(A NAGY KALAND) A két hét alatt két nagy gyilkosságról számol be a sajtó: három férfi hulláját a bronxi erdőben, egy nőét a lakásán találják meg valahol a West Side-on. Bocsánat, szinte megfeledkezem egy gyermekrablásról. Mindenki figyelmeztet, nehogy éjszaka gyalog járjunk, felsorolja a veszélyesebb negyedeket, akad, aki megmutatja, hogy ő bizony a csizmájában hordja a pénzét. Már azt a keveset, amennyit magánál tart. Nem merünk hangosan nevetni, mert megsértődnek, fittyet hányunk a figyelmeztetéseknek, de azért mindennap, az éjszakai névsorolvasásnál, megállapítjuk, hogy hajunk szála se görbült. A Rumanian Library (ahol egy este fölolvasást tartottunk) lakást szerez nekünk, odahagyjuk hát a szállodánkat és átköltözünk az alig négy utcányira fekvő újabban épült bérházba, mely régebbi úri szokások szerint libériás kapussal fogad, az előcsarnokban víz csobog egy medencében, amelyet mikrofonnal fölhangosítanak, a falon meg nonfiguratív mozaik ékeskedik. Ó, ez biztonságos negyed, nyugtat meg mindenki, egy lépésre, az East River partján az Egyesült Nemzetek székháza, másikra a Second Avenue, olasz, görög kínai vendéglőivel, régiség kereskedéseivel, bútorüzleteivel, fűszer- és csemegeboltjaival. Egy olasznál vásárolunk minden reggel, mert garzonunknak konyhája is van, a vendéglők meg méregdrágák. A valóban olaszosan zsúfolt, tarka és hangos bolt szomszédságában, a Második sugárút és az Ötvenegyedik utca sarkán, egy reggel tűz üt ki a tizenharmadik emeleten, percek alatt ott teremnek a tűzoltók, fut már a létra föl a magasba, kúsznak a csákós fiúk is, vijjognak a szirénák. Nagy csődület, nagymamák, gyerekek, az elmaradhatatlan kutyák, mindenki látványos életmentésre számít, végül nagy a csalódása, a tűz egy irodában ütött ki, ahol nem dolgozik senki, a cég a múlt héten csődöt mondott. Legalábbis ezt közli velem enyhe déllengyel hangsúllyal egy hervatagságát piros parókával kompenzáló hölgy, kialudt bőrszivarral a szájában, akinek pirosrózsás pongyolája jobb időkről, de egyben jólértesültségről is árulkodik, hiszek neki és eloldalgok. De azután csak eljön a nagy kaland ideje is. Egy késő este, hogy holtfáradtan hazaérkezünk és odamegyek az ablakhoz, hát, amint fölhúznám (mert amolyan becsületes szárnyas-kallantyús ablakkal még nem volt szerencsém itt az Óperencián túl) látom, mintha habarcs-törmelék fehérlene a padlón. Ez meg mi lehet, valaki talán járt itt, mondanám, de lenyelem a szót és elhessentem a gondolatát is tüstént De ahogy leülök az ágyra és kifűzöm a cipőmet, érzem, hogy rettenetesen húz, pedig ki sem nyitottam az ablakot, csak szándékoztam. Ezt sem értem, de most már mondom is, hogy mi az ördög. Hirtelen hallom hogy búg a fűtőberendezés. Kérdem A.-t, te reggel bekapcsoltad? mire ő, hogy nem. Valami történt odamegyek a fűtőtesthez ki tudta, lehet, hogy önműködően bekapcsolódik, mindenesetre megnézem azokat a fogantyúkat, mintha értenék hozzá. Mire látom, hogy a fűtőtest fölött lévő légtisztítónak hiányzik a kapcsolótáblája. Most már falfehéren, de egymást csendesítve és bátorítva, bevalljuk, hogy valaki valóban járt itt. Csak semmi pánik, előbb szépen megnézzük hiányzik-e valami a lakásból. Szemle közben fölütöm a telefonkönyvet és megjegyzem a rendőrség számát. De semmi sem hiányzik, pénz, útlevelek, minden holmi a helyén, az étel a hűtőszekrényben. Az étel? heherészünk, marhaság, látom A.-nak reszket a keze, az enyémre rá se merek nézni. Visszaülök az ágyra, utóvégre csak le kell húznom a cipőmet, de úgy derékon teremt a huzat, hogy fölugrom. Még egyszer szemügyre veszem a légtisztítót, megtapogatom, mozog az egész doboz, a lyukból, ahová be van építve, fúj a szél, mintha csak az utcán lennék. Egyszerre csak ott térdelek a dobozzal a kezemben, a lyuk üres. Te jó ég, ellopták a légtisztítónkat! Reszkető térdekkel ülünk az asztalhoz haditanácsot tartani. Több létkérdés gyötör egyszerre. 1.) Miért pont a légtisztítót lopták el? 2.) Ha már ellopták, miért volt oly szerény az a tolvaj, és nem vitt magával egyebet is? 3.) Ki fogja nekünk elhinni, hogy nem mi loptuk el? Idáig érve, elhatároztuk, hogy kesztyűt húzunk, nehogy eltöröljük a tolvaj ujjlenyomatait, noha eddigi óvatlanságunk bizonyára nagy gondot okoz majd a rendőrségnek, nehéz lesz eligazodniuk annyi ujjlenyomat között. De a tárcsázással baj van, túl vastag a téli kesztyűm, nem fér az ujjam a lyukakba. Újabb tanácskozás, ezúttal kesztyűs kézzel tárgyalunk. Korszakalkotó ötletünk támad, új fordulatot ad az egésznek. A légtisztítót csak azért lophatták el, hogy valami mást tegyenek a helyébe! Tüstént végigkutatjuk ismét a lakást, minden hazalép, minden fiók üres, a szekrények sarkában semmi, végigtopogom a padlót, semmi gyanús zaj, a fürdőben, a konyhában sehol semmi, amit ne ismernénk. És a lyuk? Rohanás, de hiszen az előbb már megnéztük, nem baj, akkor még nem tudtuk, miről is van szó, kihúzzuk a dobozt, a lyuk továbbra is üres, csak a rácson fúj be sivítóan az utcáról a szél. Verejtékesen, lüktető halántékkal ülünk vissza az asztalhoz, rá kellene gyújtani, de hát a kesztyű… Félmegoldás születik: lemegyek a kapushoz, megkérdem, nem észlelt valami gyanúsat, vagy talán tudja, van-e valakinek meg kulcsa a lakáshoz. Megállapodunk abban, hogy A. senkinek sem nyit ajtót, én majd négyszer kopogok, a Sors-szimfónia első akkordja. A. szerint ez túl ismert, ugyan már, legyintek, van is ezeknek zenei műveltségük. A kapus meghökken jöttömön, igaz, zakó nélkül, kifűzött cipőben és kesztyűvel a kezemen nem lehetek túlságosan bizalomgerjesztő. Mondom neki, ellopták a légtisztítónkat, amin viszont egyáltalán nem ütközik meg. Kérdem, van-e még valakinek kulcsa a lakáshoz, azt mondja, a házkezelőnek, akarok-e vele beszélni. Hát persze, hogy akarok, mire máris föltárcsázza — Halló — mondom a kagylóba —, itt a 2. számú lakás lakója beszél. Ellopták a légtisztító berendezést … — Dehogy lopták el, én vittem el. — Hogyhogy, kérem — tiltakozom, talán némiképpen csalatkozva, de mindenképpen fölháborodva, mintha az a nyavalyás légtisztító a tulajdonom lenne — Ez a szokás, kérem, minden évben elvisszük őket javítani és tisztítani. Hát nem emlékszik, kérem? — Ó, persze — mondom, mintha valóban az lennék, akinek vél, s hogy megbizonyosodjék benne, támadóan hozzáteszem —, de azért szólhatott volna, hagyhatott volna egy cédulát. És egyébként is befúj a szél a lyukon .. . Tömje be újságpapírral. Másnap reggel, nyílik az ajtó, belép egy férfi és köszönésfélét mormolva odamegy a lyukhoz, ráborít egy műanyaghártyát, ragtapasszal keresztül-kasul ragasztja, mint valami operált sebet, majd szótlanul távozik.
A kapus bajsza alatt somolyogva kíván harsányan jó reggelt, pedig nincs is rajtunk kesztyű.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 7. számában, 1973. február 16-án.