(NO, NO…) Ma levelet kaptunk a banktól, közlik velünk, hogy megterheltek 2,30 dollárral a csekkfüzetekért, valamint 1, 27 dollár kezelési díjjal. Csak az örök zöldfülű hihette, hogy a szolgáltatásokat itt ingyen adják. Istenem, a banknak is meg kell valamiből élnie… Egyébként a szolgáltatás minden téren igazán jól működik, s ha Európában dicsérjük a németeket pontosságukért, az amerikaiak fölveszik a versenyt azzal, amit mind a két Németországban láttunk és tapasztaltunk. Az újság minden reggel nyolckor az ajtó előtt, a posta tízkor a postaládában; ha a telefontársaságnál azt mondják, holnap délelőtt tizenegykor kijön a szerelő, egy perccel tizenegy előtt bekopog. A szolgáltatás szakma és hivatás, és persze mindenekelőtt üzlet. Annál hasznot hajtóbb, minél jobban fölméri a szolgáltató az ügyfél kiszolgáltatottságát. És úgy szolgálja ki, hogy ezzel eloszlassa függőségi érzetét. Hiszen ha ebben a gépesített világban egyetlen csavar nem működik pontosan, valóban megáll a gépezet. Üzemzavar esetén az elkényeztetett fogyasztó merevgörcsöt kap, mert elveszti a gépezettől való függetlenségének illúzióját, illetve rádöbben arra, hogy ez a függetlenség valóban illúzió. Diákszállónkban egyszer elromlott a lift, de az alatt a félóra alatt, amíg megjavították, az előcsarnokban összegyűlt mintegy negyven ember közül én voltam az egyetlen, aki végül is gyalog vágtam neki a lépcsőfeljáratnak. A többiek szótlanul vártak, igaz, senki se merkelt vagy hangoskodott, de oly levert magatehetetlenségben, hogy aki véletlenül toppant volna közéjük, azt hihette volna, mindnyájukat valami végzetes hír bénította meg. A szolgáltató és a fogyasztó közötti viszony nyilván nem eszményi alapokon nyugszik, a szolgáltatás tüstént megszűnik működni, ha a szolgáltatónak nem hajt hasznot. A postai díjszabás fölemelése eddig több hetilapot ítélt halálra (Look, Collier’s, The Saturday Evening Post, legutóbb pedig a Life), amelyek nem tudták vállalni az új díjszabás költségeit, mert az annyira megdrágította volna a lapot, hogy elvesztik olvasóikat. Edward Kennedy szerint ezzel a postaszolgálat valójában postai önkénnyé változott (World 1972. október 24). A versenyt e téren is csak az győzi, akinek több a pénze. Pénz, pénz… Hadd idézzem egy bank reklámszövegét: „A pénz nem minden, de azért mindnyájan szeretjük, ha zöld papírjaink megfiadzanak”. Zöld papírokon természetesen a dollár értendő.
(PICASSO) Des Moines-ben előbb az American Republic Insurence Company nyolcemeletes épületét járjuk végig, a biztosítási társaság ugyanis azt tartja magáról – és nem is alaptalanul –, hogy központi épülete egyben a modern művészetek múzeuma is. Vasárnap lévén, a néptelen termekben a képek, szobrok, kollázsok, mozgó és fénylövellő szerkezetek, valamint az íróasztalokon levő sokgombos telefonok, magnetofonok, elektromos írógépek, televízióskészülékek és Xerox-másológépek egyaránt kiállított műtárgyaknak tűnnek fel. S ha műtárgy és tárgy ennyire azonos jellegű, mire szolgál a tárgyak műtárggyá minősítése, a tárgyi világ stilizált másolása? No, de nem esztétizálni jöttünk ide, hanem műélvezni, és egyébként is, akadt itt szép számmal csinos, sőt elragadó munka is.
Peggy, miniszoknyás és kisséreklám-arcú, de értelmes szövegű és öntevékenyen barátságos vezetőnk, szorgalmasan sorolja a művészek nevét, a képek címét, mi magunk pedig e furcsa múzeumban, annyi ismeretlenség közepette, az oldódó szorongás megkönnyebbülésével üdvözöljük ismerőseink munkáit, Corbusier faliszőnyegét, Moore, Arp, Hartung, Hundertvasser grafikáit, Vasarely csaliképeit, Marini, Riopelle, Tapies, Miro festményeit, mint ahogy ismerősként üdvözöltük már az épület fehér márványpadlatú benső udvarán Calder acélkompozícióját is. Túl a jártasság felsőbbrendűségi komplexusain, ők most igazán a mi tulajdonunk, ahogy emlékezetünkben föltűnnek másutt látott munkáik. S hogy most más, valósabb, ám egyben valószínűtlenebb tulajdonviszonyok körülményei között találkozunk velük, összevetjük emlékezetünk műcsarnokát az itteni gyűjteménnyel, és a birtokolatlan gazdagság érzetével állunk a fényképész elé, háttérben Calder fekete acélmenyétjével. (Moines ugyanis franciául nemcsak szerzetest, de menyétet is jelent és Calder a biztosítási társaság külön megrendelésére készítette az acélszobrot.) De azért ugratjuk is egymást, hogy savanyú a szőlő, talán mert a gazdagságot nem illik öngúny nélkül elviselni.
Erről még azután másnap is szó esik, egy öreg (és szívélyes) hölgy villájában, akivel előző este találkoztunk a biztosítási társaság tiszteletünkre rendezett vacsoráján. Az elnök ugyanis alapítvánnyal támogatja a Nemzetközi Irodalmi Programot, és ad arra, hogy minden évben találkozzék a részvevőkkel. Nos, az öreg hölgynél találkoztunk Picassóval, méghozzá kétszer is. Először a teremnagyságú nappalijában, egy nagy Miro, sok ismeretlen amerikai táblakép, rengeteg afrikai, mexikói és polinézai műtárgy, egy néger és egy félvér felszolgáló, valamint néhány meghívott társaságában. Másodszor a hölgy nem sokkal kisebb konyhájában, ahol is tisztességgel betölti rendeltetését, hiszen étel-csendéletet ábrázol. Mikor visszatérünk a szobába, egy kedves úr, akit szintén megismertünk az előző esti vacsorán, kissé zavartan, de azért engedve mégis az önkifejezés kényszerének, megvallja nekünk, hogy otthon neki is van egy Picassója, de sokkal kisebb ezeknél. Mire A., a feleségem, hitvesi hűséggel vállalva férje eszményeit, azt mondja neki: „Ne legyenek komplexusai, nekünk egyetlen Picassónk sincs, egyetlen vagyonunk a fejünk és mégsincsen alacsonyabbrendűségi érzetünk.” Mire az úrnak felragyogott az arca: „Ó, ez nagyon szép, ezt megjegyzem magamnak, és ha beleegyeznek, alkalomadtán magam is használom majd.” Mondanom sem kell, hogy beleegyeztünk.
(CSODA) Hetek óta szívdobogtatóan meglep, hogy akinek a szemébe nézek a diákszálló liftjében, az utcán, az egyetemen vagy bárhol, elmosolyodik és mintha régi ismerősre bukkant volna, hangosan rámköszön. Előbb patriarkális hagyományokra gyanakszom, kisvárosi szokásokra, melyeket mintegy a kapcsolatszegénység ellenszereként magába szívott a diákközösség. De miután résztveszünk néhány partyn, tüstént fölfedezem a titkot. Ezeken az összejöveteleken ugyanis szokás szerint néhány ismerősön kívül, beállítanak az ismerősök ismerősei is, továbbá azok ismerősei, s végül a szinte vasárnapi rengetegben, a kocsmavastag cigarettafüstben, a zenebonában, az alkohol s néhol marihuána agymosó hatása alatt, senki se ismerkedik senkivel, s másnap meg azután, a haloványan felködlő emlékképek bizonytalanságában, mindenki, aki szemedbe néz, még ha futólag is, föltehetően ismerős. Fölfedezésemben akkor bizonyosodom meg végleg, amikor a könyvtár felvonójában rám köszön egy lány, és én – a kísérlet torokszorító izgalmával – nem köszönök vissza. Annyira meglepődik, hogy minden szabályt látható erőfeszítéssel félredobva, megkérdi: „Hát nem találkoztunk szombaton este?” És egy nevet is mormol hozzá, valószínűleg a házigazdáét. „Sorry” mondom faarccal, mire szégyenében a felvonó falának fordul és szinte hallom, hogy egy világ dől össze benne. Én viszont otthoni létformám rögzöttségei szerint, állandóan azt remélem, hogy a buszból vagy a liftből egyszerűen csak kiszáll valamelyik kenyerespajtásom, megszólal a telefon, és én arra várok, hogy honi hang hallózzon rám. A csoda egyelőre várat magára.
(ARCKÉP I.) Ch. huszonkétéves, M. barátnője. M. németszakos, néhány szemesztert végzett Bécsben, járt a két Németországban, sőt Bécsből átugrott vagy kétszer Pestre is. Érdekli nemcsak az európai irodalom, hanem minden, ami Amerikán túl és innen is mozog és lélegzik ezen a kerek földön. Kissé büszke erre, de azért tárgyilagosan magyarázza, hogy ezt az érdeklődő szenvedélyt New Yorknak köszönheti, ahol fölnőtt. N. Y. szerinte nem Amerika, hanem külön világ, ahol egy életet el lehet tölteni a földalattiban, de ahonnan, akinek szeme van hozzá, messzire látni. Ch. a szöges ellentéte, nem mintha nem érdekelné a maga világán túl kavargó ismeretlen, de nincs fogódzója hozzá. Chicago egyik külvárosában nőtt fel, külvároson ezúttal azonban a jobb (hogy ne mondjam: úri) negyed értendő, mert ott is, mint majd minden amerikai nagyvárosban a központ régi, elavult villany- és vízvezeték-hálózata okán elértéktelenedett házaiban, ahol alacsony a lakbér, az idők során beköltöztek a négerek és egyéb szegények, ily módon a központba áttelepítve a külnegyed klasszikus járulékait, a nyomoron túl az amerikai ínség édestestvérét, a bűnözést is, a gettó önfertőző légkörét, amelynek viszonylagos zártsága jó búvóhely az ajzószer-csempészek, rendőrségileg körözött tolvajok és természetesen a nem hivatalos prostitúció számára. Ch. sohasem járt a központban, és egyáltalán alig mozdult ki negyedéből, kivéve azt a két évet, amit édesapjával, aki élelmiszervegyész, Ceylonban töltött, ahová apját az ENSZ küldte, s ahonnan ő valami megnevezhetetlen nosztalgiával a művészet iránt tért vissza világába. Ezzel a ceyloni élménnyel, no meg azzal, hogy anyai ágon a muzsikus Bach család leszármazottja, magyarázza pályaválasztását, ugyanis szobrászatot meg filmezést tanult itt, Iowa City-ben. (A kettő elegyítését benső világa kivetítésének és a külvilág megértésének szükségletével indokolja. Az amerikai felsőoktatási rendszerben kizárólag pénz kérdése, hogy a hallgató milyen kurzusokra jár, bizonyos kötelező tárgyakon kívül annyi órát hallgat kedvelt tantárgyaiból, amennyit meg tud fizetni. Ez persze humánszakokra vonatkozik csupán és a művészetekre.) Szobrai – madarak, állatok – finom formaérzékre vallanak, filmjei, ahogy meséli, rövid utcai képsorok, minden vágás nélkül, nem rejtett, de fix pontra helyezett kamerával forgatja őket. Szerinte a művészetek, de még az olvasás is, Amerikában női foglalkozás és szenvedély, a férfiak pénzt keresnek, egy középosztálybelinek (middle class) igen nehéz befutni, egyébként is hihetetlenül nehéz hivatásossá válni. S hogy vele mi lesz? Hát elhelyezkedik majd valahol, ha szerencséje van, rokonszakmában dolgozhat, a reklámfilm, a formatervezés, az iparművészet terén, és szabadidejében aztán élhet a művészetnek. Az egyetemi campusok filmbaráti köreiben szeretik a kísérleti filmeket; ó, hogy a mozikban művészi rövidfilmeket vetítsenek? egy-egy nagyváros különcök és ínyencek kis mozijában meg fesztiválokon esetleg, de egyébként… Talán, mert én otthon annyi érett, de tessék, befutott művész körében élek, s a fiatalok közül is inkább azokat ismerem, akik már életre-halálra eljegyezték magukat a kikapós múzsákkal, kissé furcsállva nézem és hallgatom ezt a lányt, akiben lehet, hogy nincs elég erő az akadályok fölrobbantásához és elég szenvedély az önpusztításhoz, ahhoz, hogy végigjárja a maga útját. De lehet, hogy ő az a nem végletesebb érzékenységű tehetség, aki mindenütt óhatatlanul elhull a természetes kiválasztódásban, no meg persze a társadalmi körülmények okán is. Itt tehát könnyebben, mert a társadalomnak semmi kedve hozzá, hogy a (világszerte észlelt) művésztúltermelést intézményesen megoldja, vagy megoldani próbálja, vagyis a maga legfőbb intézménye, a piac törvénye alá veti a művészt is. Ch. ezt tudja, a furcsa benne csak az a réveteg belenyugvás, ahogyan tudomásul veszi a tényeket, és előre látja jövőjét. Lehetséges azonban, hogy csak erőt gyűjt, keresi a rést, amin majd kitörhet. Hirtelen azt mondja: „Az a legszörnyebb, hogy senki se segít rajtad”.
Megjelent A Hét IV. évolyama 1. számában, 1973. január 5-én.
