(REPÜLŐPOSTA) Ezeket a sorokat Denver és Los Angeles között írom, mintegy 5000 méter magasságban, az United Airlines 701-es járatán. Tegnapelőtt kora reggel indultunk a mi kis városunk közelében fekvő Cedar Rapids repülőteréről Denverbe, délután már fenn is voltunk a Rocky Mountains engem állandóan a predeáli és a brassói tájra emlékeztető fenyvesei között, a havas csúcsok tövében. Mindegyre caraimánokat, schullereket és királyköveket véltem látni a tavaszi napsütésben szinte szemünk láttára nehéz ködeitől megszabaduló egek és tavak tükrében. Csak a sziklák mások ezekben a Sziklás Hegységekben, a mieink egy tömbből faragottak, az ittenieket meg mintha darabonként öntötte és rakta, ragasztotta volna egymásra az öreg mester, akinek azután már nem futotta idejéből arra, hogy meg is faragja őket. Nyilvánvalóan már arra sem, hogy a hegyek annyiféle kincsét és köztük az aranyat és az ezüstöt jó mélyen elrejtse a sziklák alá; kisebb, a felszínnél alig mélyebbre merészkedő arany- és ezüstbányák ma is fungálnak a műút mentén, mi lehet bennebb s mélyebben, no, de ez minden földrajzkönyvben olvasható. Kedvem lett volna valamelyik patak mentén megállni, bizonyára lehetne ott aranyat mosni: így kezdte itt, Coloradóban minden valamirevaló európai – az indiánok után szabadon – mielőtt még bányát nyitott volna vagy mielőtt még kiluggatták volna a bőrét… A légikisasszony szendvicseket hoz és kávét, így hát abba kell hagynom. Vastag iratcsomót tanulmányozó szomszédomat amúgy is zavartam gépelésemmel. Engem is zavar, hogy irattartóján azt olvasom: Confidentional, félek, kísértésbe esem és belepillantok titkaiba. Vajon ő, aki szintén idesandít a gépemre, ért-e valamit abból, amit írok? Igaz, nekem nincsenek titkaim, de alighanem félreértheti az irattartójáról fennebb lemásolt angol kifejezést. Lám, már el is rakja papírjait. Bizonytalanul mosolygunk egymásra. Meglátom a mappáján, hogy a Chevron cégnek (Standard Oil érdekeltség), tehát olajban utazik. No, lássuk, milyen ez a kávé? Bizonyára pont olyan ihatatlanul gyönge, mint mindenütt Amerika-szerte. Úgy kell nekik, ha egyszer nem volt részük török hódoltságban.
(A FOLYTATÁST) már itt írom Passadenában, alig másfél órával az ihatatlan kávé felhörpintése után. Passadena vagy tíz mérföldnyire fekszik Los Angelestől, amelyen idejövet át is hajtottunk, pontosabban láttuk az autósztrádáról, már amennyire egy nyolcmilliós várost egyáltalán látni lehet az autósztrádáról. De a csúcsforgalmi, nyolcsávos rohanás ellenére is egy pillanatra csak feltűntek a belváros felhőkarcolói, arrébb meg Hollywood sugárútjai, de lehet az is, hogy a jelzőtáblák föliratai kavartak meg és valójában egészen másutt jártunk. Mindenesetre szállodai ablakunk előtt pálmafák és egyéb, számomra ismeretlen fák koronái hajladoznak a határozottan óceánszagú szélben. Ez tehát mégis Kalifornia lehet, ahol pedig tegnap voltunk, a térdig érő hóban, mintegy kétezer méter magasságban, az Colorado volt. Hanem mégse, mert az tegnapelőtt volt és tegnap mi Colorado Springsben jártunk, abban a Colorado Springsben, ahol egy igen régi hollyvoodi film szerint Sonia Hennie jégtáncolt. Nos. Hollywood most itt van egy karnyújtásnyira – de vegyük csak sorjában az egészet. Tehát tegnapelőtt fenn a Sziklás Hegységekben egyszer csak ott volt Central City; van-e, ki e nevet a kalandregényekből nem ismeri? Zegzugos, hegyre kaptató utcáin minden féle kocsmák cégérei hívogattak, de marcona aranyásók helyett nem kevésbé bozontos szakállú, farmernadrágos ifjak léptek ki a lengőajtókon és szálltak be autóikba. Dehát hogyan is lehetett volna másként. Az is csak afféle kultúrsznobság, hogy az ember mindegyre hamvas ősiségében vagy érintetlenségében akar rálelni a múltra, meg azután miért is berzenkedem egy rekonstruált vagy jól karbantartott múlt századi colorádói kocsma láttán, utóvégre mindenki azt tartja karban vagy azt rekonstruálja, amije van, ki középkori lovagvárait, ki meg éppenséggel ivóit. Borzalmakat egyiknek is, másiknakis bőven láttak a falai, noha a középkori várak kövei némi írástudók lúdtollainak percegését, némi lantosok húrjainak pengetését is visszhangozták. Míg… Az is igaz, hogy Európa kocsmáiban kevesebb arany forgott, mint ezeknek hajdani másában, bár ki számolta meg azt a temérdek kincset, amely (mielőtt bankjaiban) Európa lebujaiban váltott gazdát, akár csere vagy erőszak útján. Annyi azonban bizonyos, hogy Central City kocsmáiban sokkal kevesebb vers született, mint a párizsiakban. De lám, ez megint csak „kultúrsznobilitás”-ból fakadó fölényeskedés; a történelmet legalább olyan nevetséges és fölösleges moralizálva megítélni, mint irodalomtörténeti szempontok alapján. Miss C., önkéntes vezetőnk (mindkét értelemben, ugyanis a kocsit is ő vezeti) mintha elértené szótlan morfondírozásomat, két, cseppkőbarlang oszlopra emlékeztető, igazán jó karban levő szikla között megjegyzi, hogy mintegy huszonegy amerikai milliomos nagyapja kezdte itt ásóval és egyebekkel, mondom, megjegyzi, nem hivalkodón, nem gunyorosan, mintha azt mondaná, ahogy nálunk felé szokás: ez van. Ezek az unokák alighanem ott táncoltak tegnap este (mert most már ismét másnap van) a Sheraton szálló Ship Room-hoz címzett egyik vendéglőjében, ahova immár itteni önkéntes vezetőnk, Mrs. M. vacsorára meghívott. Túl sok volt nekem a nagyestélyi meg az ezüstróka meg a Cadillac, persze én ehhez nemigen értek. Azután sétáltunk egy keveset a szálloda körül a parkban, a pálmafák, ciprusok, narancsfák, oleanderek és rózsák között. hogy megbizonyosodjunk arról, ez itt valóban Kalifornia, noha tegnap, azaz most már tegnapelőtt (pontosan április elsején) még Colorado Springsben jártunk, a Sziklás Hegységek lábánál.
(EZT AZ ESTÉBE) nyúló délutánt úgy írom át ide a naplómba, ahogy a noteszembe lejegyeztem. Tehát: Denver, április 1. d. u. 3 órakor megáll a szállónk előtt Mr. C. autója. Jó hatvanas, felesége szintén. A 25-ös autósztrádára térünk, délirányban. Néhány udvarias szó, Mrs. C. erősen köhög, nem erőltetjük a társalgást. A hegyeket nézzük, most éppen egy Cenk tűnik föl a láthatáron, arrébb pedig a Bolnok. Horváth Imre: „Hallgatva hegyek a hegyek”. Nyolcvan mérföld után jobbra térünk, nyugati irányban, a hegyek felé. Tábla: United States Airforce Academy. Mr. C. igen büszke, hogy éppen ide kalauzolhat bennünket, igaz ugyan, később a Kadétok Templomában látjuk, hogy sok a turista. A campus négyszögalakú összefüggő épületrendszer; a temploma négyszög egyik sarkában. Teteje rakétaszerű csúcsokban tör az égnek, houstoni televíziós emléket idéz föl. Benn a padok rajza a repülőgépszárnyakhoz hasonlít. Sok az alumínium, az oltár fölött függő (repülő?) kereszt. Ez itt már a protestáns, egy szinttel lennebb a katolikus, mellette az izraelita imaház. Amikor kijövünk, látom; egy gránitfalon fémlapok, az akadémia hősi halottainak nevével. Nincs rájuk gravírozva, hol estek el: Vietnamban-e vagy Kambodzsában. Körbejárjuk a települést, a tisztek, a tanerők lakóházait, látjuk az üzletközpontot, az iskolákat. Bank. Az Akadémia elvégzése öt esztendőt igényel, aki pilóta lesz, még két év gyakorlat. Saint Exupery: Vol de nuit. Mr. C. elmondja, hogy you know, ha ki tudja, mi történik, a település három hónapig képes teljesen elvágva a világtól, önellátóan működni. A Tisztek Klubjában vacsorázunk, itt már nincsenek turisták, így hát Mr. C. joggal mondhatja: „Együtt vacsorázunk a tábornokokkal.” Vajon az az idősebb úr ott Westmoreland tábornok? A mellettünk ülő asztalnál négy vállas, tagbaszakadt óriás. Tisztek, mondja Mr. C., civilben, ma ugyanis vasárnap. Az üvegfalakon túl körben a hegyek. Hó. Hozzák a vacsoránkat, előttünk sütik nagy lila láncokon a nyársra tűzött húst. (Temesvár bombázása 1944-ben, gyújtóbombák. Apámmal oltjuk a Józsefváros lila lángokban álló házait.) Mielőtt hozzáfognánk a vacsora elköltéséhez, Mr. C. imádkozik. Imájába belefoglalja Európát és Romániát is. Mr. C. ezredesi rangban szolgált tábori papként az amerikai hadseregben. Részt vett a normandiai partraszállásban, ott volt Buchenwald felszabadítói között. „Nem lehet elfelejteni a szagot”… Hazám lojális polgára vagyok, de a béke, az együttműködés híve”. Mi vagyunk az első emberek az életében, akik – mindig így mondja – „odaátról” jövünk, és most nem tudja, vagy mi nem vagyunk kommunisták, vagy ő tévedett a kommunistákat illetően. Dilemmáját, minden igyekezetünk ellenére. nem tudjuk megoldani. Vacsora után a klub előcsarnokában levő kis asztalokon fölfedezem a második világháborús légitérképek fényképmásolatait, rajtuk vörös vonalakkal a célpontok betájolása. Az egyik Wiener Neustadt, a másik Blechhammer északi része, a szintetikus olajművek pontos megjelölésével, a harmadik Friedrichshafen. A Boden-tó. Mi is jártunk ott néhány évvel ezelőtt, a busz sofőrje, tréfás szavú öreg róka, egyszer csak azt mondta: „Az ott egy kaszárnya, azok meg az ami-k. Amiből az a tanulság, hogy az ember nemcsak a rokonait, de a barátait se válogathatja meg.” Emlékszem, a többiek jót nevettek, de bennem maradt valami keserű utóíz. A múltra gondolt-e. mert akkor… És egyáltalán. De persze, ki tudná ezt a gordiuszinál nagyobb gubancot oly egyszerűen megoldani. Hacsak nem egy kardvágással ismét. A térképek. És mégis Radnóti eclogája a repülőkről meg a térképről, a kőről ami fentről célpont, de lenn egy darabka a házból. Buchenwald és az abdai tömegsír a razglednicákkal a költő zsebében. Képeslapok a túlvilágról. Mrs. C. nem érzi jól magát, így hát előbb hazahajtunk hozzájuk, hogy majd csak azután térjünk vissza szállodánkba. A szokásos amerikai ház, a nagy nappalival, a tűzhellyel, a csecsebecsékkel, az unokák fényképeivel a dolgozó, a háló. A szokásos amerikai középosztály – sirámok, illetve szerénykedések: a lakás kicsi, de hát csak egy kocsink van, de ez nekünk elég stb. Mr. C. végül megmutat egy vaskos kéziratot, mivelhogy írók vagyunk, bizonyára érdekel bennünket. és örömmel teszi hozzá, már kiadót is talált. A címe: Szorongás. Nem, nem regény, tanulmány.
(MINDEZ) azonban tegnap történt, tegnapelőtt vagy azelőtt, valahol messze a havas Sziklás Hegységek lábainál, és ez itt most már Kalifornia. De hol lehet a pálmafákon, a oliciniákon, a ciprusfákon, a piniákon, a felhőkarcolókon, a sárga smogon túl, hol lehet, hová bújt, merre rejtőzik a Csendes-óceán?
Megjelent A Hét IV. évfolyama 24. számában, 1973. június 15-én.