Kent Frizzell, az USA Igazságügy-miniszterének a helyettese április 6-án bejelentette, hogy egyezményt írtak alá azzal az indián csoporttal, amely 37 napig megszállva tartotta Wounded Knee helységet.
Szász János tudósításában beszámol a Dél-Dakota-i eseményekről és azok történelmi hátteréről.
(AMIKOR) a múltkor feljegyeztem, mi történik a Dél-Dakotai Wounded Knee-ben, még nem tudhattam, hogy ez a jellemző, de elszigeteltségében nem túlságosan jelentősnek tetsző esemény végül is országos visszhangot ver, nemzeti méreteket ölt, nem mintha az indián jogegyenlőségi harcnak ez a formája országszerte elterjedt volna, de főként intenzitása okán; az a kétszáznál több indián, aki Wounded Knee-ben elsáncolta magát és fegyveresen ellenáll a mindenféle federatív alakulatok körülkerítésében, mindmáig (1973. március 22.) tartja magát. Emlékeztetnék még arra a novemberi naplójegyzetemre, amelyben megemlítettem, hogy indiánok elfoglalták a washingtoni Bureau of Indian Affairs irodaépületét, és futólag szót ejtettem egy beszélgetésemről egy indián néprajzossal. Nos, Chuck Storm a Washingtonban történtekről annyit mondott, hogy ez csak a kezdet, s jobb tenyerét odacsapta ökölbe szorított baljához, majd az ugrást utánozva ellendítette. Értetlenül bámésztam rá, mire elmagyarázta, hogy az indián jelbeszéd szerint ez annyit tesz mint folytatás. Az Indián Ügyek Irodájában elbarikádozottak ellenállását a múlt év novemberében megtörték. De az még valóban csak a kezdet volt. És íme a folytatás…
(FEBRUÁR 28.) „Indián militánsok tíz túszt ejtettek foglyul a történelmi nevezetességű Wounded Knee-ben, tűzpárbaj a rendőrtisztek és az indiánok között, az indiánok minden lőtávolba kerülő autóra és helikopterre tüzet nyitnak. Federatív rendőrök, az FBI ügynökei és az Indián Ügyek Irodájának tisztviselői körülkerítették az Oglala sziúk kis falucskáját, ahol indián ősapáik nyolcvanhárom évvel ezelőtt utolsó tragikus csatáikat vívták az Egyesült Államok lovasságával. Két csapatszállító páncélautó érkezett erősítésül. Az Amerikai Indián Mozgalom kétszáz és háromszáz fő között mozgó tagjai elfoglalták a postahivatalt és a templomot. A felfegyverzett indiánok azt kérik Washingtontól, hogy a Szenátus Külügyi Kapcsolatainak Bizottsága tárgyaljon velük az indiánokkal kötött szerződésekről, mérje fel az indiánokkal való bánásmód »teljes kérdéskörét« és külön a Dél-Dakota-i sziú rezervációk helyzetét. Mr. Camp, az Amerikai Indián Mozgalom oklahomai és kansasi szervezője kijelentette: Addig tartjuk elfoglalva ezt a helységet, amíg a kormány belátja, hogy tárgyalnia kell az indián néppel, sajátosan a Dél-Dakota-i Oglala sziúkkal. Igazi indián nemzetet akarunk, nem olyant, amelyet az Indián Ügyek Irodája előregyárt” (The New York Times).
(MÁRCIUS 2.) „Carter Camp, az Amerikai Indián Mozgalom egyik szóvivője telefonon nyilatkozva Wounded Knee-ből kijelentette: »Készek vagyunk meghalni, ha kell, amennyiben a kormány nem hajlandó eleget tenni kéréseiknek. Fölkészültek arra, hogy folytassák a Wounded Knee-i csatát és ellenállunk vagy meghalunk« – tette hozzá Carter Camp.” (The New York Times).
(ELŐJÁTÉK) A washingtoni sikertelen kísérlet után már az év elején (január 21.) azt jelenti az Associated Press, hogy Pine Ridge-ben (a Wounded Knee közvetlen közelében fekvő indián rezerváció neve) zavargások törtek ki, az indiánok fölgyújtották a helyi Kereskedelmi Kamara irodáját és a bíróság épületét. A zavargások kiváltó oka: egy fehér ember megkéselte a húszéves Wesley Bad Heart Bull nevű indiánt, aki belehalt sebeibe. A fehér ember nevét nem közli a hírügynökség. Február 7-én szintén a Dél-Dakota-i Custerből jelenti az A. P., hogy tűzharc tört ki a rendőrségi alakulatok és a tüntető indiánok között, nyolc rendőr megsebesült, huszonegy indiánt letartóztattak.
(TÖRTÉNELEM) E. H. Spicer A short story of the indian of the United States (Az egyesült államokbeli indiánok rövid története) című könyvében a 91/92. oldalon a következők olvashatók. „1889-ben nehéz idők elé néztek a sziúk. A termés rossz volt, a fejadagok lecsökkentek. Az emberek éhenhaltak és a nyugtalanság igen elterjedt a sziú rezervációkban. Ebben a válságban elhatározták, hogy elzarándokolnak Wovokához. (Nevadai indián vallásalapító, aki az indián hagyományokhoz és életformához való visszatérést hirdette. Sz. m.) Short Bull és más sziú kuruzslók mély benyomásokkal tértek vissza, és elkezdték maguk is Wovoka tanait hirdetni. Az ínségtől szenvedő indián asszonyok és férfiak összegyűltek. hogy eljárják a Szellemek Táncát. Egy hozzá nem értő és beijedt felügyelő az indiánok táncát felkelés kezdetének vélte. Megtiltotta a táncot, de sikertelenül, mert a feltüzelt indiánok most már reménykedve ragaszkodtak az új valláshoz. A sziú vezetők, mint Red Cloud is, nem találtak semmi kivetnivalót az új tanokban. A fehérek viszont egyre jobban féltek a fegyveres összecsapás veszélyétől. Red Cloud maga is habozott, nem találván ugyan semmi veszélyt abban, ami történik, de elismerve, hogy a fehérek félreértései komoly bajokhoz vezethetnek. A bajok be is következtek, és kihatottak az egész Egyesült Államokra. 1890-ben, hogy a Pine Ridge-i rezervációban mind több sziú fogadta el az új tanokat, a felügyelő odarendelte a katonaságot. A helyszínre érkezvén, félreértve az indiánok akcióit, lemészárolták a Wounded Knee Creek-i település teljes lakosságát. A háromszáz férfi, nő és gyermek meggyilkolása felháborította az amerikai közvéleményt.”
(ELLENVÉLEMÉNY) Az Iowa City Press-Citizen (március 19.) interjút közöl a 81 éves John Victor Johnsonnéval, akinek édesapja részt vett a Wounded Knee-ben nyolcvanhárom évvel ezelőtt történt eseményekben. Szerinte a történelemkönyvek igaztalanok a katonákkal és a telepesekkel szemben akik, mint édesapja mesélte neki, csak védekeztek és visszalőttek az indiánokra. „A katonák s köztük apám és más telepesek is az indiánokhoz közeledtek, hogy lefegyverezzék őket. Az egyik öreg törzsfőnök ott állt a dombon és amikor az emberek a település közelébe értek, egy marék port dobott a levegőbe, mire az indiánok tüzet nyitottak puskáikból, amiket addig a köpenyeik alá rejtettek.”
(EGY MÁSIK ELLENVÉLEMÉNY) James L. Draper a Georgia állambeli Council on Human Relations (Emberi Viszonyok Tanácsa) végrehajtó igazgatója március 16 án a következő levelet intézi a New York Times szerkesztőségéhez: „(…) Az indiánok harcoltak és meghaltak; legyőzték őket és éhen haltak; szerződéseket kötöttek és a fehér ember és a fehér kormány semmibe vette őket. Az indiánok (kétségbeesésükben) versenyre keltek whisky-ivásban a fehérekkel, és azok börtönbe vetették őket, miközben a fehér ember szabadon továbbsétált. Indián gyerekeket ezer és ezer mérföldnyire küldenek iskolába (például az alaszkai aleutokat az oklahomai Ciloccoba, miközben a fehér fajüldözők tiltakoznak az ellen, hogy gyermekeik tíz mérföldnyit utazzanak az iskolabusszal); indián gyermekeket vernek, ha sírni mernek messzi magányukban. A kínok és embertelenségek sorát még hosszan lehetne folytatni. Ami pedig vezércikkük megjegyzését illeti, miszerint felelős indián vezetők sokkal inkább azzal vannak elfoglalva, hogy jólétet teremtsenek saját népüknek, mintsem hogy felélesszék a régi szerződéseket, ez pontosan úgy hangzik, mint amikor 1965-ben a Mississippi partiain megjelenő lapok szerkesztői még azt is a néger tüntetők szemere hányták, hogy a felelős vezető fogalmát használják. Se önök, se jómagam nem tudjuk eldönteni, ki a felelős. Hagyjuk ezt a történelemre.”
(A VEZÉRCIKK), melyre a levélíró hivatkozik, többek közt a következőket írja (március 2.): Nem a véletlen játéka, de határozottan jelképet hordozó az a tény, hogy mind a két incidens az Oglala sziúk azonos kis falucskájában történik, mintha az eltelt nyolcvanhárom év nem lenne egyéb, mint kis szünet a csatában. Most azonban bármenynyire is kihegyezett a helyzet iróniája, a valóság az, hogy az Egyesült Államok nem engedheti meg magának az erőszak eltűrését, főként nem túszok foglyul ejtését, akár ha indián militánsok, néger militánsok, fehér diákok vagy bárki más részéről tapasztalta, függetlenül attól, hogy mik a követeléseik.” Miután azonban az indiánok szabadon bocsátották túszaikat, miután minden tárgyalás meghiúsult és az indiánok meghirdették a „független Oglala nemzet” alakulását, és erre fel a federatív csapatok teljes blokád alá vették a megostromlott falucskát, elvágva még az élelmezési utánpótlás lehetőségeit is (noha a blokádot e tekintetben végül is megtörte egy egyházi segélyszervezet), megváltozott a New York Times hangja is. Március 15-én közölt vezércikkükben a liberális jólelkűségés emberszeretet nevében már így írnak: „Egyetértve azzal, hogy a kormány nem tűrhet semmiféle lázadást és egyéb ezzel járó bűnözést, egy megértő, az erőszaktól eltekintő kiutat javasolunk. Csak tartsák bezárva a rendőrcsapatok az indiánokat, amíg azok kitartanak – beengedve a körletbe élelmet, de semmiképpen sem lőszert és fegyvereket. Előbb-utóbb a hősök csak megunják majd hősietlen „kényszerlakhelyüket”, az Egyesült Államok ezzel elhárítja majd a kihívást egy újabb mészárlásra, a tárgyalások újra megkezdődhetnek és Wounded Knee-ben helyreáll a béke és az igazság.” A javaslatot azonban mind ez ideig, pofonegyszerűsége ellenére, az indiánok nem hajlandók elfogadni.
(MIFÉLE SZERZŐDÉSEK?) Az Egyesült Államok kormánya a történelem során 371 szerződést kötött a különböző indián törzsekkel. Vine Deloria. az összamerikai Indiánok Egyesületének volt alelnöke, maga is sziú indián, azt írja Custer died for your sins (Custer a te bűneidért halt meg) című könyvének 35. oldalán: „Amerika mindmáig egyetlen szerződésének sem tett eleget, amelyet az indiánokkal kötött. (… ) A történelemben emlékezetes marad az a tény, hogy miközben az Egyesült Államok néhány száz milliárd dollárt költött Vietnamban, azzal indokolva e véres orgiát, hogy hűnek kell maradnia bizonyos szerződésekhez, egyben sietett megszegni az indiánokkal kötött legrégibb szerződését, amelyet 1794-ben kötött az irokéz nemzet szeneka törzsével, az úgynevezett Pickering szerződést, „amely szavatolja az irokézek földjeinek határait és zavartalan birtoklását«. Ennek ellenére az 1960-as évek elején gátat építettek, amely elárasztotta a szeneka törzs földjeinek java részét. Noha a törzs saját mérnököt fogadott és fölajánlott egy kevésbé költséges és sokkal hatékonyabb építkezési lehetőséget, a kormány, megszegve a szerződést, mégis oda építette a gátat, ahová eredetileg tervezte.” Ezek után nyilvánvaló, a New York Times-nak miért nem szívügye a szerződések felülvizsgálása és újratárgyalása. A sorozatos szerződésszegéseket hivatalosan és félhivatalosan az indiánok állítólagos alkalmazkodásképtelenségével indokolták. E tekintetben igen beszédes a cseroki indiánok története, akiknek tragikus sorsáról John P. Howard ír az Awakening Minorities (öntudatra ébredő kisebbségek) című tanulmánygyűjteményében (16-18 old.). A cserokiz indiánok már 1790-ben áttértek a mezőgazdasági életformára, templomokat és iskolákat építettek. Egy 1826-ban készült statisztika szerint 22 ezer szarvasmarhájuk. 46 ezer sertésük, 25 ezer juhuk, 2948 ekéjük, 1488 szövőszékük, 31 malmuk, 62 kovácsműhelyük és 18 iskolájuk volt. 1826-tól kezdve saját újságjuk jelent meg. Annak ellenére, hogy – mai fogalommal élve – ily sikeresen integrálódtak, amikor a Georgia állambeli fehér földbirtokosoknak terjeszkedni szottyant kedvük, egyszerűen kiűzték őket földjeikről. A cserokizek Washingtonhoz fordultak, de Jackson elnök hallani sem akart semmiféle tárgyalásokról az indiánokkal. Képtelenségnek és rossz tréfának nevezte azt a lehetőséget, hogy az indiánokat önálló nemzet számába vegyék, akiknek jogos területeik vannak, így hát a cserokizeket, egyéb indián nemzetiségekkel és törzsekkel együtt elűzték a Mississippi mentén fekvő területekről, messze nyugatra. A földönfutók vándorútján több mint ötezer cserokiz pusztult el.
(A TIME) március 19-i száma félhivatalos adatokat közöl az amerikai indiánok helyzetéről. Kolumbusz idején lélekszámuk mintegy 1 millió 150 ezer volt, századunk elején 250 ezerre csökkent, ma is alig éri el a 800 ezret. Az átlagos életkor az utóbbi időben emelkedőben van, de még mindig hét évvel marad az országos átlag alatt. Az alkoholizmus és az öngyilkosságok arányszáma a nemzeti átlag kétszerese. A rezervációkban élő indián családok évi átlagjövedelme 1500 dollár körül mozog, a munkanélküliség meghaladja a 40 százalékot. A Chicago Sun (március 14) viszont megírja, hogy az Indián Ügyek Irodája által kinevezett törzsfőnökök évi fizetése meghaladja a 15 000 dollárt. A korrupció virágzik, a törzsfőnökök az indiánok tudta nélkül elseftelik a rezerváció földjeit, kőolajforrásait, busás sápokat vágnak zsebre. A Wounded Knee-ben ellenálló indiánok egyik követelése a Pine Ridge rezerváció törzsfőnökének leváltása. Mindezek ellenére, mint azt Michael B. Kane Minorities in textbooks (Kisebbségek az iskolakönyvekben) című könyvében olvasom, a History of our United States (A mi Egyesült Államaink története) az indiánokról kerülvén szó a következőket írja: „Mintegy 100 rezerváció van országszerte, a legtöbb az Indián Ügyek Irodájának felügyelete alatt, mely a Belügyminisztérium egyik intézménye. De az indiánok nem kötelesek a rezervációkon lakni, ám ők mégis ott szeretnek élni, mert nem kell adót fizetniük és mert szeretnek egymás közt lenni. Mezőgazdasággal és állattenyésztéssel foglalkoznak. Mások a városokban dolgoznak, az Indián Ügyek Irodája segít nekik lakást és munkát találni.” Nos, minden oké. Furamód azonban, amióta „Sebzett Térd” ismét fölemelte szavát, az Indián Ügyek Irodájának vezetőit elcsapták, az intézmény költségvetését pedig fölemelték 50 millió dollárral. De Wounded Knee fölött még mindig ott a jelszó: „A rézbőrű óriás még féltérden, de nemsokára két lábára áll.” A pátosz ne zavarjon minket, végsőkig elkeseredett elnyomottak néha elvesztik stílusérzéküket. Ám ez alkalmasint nem egyéb, mint visszahatás az elnyomók évszázados stílustalanságaira.
(MÁRCIUS 20.) Ma délelőtt Tamában jártunk, az egykori indián településből egy sor ház maradt (illetve épült) a faluszélen, roggyantak, színtelenek, rozsdásak. Az egyik előtt özönvíz előtti kocsit reperált egy indián házaspár. Valamivel távolabb egy kisgyerek ült magában az árokszélen. Mi vett rá, hogy agyalágyult bácsi módjára kiintegessek neki a kocsiból, magam sem tudom. Meg se moccant, mintha nem is látott volna minket. Ki akartam szállni, de dr. M. szótlanul visszafordult a zötykölős, kátyús úton, az egyetlen hepehupáson, amelyen itt Iowában valaha is megfordultunk. Még megálltunk egy „indián” boltnál, előtte két művi úton készült csiricsáré totem vigyorgott. A tulaj persze fehér. Felesége azt mondta: „Tudja, az indiánok szeretnek a szabadban élni.” Néhány apróságot mégis vásároltunk, de azután némán és sápadtan menekültünk haza.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 16. számában, 1973. április 20-án.