(FEL, SZÜRKE KUTYA…) A busz zsúfoltan érkezik, ülőhely nincs, de a sofőr megnyugtat, csak Davenportig kell állnunk, két óra az egész. A Gray Hound alumíniumszürke kocsija percek alatt elhagyja a mi kis városunkat, egyenletesen nyeli a mérföldeket a szürke autósztrádán a színeinkhez stílusosan illő ólmos ég alatt. Alszik a busz. A bő karácsonyi ebédek-vacsorák után nyugtalan álmot alszik a néger nénike. Okuláréval az orrán, talán, hogy tisztábban láthassa álmait. Nekem is csípi még a nyelvemet a nemzetközi konyhaművészeti versenyünk néhány nigériai és etiópiai ínyencfalatja, amelyek fűszerszámaitól enyhe torokgyulladást is kaptam. Egy becsavart hajú lány fölébred, kézitáskájából fésűt és tükröt vesz elő, és az igyekezettől bandzsítva kifésüli a haját. Az út mentén föltűnnek az amerikai városszélek egyformán sorjázó motoros-települései a fölzászlózott benzinkutakkal, autójavitó-műhelyekkel, autómosodákkal, motelekkel, vendéglőkkel, autóüzletekkel és autótemetőkkel. Eleven embert alig látni, az élet jele a mozgó kocsi. Davenportban valóban kerül üres hely, majd előkerül a Mississippi is, párálló jégtáblákat sodor, alig hasonlít olajos-zöld őszi másához. A lány még mindig fésülködik. Előveszem a reggeli lapot, a Des Moines Registerben még az áll, hogy Truman a halálán van, de reggel a tévé és a rádió már jelentette, hogy meghalt. Tízezer ember halt meg Managuában, de Hughes, a rejtélyes multimilliárdos, aki az utóbbi időben Nicaragua fővárosában ütötte föl a tanyáját, épen megúszta a földrengést. Ez szinte megvigasztal. De vajon vigasztaló-e a hír, amit nagy címbetűkkel hoz a lap, miszerint az USA egyelőre nem folytatja bombatámadásait Hanoi ellen? A lány már a szemét festi. A hirosimai és a hanoi bombatámadások között nehezen helyet és nyugalmat találva az időben, valahogy mégis elalszom. Erősen szürkül, amikor fölébredek, immár Chicago magas épületei között, de tüstént a föld alá hajtunk, hosszú parkolóalagsoron rágjuk át magunkat, míg végül kiszállunk a föld bugyrában műfénylő többemeletes buszállomáson. A lány még gyorsan kipirosítja ajkát. Valamelyik emeleten, egy céllövölde és egy mütyürbolt között újságot vásárolva, látom, hogy valóban várt rá a fiú. Kar a karban, kacarászva elkeverednek a tömegben. A tünékeny bizonyosság páros csillagai még fölfénylenek egyszer a mozgólépcsőn, magasba szállva, ahogy csillagokhoz illik, itthagyván engem a mélyben. Kezemben a Chicago Daily Newsszal, az esti kiadással, benne a legfrissebb lóversenyeredmények, meg egy cikk arról, hogy megbocsátható-e a chilei repülőszerencsétlenség életben maradt utasainak kannibalizmusa? És egy másik, ismét csak a nicaraguai földrengésről, egy harmadik meg Trumanról. Az apróhirdetésekben sofőröket keres a taxivállalat és francia masszírozónőkkel kecsegtet egy szaunákkal korszerűsített gőzfürdő. Más buszra szállunk, mire kijutunk a fölszínre, már sötét az éjszaka, néhány kihalt utca, s máris kinn vagyunk az autósztrádán, a város csak a sötétséget kipontozó fényeivel sejlik fel az út két oldalán, nincs módomban a Sandburg-sorokat eszmetársítanom a látványhoz, mely így a távolból és az éjszakában jellegtelen, és mintha valami tértelen közegben ködlene. Új útitársaink közül szomszédaink diákok, az egyik Jungot olvas, a másik kettő az elidegenedésről vitatkozik, kedvesek és fárasztóak. Ők is belefáradnak, a kis fények kialszanak, egyikük lefekszik a széksorok közötti folyosóra. Azután megállunk még valahol Chicago és Cleveland között a nagy ohiói autósztrádán, eszünk valamit az autócsárdában, kinn erős szél fúj, didergető, valahonnan a nagy tavak felől, azokat vélem látni a sötétség peremén, noha messzecske lehetnek, mégis közelebb hozzám, mint eleddig valaha is. És máris fut tovább a szürke kutya, mint ama fél fekete kutya futott valaha Karinthyval Trelleborg felé. Emlékszem, Rostock felé autózva ámulva vettem észre az útjelző táblákon, hogy Trelleborgig még harminc kilométerünk van; te jó ég, hát Trelleborg valóban létezik? Fut a fél szürke kutya Hirosima, Hanoi, Chicago és Cleveland között, a nagy tavak felől fúvó vacogó szélben, te jó ég, hát Chicago valóban létezik? S ez itt már Cleveland, a váróteremben a tévék előtt alvó utasokkal, az önkisz vendéglővel és a szundikáló néger pénztárosnővel? Hajnal felé járunk, itt a reggeli lap, a Plain Dealer december 27-i száma, első oldalán a hírrel, hogy a bombázások újra megkezdődtek. De az élet megy tovább: Polly Bergen, számomra ismeretlen mozicsillag kijelenti: nem szeret szilveszterezni. Érdekes, egy clevelandi szaunákkal korszerűsített gőzfürdő szintén francia masszírozónőkkel kecsegtet. Reggelre aztán föltűnnek Pennsylvania hegyei, áthajtunk egy nagy hídon, mely alatt gyermekkori emlékeinket sodorja magával a Delaware folyó. Egy szobrokkal ékes nagy teret látunk Philadelphiából meg, persze, a buszállomást. A színe szerint kávénak minősíthető ital után már futunk is tovább, a városszéli motornegyeden átvergődve kijutunk a nyolcsávos New York-i műútra. A Philadelphia Tribune (néger hetilap) első oldalán kolumnás cím hirdeti, hogy 116 millió dollárt költött a város a bűnözés megfékezésére, ennek ellenére a rablógyilkosságok száma továbbra is igen magas. De a buszban békés a hangulat, a bicskák sült csirkecombokat szeletelnek és megkezdődik a hosszú utak íratlan szertartásai szerint a kölcsönös kínálgatás is. Már lépésben haladunk a sűrű forgalomban, az autóút mentén egyre városibb a táj, de még csak most tűnnek föl messze a felhőkarcolók, hidak alatt, utak fölött, autónyájak közt cammogva végül hosszú alagútba jutunk, kijáratánál pedig valóban ott van New York, és mi is itt vagyunk a Nyolcadik sugárút és a Negyvenegyedik utca sarkán.
(AZ UTCA) Szinte ki se csomagolunk, máris rohanunk a Times Square-re, nem amiért oly híres és idegeneket vonzó látványosság, hanem mert a közeli Edison szállodában lakik M., nemzetközi írói csoportunk pesti tagja. December elején körúton lévén, Bostonból jövet T.-t, a férjét, szívinfarktussal egy New York-i kórházba szállították. Nyugtató hírekkel tarsolyunkban, s mégis már hosszú hetek óta oly nyugtalanul az otthonról kapott, közeli barátaink betegségét és halálát közlő hírek miatt, a Times terének fényárja nem kápráztat el, se a Broadway embersűrűje, a kaleidoszkopikus látványban nem találunk semmi rendkívülit, a fénycsövek lázas tüzei alatt elsuhanó sok fajtájú, soknyelvű tömegben elkeveredve, a színházak, mulatók, szállodák, üzletek, reklámok szemet vonzóan rikító csillogása ellenére az egészet egyszerűen emberi színhelynek érzékeljük, ahol, műmámoron és agyat zsibbasztó szórakozáson túl, az élet rendje szerint szenvedni és természetesen néha örvendeni is lehet. Vagy találkozni, nem is mindig a megvásárolt szerelem jegyében. Nemcsak felejteni, de emlékezni is. Éppen innen írt képeslapot Laci néhány évvel ezelőtt. Otthon, indulásunk előtt még megállapodtunk, hogy azután majd tüzetesen számba vesszük párhuzamos élményeinket… Bizonyára soha többé nem látom, mint ahogy soha többé nem látom ezeket a felbukkanó és elmerülő arcokat sem, de ők nem viszik magukkal életem jófelét, csak ezt a pillanatot. Vajon fájdalmunk okán látjuk oly emberinek, honosnak New Yorkot, minden olvasmány- és filmbeidegződés, híresztelés ellenére, másnap reggel is, végig a két héten át, napi hat-nyolc órát ténferegve és csellengve utcáin? Emberinek és honosnak minden ellentmondásával, mert talán nincs város a világon, amely oly könnyen tetten érhető, oly nyíltan mosolyogna, és oly leplezetlen keserűséggel takarná ki sebeit, mint ez a magamagát is alig ism erő óriás, nyolcmillió állandó lakosával, kétmillió bejáró dolgozójával és ki tudja, hány millió látogatójával, átutazójával. Van abban valami a szerényebb méretű városi településekkel meghitten azonos, ahogy a felhőkarcolók tövében és a végeláthatatlan autósorokat hömpölyögtető avenuek és streetek két oldalán újságot és forró perecet, meg virslit árulnak, hogy szatyoros, csomagos háziasszonyok igyekeznek hazafelé az élelmiszerboltokból, hogy fiatal lányok és szerényen, de biztosan öregedő urak nézik a boutiqueok kisebb vagy nagyobb divatáruházak kirakatait, még a kutyasétáltatók is elütnek a szabványosított képtől, amely csak irdatlan méreteit, sötéten siető tömegeit, riasztó piszkait és szennyeit láttatja. Van ennek a milliárd szemű óriásnak nem egy félelmetes arca is, például délután öt órakor, amikor az irodaházakból és mindenünnen az utcára és a kocsikba és a földalattiba torlódnak (mintha csak láthatatlan hatalom elől menekülnének) lakosai, amikor az arcok ónosak és csak a szemek villannak élesen, akár a szürkületben kigyulladó autófényszórók, egyformán, jellegtelenül, gépiesen. De vannak bájos szépségei is, amikor derűs napokon lecsorog a kék ég a felhőkarcolók tornyai között az utcákra vagy amikor borús napokon a köd elnyeli a magas házakat és hirtelen minden oly testközelbe kerül, hogy ismerőssé válnak a lépcsőfeljáratos kapuk, és az embert ismét meg kísérti a csoda, hogy valamelyiken egy jóbarát fordul ki tüstént. Takaratlan borzalmai iszonyatosak: a kiégett szemű Bowery, jórészt lakatlan, omladozó házaival, rozsdás cégtáblájú, odvas szállodáival, az egykori fényes szórakozóhelyeket utódló koszos kirakata üveg- és vaskereskedéseivel, és főként a nyílt utcán egyenesen a flaskókból „tankoló” alkoholistáival, akik rongyosan, ótvaros sebeiket mutogatva koldulnak egy-egy romlottkáposzta-szagot árasztó kocsma előtt; a kietlen szegénységű Harlem, ahol a mellékutcákon és az udvarokon szinte megkövül a szemét; a West Side, ahol nemcsak story-k teremnek, de minden különösebb regényesség híján dideregnek a Hudsonról fúvó szélben a rövidnadrágos fehér és néger lányok a szexmozik és a koszt-kvártélyos családi szállodáknak álcázott bordélyházak, no meg az annyit hirdetett szaunákkal korszerűsített gőzfürdők előtt. De a Harlemben ott működik a Néger Nemzeti Színház, és itt talált híveire Martin Luther King és Malcolm X, amíg meg nem ölték őket, de híveiket mind meg nem ölték. Hogy milyen riasztó itt a szegénység, azt csak akkor érzékeli igazán az ember, amikor azután végigsétál a Park Avenue-n, s hogy nem ott, hanem a város más negyedeiben húzódnak meg a bűnözők, az egykönnyen megérthető. De a nagy szállók libériás portásainál és a limuzinokból hajlongások közepette kisegített, választékosnál választékosabban öltözött finom hölgyeknél és uraknál kedvesebb látvány szemünknek az a sok lobogó sörényű fiú és sellőhajú lány, aki benépesíti az olcsó Marboro-könyvkereskedéseket, a múzeumokat, New York minden utcáját. A Park és az ötödik sugárút puccának láttán értjük meg még jobban nyakkendőtlen henyeségüket, szép járásukkal kifejezett benső eleganciájukat. Még csókolóznak is az utcán, noha ez angolszászéknál köztudottan és szigorúan tilos. De a Park Avenue-n jó könyvkiadók is működnek, de itt lakik Marlene Dietrich is, aki a napokban lép föl először a tévében, s most éppen sajtóértekezletet tart a Waldorf-Astoria szállóban, ahol a bulvársajtó bolhái nyaggatják „a világ legszebb nagymamáját” bugyuta kérdéseikkel életkoráról, szépsége titkairól és egyéb korszakos jelentőségű titkokról, míg a hetvenévesen is valóban vonzóan szép asszony ki nem fakad: „Jézusom, honnan kerültek elő ezek az idióták? Azt hiszem, maguk Amerika legbutább emberei. Soha életemben nem hallottam ennél butább kérdéseket.” És a Greenwich Village-ben Brecht-dalokat énekelnek, és a negyed kis, színes házai, ahonnan hovatovább kiköltöznek az írók és a művészek a fellendült turistaipar okán, még mindig szépek. Valahol itt írta Poe első rémtörténetét, de hol voltak akkor még New York igazi rémségei és szépségei? Hol volt még valóban borzongató delejessége; tele a levegő elektromosságával, annyira, hogy szinte minden kézfogás szikrázik, minden ajtókilincs megráz, és éjszaka fölébreszt a sercegő takaró. Lenyűgöz létezés-módozatainak ezerféle töltésű egyidejűsége, amit Dos Passos regény-építkezésével igyekezett kifejezni, mert valóban megbokrosodik, nem is a képzelet, hanem a puszta értelem, ha belegondol abba, mi minden történik ebben a gigászi, embersűrűs vadonban egyidejűleg. Hogy miközben én egy néger férfit hallgatok nyilatkozni a televíziónak a Törvényszék épülete előtt, a Chinatown-ban, ahová néhány perc múlva érek, a Wang Wing Sang temetkezési vállalat előtt gyászindulót játszik egy fúvószenekar, s néhány perc múlva végigfut a tenyérnyi városrészen a gyászolók gyülekezetének fekete autómenete. És tizenöt perc múlva nápolyi szokás szerint kötélre kiaggatott fehérneműt lobogtat a téli szél, ez itt már a Little Italy, és olasz cégtáblák hívogatnak enni, inni, vásárolni. Mindez, persze, a vásárian tarka város gyalogszerrel tettenérhető egyidejű létimpulzusainak elenyészően kis mintája csupán, néhány napi inatszakító és cipőtpusztító (egy párat becsületesen el is koptatott) vándorlás után az az érzésed, hogy a földkerekség gyűlt ide, és este, amikor szemed előtt már sárgás-vörös karikák táncolnak, ott tombol idegeidben minden gyötrelmes és gyönyörűséges izgalom. És ez még csak a Manhattan szigete, hol van még Brooklyn, Bronx, Queens, Staten Island? Éjszaka, amikor a bankok, buildingek, boltok, színházak, áruházak, bordélyházak, vendéglők, mozik fényekkel kirakott álmaikat alusszák, amikor kialszanak a lámpák a lakóházak ablakaiban, valahonnan a mélyről továbbra is fölhallszik egy hatalmas motor mély búgása, melyet csak a rendőrségi autók vijjogása szakít meg. Sohasem pihen a város, láza nem lohad, álma nyugtalan, hajnalban csapzottan ébred. Autódudák, harangok, hajókürtök ébresztik, jár a nagy motor a mélyben, mintha csak attól a hajszálra serkentő motortól nőne, szinte szemmel láthatóan ez az önnön méreteibe beleszédülő emberi képződmény –: javára? kárára? mint a rákos daganat, mely úgy pusztít, hogy terjed? ki tudja? én legalábbis nem tudom.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 6. számában, 1973. február 9-én.
