(HAPPY NEW YEAR) Az arcot torzító, szemet guvasztó és elmét bomlasztó szegénységgel még találkozunk egyszer, méghozzá szilveszter éjszakáján a földalattin. Négy néger bakfis hancúrozik vihogva az egyébként szinte néptelen kocsiban, ahol kívülünk, s éppen velünk szemben egy tésztásan elfolyó arcú, behemót testű és a padlatig le nem érően kurta lábú öreg hölgy szunyókál, uraságoktól levetett prémmel szegett bársony kisestélyiben, parókás fején aranyozott papírkoronával, rajta: Happy New Year. Néha-néha kinyitja vizenyős szemét és a kezében lévő fényképre tekint, melyen önmagát látja, bizonyára nemrég készült az azonnal előhívható eljárással, hiszen ott díszeleg ünnepi öltözékében a hasonlóan díszes társaság koszorújában. A megörökítettség illúziójával mosolyodik el önmaga láttán és elégedetten elszundít. Boldog új évet tehát, íme az első boldog ember az új esztendőben – hanem mégse: több jár a megtépázott boldogságból az embereknek, és jőni kell és jőni fog… Dudál a Times Square-en a tömeg, harsognak a vásári papírkürtök, ismeretlenek ölelkeznek, fenn fújja a füstöt a Winston-reklám, villódznak a villanyújságok, a hirdetések szövegei. Hogy is mondta Chesterton, amikor egyszer itt járt? „Mily csodakertként tündökölhet mindez annak a szemében, aki nem tud olvasni!” A téren hullámzó tömeget látom később is, amikor ismerőseink ablakából tekintek a Hudson fölött szikrázó Washington-hídra, a túlsó parton Jersey City fényei jeleiből próbálom kibetűzni az új esztendőt, amelynek első hajnali derengésében olvasom az újságok első oldalán, hogy íme még élünk. Kezdetnek ez se rossz.
(A WALL STREET) szűk és huzatos, mint egy bank pincefolyosója, de a lelkek megnyugtatására a felhőkarcolók közül a Trinity Church-re látni. Ez a templom volt a múlt században a környék legmagasabb épülete, ma eltörpül a First National, a Morgan Guaranty, a Chase Manhattan és a New York Stock Exchange nyakat ficamítóan magastornyai között. Habozunk, hogy vajon a kakaótőzsdét vagy a gyapottőzsdét látogassuk-e meg, végül még is az értékpapírtőzsde mellett döntünk, eléggé érthetetlenül, hiszen értékpapírt aligha, gyapotot és kakaót azért – bár szerényen – mégis fogyasztunk. A lift fölvisz a második emeletre, ahonnan egy üvegfolyosóról a tőzsde termeire látni. Annyian írtak már erről, a legemlékezetesebben talán Egon Erwin Kisch, a látvány mégis leírhatatlan, mert igazi dimenziói, összefüggései, kisugárzásai csak sejthetők, s így önmagában nem több megelevenedett dantei látomásnál. Nehezen fölfogható – mégis tudomásul kell venni –, hogy e görcsösen nyüzsgő tőzsérek tömege mögött és fölött higgadt urak ülnek valahol, az ő telefonba mondott szavukra lódul meg a különféle színű egyenzakókba öltözött hadak valamelyike, ugranak meg vagy csökkennek az értéket jelző számok az állandóan hunyorgó és kacsintó villanytáblán, indul meg a bábeli nyelvzavarral fölérő ordítozás, röpködnek a legfrissebb ajánlatokat és keresleteket jelző színes cédulák, mint konfetti a bálokon, de micsoda ördögi tánc járja itt, hogyan bírja a szív, a tüdő, az ideg ezt az állandó feszültséget, hajszát, harsogást, izgalmat, a másodpercenként változó helyzetre eszmélést és reagálást, a zakatát, a telefoncserregést, hangosbeszélő-recsegést, a fejszámolást, a ravaszkodást, a lótást-futást… Nos hát, ami itt alant ráng – vedd tudomásul, intem magam ismét –, ennek a világnak egyik látható idegközpontja, talán inkább központi idegrendszerének látható kis része, ide fut be minden ingere, itt görcsösödnek meg gátlásai, itt fejezi ki lényege szerint, a pénzérték számadataira fordítva, miként érzékeli a világot. Szédülten támolygunk ki a forgóajtón, még szerencse, hogy közel a Battery Park, csöndes sétányai az öbölig vezetnek. A tenger ma csöndes. Távolban a Szabadság-szobor. Túl az Atlanti-óceán, amelyet, ha jól emlékszem, egy hasonló nevű szigetről neveztek el, amely elsüllyedt. De az is lehet, hogy az egész csak legenda.
(SHAKESPEARE A BROADWAY-EN) A Winter Garden a Broadway szívében van, pontosabban a neve ellenére nem is annyira széles, mint amennyire bejárhatatlanul hosszú és szeszélyesen kanyargó út Broadway ama részének a középpontjában, ahol a város szórakoztató iparának zöme működik. Afféle barokk színház, nemcsak színpada után ítélve, hanem abban való igyekezetében is, ahogy oszlopos előcsarnoka és belépítészetének minden díszítménye a barokk cikornyáit vaskos nehézkességgel utánozza. A kissé vásári hangulat, a kikiáltók harsányságával buzgolkodó ruhatárosok és műsorfüzet-árusok, majd benn a teremben az édességet és hűsítőt rikoltozva árusító fiúk korántsem ütnek el a ma esti darab szerzőjének szellemétől. Mr. Shakespeare, akinek Sok hűhó semmiértje kerül ma színre, egyébként ez idő szerint a Broadway igen fölkapott szerzője, két darabja is fut egyszerre, e vígjátékán kívül megtekinthető a Veronai testvérek is, ez utóbbi ráadásul még musical-változatban. hasonló teljesítménnyel még csak Neil Simon büszkélkedhet, két vígjátéka állandóan telt házakat vonz, az eredményt még nem jegyezték, vagyis nem tudni még mennyi a kassza. Köztudott viszont, hogy Mezítláb a parkban című darabjával – filmváltozatát otthon is láttuk – bruttó (így olvastam ) kilencmillió dollárt keresett, amiből ha le is vonjuk a jövedelmi adó tetemes összegét, marad éppen elég ahhoz, hogy legyen neki mit a mosógépbe aprítania. Szintén köztudott, hogy szerző egy főúri városi ház, egy vidéki kúria, egy db. broadwayi színház és – amint azt Stefan Kanfer megjegyzi a Time-ban – valószínűleg az Atlanti-óceán szerény tulajdonosa. Megboldogult William Shakespeare bizony nem mondhatta a magáénak mindezeknek egy ezrelékét sem, amiért azonban csakis a sötét Erzsébet-kori viszonyok okolhatók. Sajnos, egyelőre még nem tisztázható, játsszák-e majd négyszáz év múlva is Neil Simon darabjait. Mindenesetre Shakespeare-t, íme, játsszák, már föl is libbenne a függöny, ha egyáltalán lenne függöny, egyelőre dzsessz-zenekar muzsikál a színpadon, háttérben egy század eleji New York-i lakóházat ábrázoló díszlettel, no, itt valami bukfencesen izgalmas átültetéssel lesz dolgunk, már jönnek is a színészek nagyszüleink ruháiban, nevet jóízűen a közönség, élvezi a mintegy látkörébe közelhozott világot, amelynek díszletei között változatlan frisseséggel szólal meg a régi szöveg. De aztán múlnak a percek és szorongó szívvel észlelem, hogy a küllemi korszerűsítésen túl semmi sem árulkodik akár a leghalványabban is a rendező korszerű felfogásáról, látomásáról, de még jóindulatú szándékáról sem. Folyik a bájcsevegés, akárha valóban egy század eleji társalkodódarabot adnának elő, méghozzá a század eleji színjátszás kétes értékű változatának modorában, amely mindent kijátszik és a közönség szájába rág. A poros szabványok szerint beidegződött gesztusok végenincs ismétlődéssorában különös emlékek révületében fedezem föl annyi esztendő után azt a bajuszpödrő kézmozdulatot, amelyet utoljára szegény Jávor Pál produkált, becsületére legyen mondva, azonban legrosszabb korszakában. Vigasztalásul végül is kiadósan élvezem előadás után a Broadway fényhullámaiban léptető lovasrendőröket, nem színház, de látványosság a javából, ahogy a nagy kocsik fékcsikorgató forgalmában, fittyet hányva minden motornak, ráérősen kocognak az okos szemű pacik… Néhány nap múlva aztán nemcsak Shakespeare-rel, de Jézus Krisztussal is találkozunk a Broadwayn. Nem tudtunk ugyanis ellenállni a kísértésnek és megnézzük a Jesus Christ Superstar című musicalt. E műfajt egyébként nyugodtan nevezhetjük daljátéknak, még ha ezen egykor mást értettünk is, hiszen valóban nem egyéb, mint dal és játék és tánc, minden prózai szöveg kiiktatásával ugyan, ebben elütvén a régi daljátékoktól. Ez az előadás összehasonlíthatatlanul jobb, mint a másik, a színészek kitűnően énekelnek, mozognak, táncolnak, a díszletek egyszerűek és szuggesztívek, a fényhatások mesteriek, a muzsika se rossz, egy kicsit azonban mindennek másodfőzet íze van, az egész erősen emlékeztet a Hair-re. De amaz izgalmasabb volt, nem szelíd szabadosságai okán, hanem mert olyan frissiben és oly jó érzékkel merítette tárgyát, mondandóját az amerikai ifjúságot gyötrő valóságból, s mert tárgyához és mondandójához ihletettebben illett az effajta hátgerinccsigolyákat ropogtató és dobhártyán dörömbölő zenebonás muzsika és az effajta, történelmileg megviselt idegekre valló táncmodor. Amaz tiltakozás volt, ez már csak jól fésült illusztráció, azokhoz a rajzoskönyvekhez hasonlít, amelyekben csak ki kell színezni az előnyomtatottkörvonalakat. Amaz új volt, ez már csak divatos, de tehetséges emberek művelik, és ízlésesen. A Medeá-t, Irene Papasszal még csak hirdetik, az off-Broadway-re, a Broadwayen innen és túl lévő színházakba nem jutunk el, nem futja időnkből és nem futja… mert mondanom sem kell, hogy a színházjegyek stb. Majd legközelebb.
(NAPONTA) bejárunk T.-hez a Sain Claire’s Hospitalbe, két lépésre a Broadwaytől, de ez már teljesen más világ, amannak csillámló kenceficéje után itt minden oly csupaszon szürke az 51. utcán, a Hetedik és Nyolcadik sugárút kereszteződései között, nagy halmokban áll a szemét és a hulladék a mosdatlan szemű házak töredezett lépcsőjű bejárata előtt, a gyanús külsejű Baroon’s panzió kapuján a „Vendégeket fogadni tilos” feliratú tábla ellenére félreismerhetetlen éjjeli pillangók röpdösnek ki-be, a Sportolóhoz címzett alagsori „francia vendéglőből” whisky-szagú, alaposan elázott társaság kurjantozik kifelé, és dülöngélve belegyúródik két viharvert kocsiba. A kórházban viszont lábujjhegyen jár a csönd, ismerősen csiklandozza orrodat a jodoform, csak a rendőrökön ütközünk meg az előcsarnokban, noha megszokhattuk volna már a város enyhén szólva sajátos közbiztonsági állapotait. A felvonók a kórház támogatóinak a nevét viselik, az előcsarnokban levő éppenséggel Spelmann bíborosét. Mi egy másikat használunk, a jótét lélek nevét, kinek kegyéből nem kell lépcsőt járnunk, minden igyekezetem ellenére nem tudom megjegyezni. T. napról napra jobban van, már savanyú humorral meséli, hogy az első napokban, amikor az életveszélyesek osztályán feküdt, rejtett mikrofonokból éjjel-nappal mennyei muzsikával szórakoztatták, karácsonykor pedig beállítottak a Jesus Christ Superstar szereplői (a színház, ahol adják, egy ugrásnyira van a kórháztól), teljes fölszerelésben és boldog ünnepet kívántak. Lehet, mondja, csak álmodta az egészet, de oly pontosan leírja a megváltó kosztümjét, hogy mi, akik láttuk az előadást, tüstént megnyugtatjuk, amennyiben álmodott, mi is azonos hullámhosszon álmodtuk vele az azonos álmot. Egy nap T. felesége, M. megmutatja nekünk a kápolnát is, bejáratával szemben működik a lézer-laboratórium. Ez utóbbiba idegeneknek tilos a bemenet.
(EGYSZER ELMÚLT…) Poe háza Bronx-ban van, jó messzire… mitől is? Az érmindszenti háztól? No igen, de még a 46. utcán levő szállásunktól is. Már a földalattiban ülünk, amikor utánanézünk és kiderítjük, hogy csak délután kettőkor kezdődnek a látogatási órák. Menjünk a bronx-i állatkertbe, a világ legnagyobb… mindig széles ívben elkerültem a világ legnagyobb látnivalóit, itt is ellenálltam annak, hogy fölszálljunk az Empire State Building századik emeletére, az állatkerteket meg valósággal gyűlölöm, de ezúttal leszavaznak. Vagy fél óra elteltével kifutunk a felszínre, de még messze a végállomás. Sokan ma is El-nek nevezik a földalattit, elevated volt az eredeti neve, amikor még magasvasútnak indult. Kétoldalt Bronx vörhenyes házai rohannak, kopottan, egyformán, az ablakokban a hűtőszekrény hiányáról árulkodó üvegek, fazekak, a háztetőkön dülöngéző tévéantennák, szárnyaszegett keresztek egyhepehupás temetőben. Egy állomáson hangoskodó süvölvények szállnak be, spanyolul beszélnek, Puerto Ricó-iak. Cigarettáznak, lökdösődnek, hancúroznak, a lekötetlen fölös energiák minden lumpeneknél hasonló magatartásformákat öltő harsányságával kötözködnek mindenkivel. Ha a spanyol szót és a hollófekete hajat meg a kreol arcot leszámítom, világra olyanok, mint gyerekkorom bega-parti csibészbandái voltak. Állatkerti magángyötrelmeim végére érve elindulunk a Fordham Road-on, széljárta pusztatelkei után megmártózunk üzleti negyedének forró, ha nem is éppen a legtisztább, de annál zajosabb hullámaiban, egy lépés még s már ott is vagyunk a bérházakkal körülszegélyezett kis parkban, a melynek a végében ott a bogárhátú, fehérre meszelt, zöld zsalugáteres faházikó, ahol Poe lakott 1846 és 1849 között. Néhány lépcső, csikorgó deszkájú tornácpadlat, konyha, benne háromlyukas vastűzhely, ittasan rogyadozó asztal, három, ahány-annyi féle szék, arrébb seszínű, alacsony pohárszék; mintha térdepelne. A konyhából nyílik a nappali: két színehagyott karosszék, az ülések huzata alól kisejlenek a rugók, mint a csonttá-bőrré fogyott ember bordái. Kerek kisasztal, rajta csálé-ernyőjű lámpa, a sarokban apró íróasztal, lapjára alig fér több egy árkus papírnál, de gazdájának ennyi hely is megtette. Innen talpalatnyi átjáróból a hálóba nyílik az ajtó, cellányi lyukba, ahol nincs egyéb egy fiókos éjjeliszekrénynél és egy sivár, piszkosbarna horgolt takaróval fedett ágynál. Ebben halt meg az imádott Virgina. A nappaliba visszatérve veszem észre a kandallót, felette falióra, egy óra múlt öt perccel; ki tudja, mikor állt meg? bizonyára éjfél után… Egyszer elmúlt régen éjfél… A Hollót azonban nem itt írta. Itt csupán a Lee Annácska, a Harangok és az Ulalume született… Kosztolányi, majd Babits sorai szólalnak meg egy pillanatra, Poe zenéje az ő hangszerelésükben, majd Apám hangját hallom, amint egy feketébe kötött Nyugat-évfolyamból fölolvassa nekem A Hollót – „És a Holló ül meredten, meg se rezzen, meg se retten” – de azután tudom is én, miért, Csokonai jut eszembe, hogy hát az is bolond, aki poétának megy…
(VISSZATÉRVE) Iowa Citybe, másnapra távirat érkezik: Földes Laci meghalt! Végig ott láttam – újraélve az ő élményeit – a New York-i forgatagban, a Guggenheim-múzeumban a Miro-kiállítás nagytábla képei alatt, a csavarvonalban felfelé tekerőző folyosókon, a gyémántköszörűsök üzletsora előtt, az éjszakai néptelen utcákon és a Times Square sűrűjében, egyszer a Blue Sea vendéglőben még a mosolya is felszikrázott valamelyik asztalnál, csak éppen nem akartam megzavarni, azután láttam elkeveredni a tömegben a Nagy Központi Állomás földalattijának bejáratánál, mintha egy pillanatra visszanézett volna. Ez az én utolsó emlékem róla, ezt viszem magammal, amikor majd utána megyek.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 9. számában, 1973. március 2-án.
