk a konyhában és krumplipaprikást vacsorázunk”. Végigcsináltam az egészet Berkeley-ben, részt vettem a nagy washingtoni békemeneten, de senki se hallgatott ránk, úgy tettek, mintha mi se történne. Ígérgették tovább a békét, de űzték tovább a maguk háborúját. Végül, bár nem voltam katonaköteles, küföldre mentem, hogy valamiként ne kelljen állandóan szembenéznem saját tehetetlenségemmel.” Vigasztalom, hogy azért mégis. Legyint, hogy nem így kellett volna ennek történnie. De azután csak hozzáteszi, jó, hogy vége. Mégis tüstént kijavítja magát: „Ne gondold, hogy ezzel mindennek vége.”
(A MÉRLEG) ijesztő, a számokat mindenki ismeri: Amerika 108 milliárd és nyolcszáz millió dollárt költött a háborúra, elvesztett mintegy hatvanezer embert, háromszázezren megsebesültek. Túl mindezen azonban elveszett vagy megbomlott az az egység, de még inkább annak az egységnek az illúziója, mely, hogy hivatalos szöveget idézzek, „a hazát és fiait összefűzte”. Közel százezer katonaköteles fiatalember külföldre szökött, arról azonban nincs pontos statisztika, hányan kerültek börtönbe, amiért elégették katonai behívójukat. Az éveken át mindenféle agressziókkal orránál fogva vezetett közvélemény valósággal beledermedt, amikor a New York Times leközölte a Pentagon-iratokat, amelyekből világosan és félreérthetetlenül kiderül, hogy a Johnson-adminisztráció miként inszcenálta 1964-ben az ún. észak-vietnami támadást a Tonkini-öbölben, hogy ennek ürügyén megkezdhesse a Vietnami Demokratikus Köztársaság elleni légitámadásait. A NYT-t előbb ügyészségi döntés alapján megakadályozták abban, hogy továbbközölje az okiratokat, de a bíróság végül is úgy határozott, hogy a lapnak jogában áll a Pentagon-iratokat nyilvánosságra hozni. Ám Daniel Elsberg és társai, akik a dokumentumokat a lap rendelkezésére bocsátották, még mindig bűnvádi eljárás alatt állnak. És akik nem akartak résztvenni a „véres vadászaton”, továbbra sem részesülnek amnesztiában. De ki az, aki megkegyelmez mindazoknak, akik másként bújtak ki az alól, amit semmiképpen sem tartottak kötelességüknek? És hivatást változtattak, olyasmire adván fejüket, ami alkatuktól és álmaiktól idegen, derékba törve pályájukat, egy életre vállalván az öncsonkító kényszeredettséget, csak hogy katonai fölmentéshez jussanak? Mrs. M. D. mesélte nekünk New York-ban, hogy az ő fiai sorra így cselekedtek, ő persze egyetértett velük, noha tudva tudta, hogy két rossz közül a kevésbé rosszat választják, időnek előtte beleőszülvén abba, hogy nincs más kiút, hogy nem tud rajtuk segíteni. Beszéltem olyasvalakivel is, aki két évre szóló szolgálati szerződést vállalt a Déli-sarkon, csakhogy ne kelljen fejére tennie a „kék berettet”. Ezekről a sebesültekről megint csak nincs statisztika. Nem tartják hasonlóképpen számon a lefizetett orvosokat, akik sürgősen kórházba utalták a katonaköteles ifjakat, már azokat, akiknek szülei állni tudták a kórházi költségeket. A tehetőseknek semmi, a szerényebb jövedelműeknek annál több gondot okozott gyermekeiket a katonai felmentéssel együtt járó egyetemekre küldeni. Arról sincs statisztika, hogy végül is társadalmi rétegződés szerint kik kerültek sor alá. A szociológusok azt állítják, hogy a háború és a bűnözési arányszám növekedése közötti összefüggés nyilvánvaló; több mint tíz esztendő alatt egy egész nemzedék nőtt fel, mely naponta látta a tévék képernyőjén az intézményesített gyilkosságok hosszú sorozatát, a fölperzselt dzsungelt, a romba döntött városokat és falvakat, a kivégzéseket. Már nem tudom, hol is olvastam, hogy a „háborút elektronikus úton közvetlenül bekapcsolták a nemzet vérkeringésébe”. Magam is hallottam Truman Capote tévériportjában egy fiatalembert, aki valahol Kaliforniában meggyilkolta egy zenésztársát, amint szemrebbenés nélkül, korántsem magyarázkodva, egyszerűen Vietnamra hivatkozott. A megbolydult erkölcsi értékrend bűnös áldozatainak száma sem ismeretes, a Pentagon csak azt az alig hatszáz hadifoglyot tartja számon, akit régen elkészült díszegyenruhákkal és külön felkészült lélekgyógyászokkal várnak. De a hosszú várakozásban senyvedő feleségek egy része már rég benyújtotta a válókeresetet. Még készül a leltár, de a sebeit, bajait, veszteségeit számba vevő Amerika már most is tévetegen kérdi, egyetlen szóba sűrítve zaklatott tépettségét és remények után kapkodó bűntudatát: Miért?
(A TITKOS) tárgyalások idején a sajtóban állandóan előfordult egy helységnév: Saint-Nom-La-Bretèche . Előbb ismerősnek csengett, törtem is a fejem egy ideig, hogy minek okán, de nem tudtam eldönteni. Azzal ütöttem el az egészet, hogy bizonyára furcsasága ragad meg, el is raktároztam Tananarive és a megboldogult Sarvapali Radhakrisnan mellé. Ma reggel azután a bizonyára már lassan meszesedő járatok egyikén mégiscsak felszínre bukkant az emlék, hiszen jártam én, méghozzá nem is egyszer, Saint-Nom-La-Bretéche-ben, Párizs egyik peremvárosában, valahányszor Jean Rousselot-hoz mentem látogatóba. A Saint Lazare-on kellett vonatra szállni, a zajos rendezőpályaudvar és a kávéüledék-színű bérkaszárnyák sora után magaslatra kaptat a vonat, ahonnan egész Párizsra látni, mely, ha éppen süt a nap, valóban a fény városaként ragyog alant, hogy azután este, ha csak éppen nem bújik a Szajna ködei mögé. Ugyancsak kirakja a sohasem sűrű, inkább áttetsző sötétben pazar fényeit. Emlékszem az indóházra is Bretéche-ben, a kis hídra, a gombaszagú erdős dombokra, a gondozott kertek bokrai mögött fehérlő villákra. Hogy miért kellett Rousselot-hoz menve, aki L’Étang la Ville-ben lakik, mindig Bretéche-ben leszállni, azt máig sem tudom. Egyszer azután meg is makacsoltam magam és elmentem L’Étang le Ville-ig, el is keveredtem istenesen. Vasárnap lévén, szerencsémre mégis nyitva találtam egy női fodrászatot, a méhkasokba rejtőzött hölgyek azután eligazítottak, sajnálkozva rajtam (Olálá! – énekelték karban), amiért akkorát kell még gyalogolnom. De nem bántam meg. Kerti virágok, sokszínű zsalugáterek, barátságos ebédillatok, énekes madarak kísértek utamon. Párizs akkor éppenséggel nem volt ily virányosan és illatosan idilli. Ezerkilencszázhatvannyolc április végét mutatta a naptár, a Latin-negyedben már fölsorakoztak élesre töltött fegyverekkel a rendőrszázadok. A Danton-szobor köré gyűlt tömeg békét követelt Vietnamban, de fasiszta süvölvények betörték egy közeli mozi kirakatait, ahol Joris Yvens Hanoi hétköznapjairól szóló filmjét adták. Alig egy hónapja múlt, hogy egy késő este, ideges türelmetlenségemben, amiért hetek óta nem kaptam otthonról semmi postát, elhatároztam, hogy felhívom szüleimet telefonon, de a Tőzsde melletti telefonközpontban minden nemzetközi vonal foglalt volt, a kisasszony lebeszélt arról, hogy másutt próbálkozzam, valami történt, súgta bizalmasan, Vietnamban. A Bastille-tér közelében levő szállodánkba érve, már mondta is a rádió, hogy Johnson leállította a bombázásokat, és bejelentette a párizsi béketárgyalások kezdetét. Meg is fordultunk azután az előtt az Avenue Kléberen levő épület előtt, amely ragyogóra subickolva várta, hogy május 13-án tárgyalóasztalhoz üljenek… Vége! mondtuk, végre! mondtuk és Babits-csal folytattuk, hogy legyen vége már, legyen béke már! Éppen a nem messze levő Goethe-intézetbe igyekeztünk, hogy meghallgassuk Ernst Bloch előadását A Remény-elvről, Paul Celan mellett ültünk, vele mentünk utána valamelyik Trocadero-téri bisztróba egy kupica rumra. Vége? kérdezte Celan oly jellegzetesen kétkedő fejmozdulatával, mintha hallgatózna, valahonnan messziről, valahonnan mély önmagából választ várva kérdésére. Öt esztendő telt el azóta, Celan holttestét egy másik tavaszi hajnalon kihúzták a partra a szajnai halászok, hiába vártunk rá Freiburgban, ahol találkát adott nekünk. Öt esztendő, még öt esztendő, de hadd számoljak utána, hány esztendő telt el Dien Bien Phu óta? Egy nemzedék nőtt fel azóta, s egy másik megöregedett. De talán most, hogy íme Vietnamban végre elhallgattak a fegyverek, hogy lassan begyógyulnak végre Európa háborús sebei is, talán most mégis – egy nemzedék nőtt fel azóta, egy másik beleöregedett –, talán most mégis eltűnik az a kísérteties kérdőjel reménykedő tőmondatunk végéről, talán most végre pontot tehetünk a végére és új mondatot kezdhetünk.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 10. számában, 1973. március 9-én.