TRUMAN CAPOTE. Tegnap este láttam az első olyan tévéadást, műsort vagy minek is nevezzem, ami igazolta a tévé létét, műfajainak lehetőségeit és értékeit. Truman Capote beszélgetett a tragikus fegyenclázadásairól hírhedt kaliforniai San Quentin fegyház néhány bennlakójával. Az On location (A színhelyen) a maga kicsípetlen életességével olyannyira kirítt a tévéműsor özönlő szabványaiból, hogy az ember az első pillanatban nem is tudta magának megmagyarázni, hogyan is került valójában a képernyőre. A titok nyitja azonban egyszerű és az adás témájában lelhető meg, mert a bűnözés olyannyira középponti kérdés a tévé műsorában, hogy ennek okán megbocsátották Capote-nak a szabványtól eltérő eljárását, mely nem a bűnöző elfogatásának, a merénylő felett aratott győzelemnek a leírása volt, hanem a bűnöző és bűnözés társadalmi és lélektani rugóinak-okainak, körülményeinek a tényszerű ábrázolása. Capote, aki mintegy bűnügyi szakértő számba megy a Hidegvérrel sikere óta (melyet a könyv alapján készült film csak megtetézett), eleve jó márka és vonzó cégér ahhoz, hogy a tévé hálózati műsorában is futtassák, ahol is én eleddig – mintegy három hónap alatt – eleven írót szerepelni még nem láttam, de irodalomról se hallottam egy árva szót sem, az egy 12-es csatorna kivételével, melynek műsorát kormány-alapokból és különböző alapítványok adományaiból fedezik. Itt kétszer-háromszor egy héten színdarabokat, koncerteket, néger dalesteket, tudományos filmeket is sugároznak, régi filmeket vetítenek (Chaplin, Buster Keaton stb.), itt láthatók a Sesame Street ötletes műsorai, melyek írni-olvasni tanítják a nagyvárosok gyerekeit, főként a négereket, Puerto Rico-iakat, akiknek gettóiban oly rosszak az iskolák, hogy az iskolakerülés (meg a velejáró kiskorú bűnözés) valóságos társadalmi betegség. És még valami: a 12-esen nincsenek reklámadások! A hálózati adásokat, vagyis a nagy tévéstúdiók (ABC, CBS, NBC) kombinált műsorait, melyek földrajzi zónák szerint változnak ugyan, de kizárólag a reklámokból élnek, valójában a hirdető cégek határozzák meg. Az adásokból ily módon teljességgel kiszorul mindaz, ami nem számíthat a legszélesebb érdeklődésre, mindaz, ami tehát a műsorokba ékelt reklámadások tízmilliós nézőközönségét megcsappanhatná. Irodalom, tudomány, művészet, minden, ami ezek holdudvarához tartozik, a szakma ügye, nincs mit keresnie a tévében. A műsorok gerince tehát: filmek, sorozatok, sportközvetítések, show-k, háromszor naponta hírek. A filmek és a sorozatok ötven-hatvan százaléka bűnügyi. Az adásidő reggel fél héttől éjjel fél kettőig tart, akinek ideje és kedve van hozzá, naponta mintegy tíz bűnügyi filmet vagy sorozatrészletet is megnézhet, de az átlag tévénéző is legalább két-három krimit fogyaszt naponta. A krimi-túltengés felbőszítette a szociológusokat, akik közvetlen összefüggést véltek fölfedezni a műsorok és a növekvő arányú kiskorúbűnözés között. Végül a szenátus különbizottságot alakított a kérdés kivizsgálására, mely nem kevesebb mint egymillió dollárt költött munkálatai során, hogy végül is arra a következtetésre jusson, hogy a két jelenség között nincs semmiféle összefüggés. A dologból óriási botrány lett, olyan vádak is elhangzottak, miszerint a bizottságot lefizették az érdekeltek, a bizottság egyes tagjai erre fel visszakoztak, és kijelentették, hogy a maguk részéről korántsem jutottak a közzétett következtetésekre. Az ügynek még nincs vége, de függetlenül e társadalomtudományi vizsgálattól, számomra világos, miféle hatása van a tévé krimi-szökőárának az átlagamerikai irodalmi ízlésére, az irodalom-befogadás alaptípusának kialakulására. A krimik struktúrája annyiban üt el a régi hollywoodi filmek sémájától, amennyiben itt nem a szerelmesek lesznek végül is egymáséi, hanem a bűnöző kerül mindig a rendőrség, a detektív, a magánnyomozó kezére, vagyis amor omnia vincit helyett justicia omnia vincit. Ám mindennek már rég semmi köze sincs Poe bűnügyi történeteinek szikrázó logikájához, még Conan Doyle másodsütetű Sherlock Holmes-modelljéhez sem. Itt minden olyan együgyű gépiességgel történik, oly bámulatos könnyedséggel, hogy a néző nem is válhat résztvevő féllé, akinek legalább egy pillanatig megjárhatná az eszét a rosszak és a jók közötti harc kimenetelének kétségessége. Egyetlen filmben sem láttam sikertelen akciót, pórul járó, balszerencsés, alulmaradó vagy – még leírni is képtelenség – a harcban holtan elbukó nyomozót. Soha ennyi sematikus „pozitív hőst“ még nem gyártott senki, soha még nem népesítette be ennyi (autós-revolveres) Grál-lovag réveteg bakfisok képzeletvilágát, soha ennyi (gomblyukban hordozható adóvevő-tévével és zsebkomputerrel felszerelt) igazságtevő, legyőzhetetlen férfiú nem nyugtatta – idegcsillapítóknál és altatóknál százszor hatékonyabban – békés polgárok álmait. E művileg gyártott és a tudatokba sulykolt eszményi világgal hogyan is kelhetne versenyre az a világ, amelyet az irodalom ábrázol, s amely legalább olyannyira nem eszményi, mint maga a valóság?
WILLIAM STYRON. A krimik sémája tökéletesen kifejezi azt a kispolgári eszményt, miszerint minden egykönnyen megoldható, minden bajra, bűnre (hiszen társadalmi igazságtalanság, emberi gyöngeség vagy gyarlóság, történelmi sorstragédia nincs is, csak bűn!) megvan a hatékony ellenszer, csak élni kell vele. A reklámpszichológusok szintén erre a sémára építik a néhány perces adásokat: a konyhában piszkos a mosogató, a kéz bőre durva, fáj a fejed, köhögsz – használd ezt a mosószert, azt a krémet, ezt a csillapítót vagy azt a pasztillát, és szemed láttára tiszta lesz a konyha, sima lesz a bőr, elmúlik a fejfájás vagy a köhögés. (Mindez kísértetiesen hasonlít a spontán gyermekszínházhoz, melynek íratlan, de szigorú szabályai szerint a beteg a doktorbácsi érintésére tüstént meggyógyul, az ellenség pedig a seprűnyél láttára fűbe harap.) A műfaj konvenciói az irodalom számára a jelek szerint pillanatnyilag hasznavehetetlenek. Az értők szűk körén túli tízmilliókhoz szólni célszerűbbnek tetszik oly módon, ha a mű legalább tárgyában azonos a „szubkultúra“ termékeivel, vagyis a bűnözésről, az erőszakról szól. Ez magyarázza Truman Capote sikerét, de persze korántsem könyvének valós értékeit. Hasonló sikerpályát futott be William Styron regénye is, a Nat Turner vallomásai, mely Amerika egyetlen rabszolgalázadásáról szól, s így némiképpen kétszeresen is vonzónak tűnhetett a szubkultúra fogyasztói számára is, hiszen ha a bűnözésen kívül valami még erősen foglalkoztatja a mai amerikai közvéleményt, akkor az mindenképpen a faji kérdés. Persze Styron számára a rabszolgák kegyetlenül véres hadjáratának a leírása korántsem öncél, a regény mesterien ábrázolja a társadalmi és lélektani tényezőket, s noha történelmi eseményből indul ki (még Nat Turner-nek, a lázadás vezetőjének tollbamondott vallomása is fönnmaradt), valójában a mai Amerika négerkérdésének komor gondjait hömpölyögteti széles és nyugodt epikai sodrában. Ahogy Styron mondta Iowa Cityben jártakor (ahol fölolvasóestje után az itteni írókkal és olvasóival külön találkozott): „Ha történelmi párhuzamot vonhatunk Nat Turner és aközött, ami ma a néger tömegekkel történik, az bizonyosan az ígéretek és az azok megvalósulása közötti szakadékban lelhető fel. Annak, aki állandóan a legcsodálatosabb ígéretek megvalósulásának romba dőlését tapasztalja, a legtermészetesebb pszichikai állapota, hogy taposómalomban érzi magát. És Amerikában ma is dívik, mindig is dívott ez a gyötrelmes körtánc. Fogyaszthatóvá tehette a könyvet továbbá az is, hogy a főhős (a történelmi tényeknek egyébként megfelelően) vallásos megszállott, és társadalmi igazságérzete furcsa elegyben növekszik messianizmusával, társadalmi frusztrációja pedig hasonló jellegű nemiséggel jár együtt. Mindez Styronnál esztétikailag gyümölcsöző különlegesség, de szubkulturális tömegárut fogyasztó számára erősen divatos. Az ilyen egybeesések (függetlenül attól, hogy az író részéről tudatosak vagy sem) kétségkívül a tömegsiker igazi mozgatói. Maga Styron mondta itt, hogy régebbi regényeinek korántsem volt ilyen sikerük, noha szerinte nem rosszabbak, mint a Nat Turner. Elolvastam egy másik regényét is, a Set This House on Fire-t (Házam lángra gyullad), és bizony igazat kell neki adnom. Igaz, hogy a Nat Turner után megindult a sikeripar gépezete, és Styron régebbi művei újból megjelentek, viszonylag nagy példányszámban. A könyv azonban fehér holló Amerikában, mert egy kézen megszámolhatók azok az irodalmi művek, amelyeket értékként tart számon a kritika és elnyerik a széles közönség tetszését. Amerikában ugyanis íróban nincs hiány – és ezt mi otthon legalább olyan jól tudjuk, hanem jobban mint itt –, annál inkább olvasókban.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 3. számában, 1973. január 19-én.
