(EZ ÚTON) kérek bocsánatot Honduras egyik ENSZ-küldöttétől, akinek 1972. december 29-én déli tizenkét órakor ülése volt az Apartheid Bizottságban. Mi háromnegyed tizenegykor jártunk ott, az ülésre kész különteremben, és én — eléggé meggondolatlanul — elloptam a reá váró hófehér jegyzettömbről a gondosan kihegyezett ceruzát. A végében törlőgumival ellátott, lényegében egyszerű plajbász sárga mázú bevonatán a következők olvashatók: „USA General’s Carbo-Weld * Goddess « 690“. Valamivel arrébb, fekete mezőben sárga 2-es látható. Mindezt csak azért részletezem, hogy illetékesek kipipálhassák a hiányzó irónt a következőkben esedékes leltári számadáskor. Mindenképpen elítélendő tettemet csak súlyosbítja az a tény, hogy magam is tudom, mennyi ceruzát kel még elkoptatni az Apartheid Bizottságban. Ám mentségemül szolgáljon az a tagadhatatlan és ellenőrizhető tény, hogy a különterem egyik sarkában, bizonyára valamelyik titkárnő asztalán, egy ceruzatartóban még legalább félszáz hasonló írószerszámot láttam. Továbbá az a nyilvánvaló és emberileg mindenképpen méltányolható körülmény, hogy sem a Közgyűlés sem a Biztonsági Tanács terméből, hasonlóképpen a folyosókról és a csarnokokból sem emelhettem el semmi szívemnek drágát, pedig könnyen megérthető, hogy emléktárgyaim között boldogabban őrizném a nigériai lányszobrot, az első Szputnyikot, Foucauld ingáját, Chagall üvegfestményét vagy akár egy kisebb fordítóberendezést is, mint ezt a ceruzát. Vezeklésem jeléül végül saját pénzemből gyűrűt vásároltam a feleségemnek a földszinti boltok egyikében. Választásom egy kalózgyűrűre esett, amely szétszedhető és összerakható. Szétszedni tüstént szétszedtük, összerakni azóta se tudjuk.
(EBÉD ÉS VACSORA) Hanem előbb a vacsora. Kaliforniai ismerősünk, akivel többször is találkoztunk nálunk jártakor Bukarestben, éppen New York ban tartózkodik, meghív vacsorázni a Waldorf-Astoriába. Döccögünk, hogy talán mégse, ő mondja, ő amúgyis ott lakik, arra kér egyébként, előbb ugorjunk föl hozzá. Ha lúd, hát akkor… taxiba ülünk. A Park Avenue-n fékez a kocsi, az ötvenemeletes szálló előtt, az egyik kapus, mert több is sürög a bejárat előtt, rangrejtve utazó államfőknek kijáró főhajtással nyitja ki a taxi ajtaját. Kisködmöneink láttán bizonyára északi rejtelmességeknek vél, de a borravalóval a tenyerében már bizalmasan ránk mosolyog, megkérdi hogy vagyunk, mintha régi kuncsaftok lennénk. A nagy előcsarnok meghitt fényeiben árnyékuk vesztett, légies alakok suhannak, öltözetükből ítélve azonban nem lehetnek Schlemil Péter rokonai. Virágillat keveredik a hölgyek parfümjével, frakkok fénylenek és nagyestélyik csillognak, miközben a terem közepén egy óriás ingaóra mutatja az időt, fölös igyekezettel, hiszen az láthatóan megállt itt valamikor a század elején. Csak néhány percet idézünk ismerősünk kéktapétás lakosztályában, a művileg nem ízléstelenül, de azért mégis túlzsúfoltan újjáélesztett szecesszió előkelőséget és boldog békeidőket sugalló díszítményei között. Már szállunk is le a mélybe, még egyszer földereng az oszlopos csarnok gyöngéden szűrt fényeivel, most már mozgólépcsőn szállunk alább, majd szmokingos pincérek kíséretében imbolygunk a süppeteg szőnyegeken egy hófehér asztalig, melynek damasztja, ezüst evőeszközei és holland porcelánterítéke bizonyára előkelőbb vendégeket várt, mint jómagunk. Vagy éppen kevésbé előkelőeket, magunkfajta kiválókat, mert valóban kiválunk a vendégek sűrűjéből, akiket szinte a divatlapokból vágtak ki és ültettek az asztalokhoz, s akiknek gépies választékosságától nemcsak öltözetünk üt el, hanem a járásunk is, minden mozdulatunk. Néhány másodpercig valóban feltűnést keltünk, minden szem rajtunk, ki tudhatja miféle jeles különcöket sejthetnek meg bennünk, de az illem visszaparancsolja a kíváncsi tekinteteket saját körletükbe. A pincéreket azonban buzgó munkára serkenti kiválóságunk, hárman is keringőznek körülöttünk, mi szédülünk bele, nem ők. Csak azt sajnálom, hogy nem engedtük magunkat lefényképeztetni a két alig-aligszoknyás lánytól, ki hiszi majd el nekünk, hogy ott költöttük el mi is vacsoránkat, ahol egykor maga a walesi herceg… Ám azt talán inkább elhiszi az egyébként okkal kétkedő utókor, hogy ebédelni mindennap a Horn and Hardart önkisz vendéglőinek egyikében ebédelünk, fejenként másfélkét dollárért. A Manhattan bármelyik, központibb vagy félreesőbb fertályában ezek a hodályszerű, nem is a legjobban megvilágított étkezdék az öregek gyülekező helyei, a szegény öregeké, akiknek szegénységét korántsem leplezi a láthatóan másodkézből vásárolt olcsó készruhák tarkasága. Az ételmaradékos, műanyaglapú asztalokra bukó fejek előtt üres kávéscsésze vagy leveses tányér, a szerénynél szerényebb fogyasztás árulkodó jele. Talán nem is enni járnak ide, hanem, hogy találkozzanak, szót válthassanak valakivel, arcukról lerívó magányosságuk csillapítandó. S aki nem lel beszélgető társra, azt vagy elnyomja a verejtékes álom, vagy magában beszél, mint az a málnaszínturbános, rizsporozott arcú terebélyes hölgy, aki szinte civakodik az asztalánál ülő nemlétező személlyel, vagy az a bácsika, műprémes télikabátja alól kitüremkedő sportingben, akinek már a képzelete is elmeszesedett, csak ül magában, semmibe meredő tekintettel és motyog. De látunk és hallunk villámló szemű káromkodót is, pityergőt, imádkozót, éneklőt, kolontosan szavalót — nem részegek, nem is bolondok, csak belerészegedtek, belebolondultak az ínségbe, a társtalanságba, a reménytelenségbe. A szerencsésebbek, akik ismerősre vagy alkalmi társra találnak, az újságok apróhirdetései fölé hajolnak, alkalmi munkát, kereseti lehetőséget közösen mérlegelve vitatkoznak; egymás szavába vágó, meg-megtorpanó beszélgetésükből egy szó csap föl messze érthetően, dollár, lekottázva, dálőr, hallatszik innen is, onnan is, a szemekben néha bankózölden fölcsillan a remény, de közben egyikük-másikuk az újsággal a kezében és a mondat közepén elalszik, lehorgadó feje fölött szerény glóriaként kékesen ragyog a cigarettafüst.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 8. számában, 1973. február 23-án.