(JÓBARÁTOM), valamelyest földim is – mert Aradról elszármazott –, Réz Pali mesélte egyszer, hogyan ment be – ha jól emlékszem – a velencei játékkaszinóba és tette fel hazautazásának előestéjén minden kevéske maradék pénzét a rulettre. Pali nyert, és a szép summával a zsebében tüstént visszavonult, illetve elment feleségestül valamelyik előkelő és jó konyhájú vendéglőbe búcsúvacsorázni… A szerencsejátékok történetében a nagy nyerőket és az öngyilkosságba menekülő nagy veszteseket tartja számon az emlékezet. A bankról, minden szerencsejáték abszolút nyerteséről alig esik szó. Való igaz, a bankot nem látni, a bank személytelen, illetve személyiség híján levő személyek képében áll a játékasztal túloldalán, alkalmasint egyenruhában (régebben frakkban), itt Las Vegasban például, de legalábbis a Hilton több száz négyzetméternyi területen működő hotel kaszinójában afféle liftboyokra emlékeztető libériában, faarccal, meg nem rebbenő szemekkel, hogy azután két óra múlva eltűnjék, és helyében hasonló searcú férfi keverje a kártyát vagy forgassa meg a kereket a pártatlan szerencse eleven jelképeként. Norman Mailernek alkalmasint igaza van, amikor legújabb könyvében (az esszéit egybegyűjtő Existential errandsben, amelyet talán leginkább Létkérdéseknek lehetne fordítani) az eredetileg a Playboy-ban közölt interjújában azt mondja: „A kábítószerek fogyasztása a szerencsejáték szellemi formája. Ez olyan költői egyenlet, amely egykönnyen levezethető a metafora gyökeréig, ugyanis a kábítószerekre rámegy a házad havi részletfizetésének összege, ami a marihuána esetében a jövedelmed mintegy 30 vagy 40 százaléka.” A szerencsejáték mint szenvedély valóban betegség, akár a rendszeres kábítószerfogyasztás. Amerika többek között a statisztikák országa, de sajnos most nincs kezem ügyében a kábítószerfogyasztók számarányának kimutatása. A szenvedélyes szerencsejátékosoké sem, ha ilyen egyáltalán létezik. Az előbbit a közvéleményt irányító sajtó és a tévé súlyos társadalmi kérdésként tartja számon. Az utóbbit is valamelyest, amennyiben Amerika nem minden államában törvényes a szerencsejátékok űzése, ellenben törvényt szegően mindenütt űzik, amiből időnként kisebb-nagyobb botrányok robbannak ki. Nincs azonban statisztika arról, hogy ki vagy kik milyen jövedelemhez jutnak e középponti társadalmi kérdésekké növesztett beteges szenvedélyek révén. Ez ugyanis már nem reformokat igénylő társadalmi kérdés, hanem maga a mai amerikai társadalom alapvető jellegéből fakadó egyik társadalmi jelenség.
(LAS VEGASBAN) a legszembeötlőbb a szerencsejáték nagyipari jellege. Amikor évekkel ezelőtt néhány órára megfordultunk a Monte Carlo-i játékkaszinóban, a főúri palota régies előkelőségéhez kissé már görcsösen ugyan, de váltig ragaszkodó termeiben viszonylag kisszámú, jórészt eleganciájával és kiválasztottságával tündöklő közönséget láttunk a zöld asztalok körül szerencsét próbálni a már szinte áhítatos csöndben, amelyet a croupier-k meghitt, valósággal suttogó jelszavai, a kártyák zizegése és a szerencsekerekek korongjain forgó golyó pergése még sejtelmesebbé varázsol. Las Vegasban tarka eleganciájú tömeg tolong mindenütt, a croupier-k vásári kikiáltók harsányságával rikoltoznak, a játéktermek talmi fényekkel, olcsó műanyag belépítészettel utánozzák az előkelőséget. A nyerők hurrázva integetnek feleségüknek vagy férjüknek, a vesztesek hangosan káromkodnak az egész inkább forrongó vásári nyüzsgéshez hasonlít, mint a Monté Carlo-i termeknek a szenvedélyt, örömöt vagy bosszúságot arisztokratikus gőggel palástoló (vagy akár utánzó) hűvösségéhez. De minden hangoskodáson túltesz a szerencsegépek végeláthatatlan tömegének zakatája. Az intézmény látszólagos demokratizmusa mögött valójában a szerencsejátékok nagyipari újraméretezése húzódik meg, és ennek legfőbb, „termelőeszköze” a szerencsegépek megszámlálhatatlan serege, amelyek nemcsak a játékkaszinók termeinek legnagyobb részét foglalják el, hanem ott vannak Las Vegas minden moteljének előcsarnokában, de minden nevadai kocsmában is. A tét ezeken a szerencsemasinákon 15 centtől kezdődik, de nem megy föl 25 centnél többre. A szerencsejátékok pszichológiája szerint a kis tét a vonzó, a próbálkozó beteges szenvedély híján szerencséjüket kihívó nagy tömeg számára az egész csak idegborzoló játék, az egy-két dolláros veszteséget nem érzi meg a családi költségvetés. De ezen keres a legtöbbet a „bank” és nem a baccarat-asztaloknál, ahol magam láttam, amint egy szigorú arcú úriember tízezer dollárt számolt le a zöld posztóra. Ha csak húszezer ilyen szerencsegép működik Las Vegasban (és azt hiszem, ezzel alábecsültem számukat), és naponta csak száz dollárt inkasszálnak (ami úgyszintén szerény föltételezés), az annyi mint 200 ezer dollár naponta, 6 millió dollár havonta, 72 millió dollár évente. Íme, hát végül is, kinek a pártján a szerencse.
(A „BANK” MÖGÖTT) pedig nem állhat más, mint a monopoltőke, a „big business”, vagyis a nagy pénz. Hiszen a szerencsejáték-engedély nagy pénzbe kerül, valamint a befolyó jövedelem után (minden adócsalás ellenére) magas az adó. Profitot elérni ilyen formán csak nagy befektetés árán lehetséges. Így hát a tőkekoncentráció törvénye szerint korántsem véletlen, hogy Las Vegas egyik, ha nem egyetlen, tulajdonosa a multimilliárdos és rejtélyes életű Mister Hughes, akinek rangrejtett élete mintegy a játékasztalok és szerencsegépek eldologiasodását szolgálja: a „bank” mögött nem áll senki, a játékasztal, a kerék maga a szerencse megtestesülése. Inkognitója ellenére azonban Hughes úr nem csupán az eljátszott pénzeket zsebeli be, Las Vegasban. Renoban, Carson Cityben. Sporksban és még ki tudja, hol, de egyben ő maga birtokolja mindenütt a szállodákat, moteleket, éjjeli mulatókat, revüszínházakat, a tisztes, de vonzó cégérek mögött megbúvó bordélyházakat, talán még a csecsebecse-üzleteket is. Egyeduralmát csak az efféle országos hálózattal rendelkező konkurrens monopóliumok zavarják meg, mint a Hilton, a Holiday Inn szállodái vagy a Sears-nagyáruház, de ki tudja, e company-k részvényeiből mennyi hever Hughes úr láthatatlan széfjeiben. Sőt ezen felül a szorgalmas pénzember a Hughes Airwest repülőtársaság tulajdonosa is, mely gyorsjáratú kis személyszállító repülőivel évente százezreket, sőt milliókat szállít egyenesen Kalifornia, Nevada, Arizona és Texas műcsillogású szerencsejáték-fellegváraiba, nyaralóhelyeire, a szórakoztató ipar minden korszerű eszközével fölszerelt turisztikai gócpontjaiba. A szerencséjét kihívó, szabad idejét nagyvonalúan, a gazdagok módján eltölteni áhító középrétegek, amelyek számára a kevés kiválasztottak mellé ez a szórakoztató, szabad időt manipuláló nagyipar helyett teremtett a neonfények alatt, nyilván nem tudják, hogy minden centjükkel, a „kedvezményes” árucsaládi motelekben fizetett napi 39 dollárjukkal, a show-k 10 dolláros fogyasztáskötelezettséggel leplezett belépti díjával egyenesen és közvetlenül gyarapítja Hughes úr immár amúgy is tetemes vagyonát, és sajátos módon szerencsét próbálva is, szórakozva is „profitot termelnek”. Ha a Hiltonban a szállodaszoba borsos árát kifizetve talán nem is, de azzal a tíz dollárral, amit percek alatt ruletten elvesztettem és azzal a kétszer huszonöt centtel, amit a szerencsegépeken elvesztegettem, magam is hozzá járultam a nemrég, a managuai földrengés után Nicaraguából elmenekült, és ki tudja, hol rangrejtőző Hughes úr tőkéjének terebélyesítéséhez. És még azzal se vigasztalhatom magam, hogy ez az összeg igazán elenyésző, hiszen, mint mondom, a kispénzűek „termelik” és gyarapítják igazából a nagypénzt. Egyetlen vigaszom maradt csupán, amint láttam a pénzemet elúszni a zöld asztalon és egyenesen Hughes úr zsebébe vándorolni: mindennek az az átkozott, évek óta üldöző balszerencsém az oka.
(REGGEL) azután lementem a Hilton előcsarnokába, amely egyben játékkaszinóul is szolgál, hogy újságot vegyek. A játék – az itteni huszonnégy órás „munkaidő” szabályai szerint – javában folyt a zöld asztaloknál és a kereplő kerekeknél. Egy kék, cirkuszi istállófiú egyenruhájába öltözött fiatal lány járt az asztalok és a gépek mögött, hátára rá volt írva: Change. Vagyis aprópénz. Íme hát a megszemélyesített pénz, a két lábon járó „kuncogókrajcár”. A tegnap esti nagy tülekedésben észre se vettem, hogy a mennyezetet végig tükör borítja. Nyilván a csalók elleni védekezésül. De fölnézve, most tűnt fel igazi képében ez az egész világ: tótágast állt.
(A LAPBAN) már az első két oldalon a következőket olvasom (Las Vegas Review-Journal, április 12.) 1.) James Patrick Bies-t (5055 Durante Street) letartóztatták fehér rabszolgakereskedelemért „nőszemélyek államközi illegális átszállítása” (?) bűnvádjával. 2.) A Boulder Boulevardon egy fiatalember pisztollyal rátámadt egy taxisofőrre. A sofőr kiütötte a pisztolyt a merénylő kezéből. A tettes elmenekült. 3.) A Pizza Hut vendéglő (2510 East Fremont Street) pénztárát 2 óra 30 perckor kirabolta egy pisztolyos férfi. Nos, jó lenne – gondoltam – minél gyorsabban lelépni innen. Már az első benzinkútnál kezdtem bele az apróhirdetések böngészésébe. „Keresek uralkodó típusú nőt. Író lévén új kutatásokat végzek a domináns női alkatok terén. Telefonhívás bármikor nappal vagy éjjel: 457– 8273” Nem, tévedés ne essék, ezt az apróhirdetést nem én adtam föl. Magas, negyvenes férfi, jól menő üzlet és szép ház tulajdonosa barátság céljából keres magas hölgyet. Postafiók X6535”. No, ez se nekem szól. Szerencsejátékosok összejövetele az Első Metodista Templomban minden hétfőn d. u. 8-kor, szerdán d. u. 2-kor és csütörtökön este 8,30-kor. Érdeklődni: 451–4811” Már megint a balszerencse, hiszen ma péntek! „Elvesztettem kis fekete pulikutyámat. Szerencsés megtaláló 200 dollár jutalomban részesül. Telefonszám 736–1114 vagy 876–6754”. Előbb fölcsillant a szemem, ha már a zöld asztalnál pórul jártam, most végül csak rám mosolyoghat a szerencse. De a kocsi akkor már messze futott valahol a nevadai sivatagban. Irány a Grand Canyon!
(A HÁROMSZÁZ KILOMÉTER HOSSZÚ) és ezerötszáz méter mély sziklaszoros homokkővárának parázs színei és gyermekkori képzelt kalandokat idéző vadregényessége láttán az ember gyorsan elfelejti a sivatagi homokra épült Las Vegast, amely neonsminkje híján, nappalra ébredvén világra olyan, mint a kiöregedett „kereskedelmi célból kéjelgő” hölgyek, akiknek nem egy példánya koptatja a játékkaszinók és egyéb intézmények műanyag padlóját. A természet még mindig szép, noha „fogyasztása” itt szintén a turisztikai nagyipar szabályai szerint történik. Picassónak ugyan néha két óra is elegendő volt ahhoz, hogy bár művi úton, maradandó szépséget teremtsen; ehhez a Grand Canyonhoz a Colorado folyónak viszont több millió évre volt szüksége. Talán éppen ez a szemmel láthatóan millió éveket igénylő munka az igazán megrendítő. A természet alkotó türelme… Igaz viszont, hogy az indiánok erőst megritkultak errefele is – korántsem természetes úton. A hopikból például összesen kétszáz maradt. A mókusállomány ellenben szépen szaporodik. A szelíd kis állatok kezedből eszik a csokoládét. Amit ugyanaz a company árusít, amely a szállodáknak, vendéglőknek, bazároknak – indián műtárgyak! – kempingtereknek, automata mosodáknak, a szorosba leszállító öszvéreknek, alighanem az öszvérvezetőknek is egyedüli és kizárólagos tulajdonosa. A sziklarengeteg természetesen mindenkié.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 22. számában, 1973. június 1-én.