(AZ IS ELŐFORDUL,) nyilván, hogy ez az arisztokratikus Európa-mánia ízléses és művészi értékű múzeumokat produkál, mint például a Csendes-óceán egyik kis, San Simeonról elnevezett öblére néző kastély (nálunk is van Szent Simon, de ott a víz a föld alól buggyan elő, méghozzá szénsavasan), melyet Hearst, az egykori újságkirály épített, illetve hozatott át Európából. Harmincvalahány éven át (miközben volt ideje ahhoz is, hogy kiprovokáljon egy kisebb háborút Mexikóval) vásárolt Hearst Európában ógörög szobrokat és domborműveket, bizánci kutakat, spanyol kolostorokat, olasz mozaikokat, vázákat, képeket, figurinokat, refektóriumok famennyezeteit, minden korok és stílusok bútordarabjait, szőnyegeit, függönyeit, kandelábereit és hajóztatta át és ültette át őket ide, a kék öböllel és szelíd dombokkal ékes, valóban a mediterrán világra emlékeztető tájba. Mondom, mindezt miközben többek között jó pénzt keresett egy kisebb háborún, de az az európai vesse rá az első követ, akinek hajdani főurai nem átallották kisebb-nagyobb háborúk vagy egyéb, hasonlóan pénzt fiadzó vállalkozások árán kastélyokat terebélyesíteni, kincsekben gazdagítani.
Európát a szép legendák szerint egyszer elrabolták, de a legendákon túl, íme, kitetszik, hogy valósággal kirabolják, még ha minden lecsúszott bárónő szemétre vetett hajtűjéért százszoros árat is fizetnek. Hearst kastélya azonban egykori urának minden megalomániája és egyéb könnyen elképzelhető gyarlóságai ellenére, káprázatos szépségű elegye annak, amit a mi öreg és bizony bankbetétei szerint szegényebb Európánk évszázadok alatt művészetekben kigyöngyözött magából. Nem csoda, ha a műanyagvilágukból idecsöppenő amerikai turisták elszoruló lélegzettel és szemmel látható ámulattal imbolyognak az idetelepített csodák láttán. Ámulni való számunkra is, kik óvilági fölénnyel léptünk be a kastélyba, jócskánál is bővebben akadt.
Az Európa-vásárlás csúcsa azonban a Long Beach kikötőjében horgonyzó Queen Mary, melyet becsülettel leszolgált óceánjáró évei után már ócskavasként szándékozott eladni az angol anyavállalat, amikor is egy kaliforniai bank és a Standard Oil rászimatolt az üzletre és megvásárolta, hogy most szállodákkal, vendéglőkkel, mindenféle üzletekkel bővített múzeumként, milliókat vonzó látványosságként bizonyára jó haszonnal forgalmazza. Hanem mégse! A csúcsteljesítmény mégiscsak Kalifornia és Arizona határán látható a Havasu taván átívelő London Bridge képében. Ezt a hidat London városától vette meg Kalifornia állama, ami az emberiség adás-vevés történetének alkalmasint párját ritkító üzletkötése. T. S. Eliot, aki a Puszta Országban oly komor és sok hamari ítész számára túlságosan borúlátó látomásokban pergeti vissza a rég múltakba és onnan ismét vissza a jelenbe a maga világát, egy londoni reggel ködlő képsorában egyszer csak azt mondja (ha jól emlékszem, hiszen hosszú hónapokig fordítottam a verset): „A London Bridge majd beszakad!” Minden kietlen pusztaságokba és pusztulásokba vesző látomásokat megtetéző fintora ez annak az Eliot versében elemésztődő világnak, amelyben nem, a London Bridge nem szakadt be, a London Bridge ép, láttam magam is, valóban nem szakadt be – megvásárolták!
(ÉS ITT VAN,) itt hömpölyög (hiába is keresnénk erre jobb igét, mert ha valami hömpölyög ezen a kerek földgolyón, akkor ez a nagy víz valóban azt műveli), miközben jórészt talmi kincsek után kapkodnak a partjain leledző halandók, itt kéklik fehér fodor hullámokat sodorva ez az óceán, mely felhőtlen egeivel, a habjaiban lábukat fürdető hegyeivel, csillámló öbleivel, zsiráfnyakú pálmafáival, nyaktörő talajtorna-gyakorlatokat űző kaktuszaival, arany narancsoktól roskadozó gyümölcsfáival, óriás vörösfenyőivel ennek a mi nem kevés szépséggel kirakott földünknek alighanem egyik legszebb, ha talán nem éppenséggel a legszebb varázslata. „Mit nekem a zordon…” – micsoda alföld ez a nagy vízi síkság, micsoda délibábok kápráznak a kék egek és a kék vizek között! És ha csak egy hajszálnyira is lekanyarodsz a meredek parton, hidakon, viaduktokon át kígyózó műútról a kaliforniai szárazföldre, a természet oly bőkezű változatossággal ontja kincseit és egyben újabb, kifogyhatatlan szépségeit, hogy az ember tízpercenként nemcsak más-más földrészen, ha nem más-más világon érzi magát. Hol tűlevelű erdőkön, hol articsókaültetvények, narancs- és citromligetek mentén visz az út, hol meg almáskertek, dinnyeföldek,végenincs szőlők között. És a déligyümölcsöket érlelő sűrű, arany párákat pipáló napsütésben egyszerre csak kitáncolnak eléd fehér menyasszonyi ruhájukban a cseresznyefák, már bűnbeesetten hordozva ágaikon izga vérük pirosodó gyümölcseit, hogy most az éghajlati övezetek keveredjenek össze, mint ahogy Dél-Kalifomiában összekeveredtek az évszakok, amikor a forró, az óceán malmaiban finom lisztté őrölt fövényen állva a San Bernardino havas csúcsaira lehetett látni. Itt északabbra, Monterey alatt, egy minden okkal Karmelnek keresztelt, félszigetként a tengerbe ékelődő hegyfok erdejében a századéves fák közötti ösvényeken úgy korzóztak az őzek, mintha valóban a paradicsomban lennénk. Már-már magam is ott éreztem volna magam, ha lépten-nyomon nem állták volna utamat annyiféle kerítések, kőfalak és tilalomfák, amelyek harapós kutyákkal és az azoknál is veszélyesebb PRIVATE DO NOT ENTER KEEP OUT szövegű táblákkal ne parcellázták volna dirib-darabokra ezt az édent és nem akadályozták volna meg szabad mozgásomat a paradicsomban. Egyébként az őzekét is. Így hát akaratlanul is az Amerikában számunkra oly emlékezetesen megfordult Tamási Áronra kellett gondolnom, merthogy ugyancsak elkelne errefele is egy rendes feltámadás, de még mielőtt Gábriel megfújná a kürtöt… De azután a sűrűből ismét kifut az út, és ciprusok között leér a Spanyol-öbölbe, ahol hajdanán a Közép-Amerikából idemerészkedő spanyol konkvisztádorok próbáltak először partra szállni, és a lábad előtt ott hömpölyög nyugtatón, fodrok helyett mintha nagy fehér pólyákat sodorva a part felé az óceán – hahó! az óceán! – sós- és jód- és hal- és rothadékszagú tengerimoszatokat és füveket vetve a fövenyre. De ezek csak a tengerben tenyésző lét és halál illatai, mint ahogy a szárazföldön tenyésző lét illatait sodorja feléd az erdők szűrőjén megfűszeresedő parti szél is.
Szép az arlesi táj, de ezek a láng fizionómiája szerint égnek törő természeti formák, ezek a vad és mégis egymást kereső színek lettek volna igazán Van Gogh ecsetjéhez méltóak. És most értem csak meg igazán Gauguint, aki a nagy csömör elől menekülve nemcsak szűz szigetek lakóinak ősi létformájában talált ideig-óráig öklendezését csillapító menedéket, de egyben a csendes-óceáni tájnak az éden illúziójával tündöklő minden elemeket, formákat, színeket összebékítő harmóniájában is.
(A LEGSZEBB) mégis San Diego alatt, La Jollában volt az óceán. Nem is amikor San Clemente előtt először megláttuk, hanem miután a Marcuséval töltött kerek egy óra után kimentünk a partra. San Clementében egyébként a West Coast White House közelében fekvő San Clemente Inn-ben reggeliztünk, vagyis nem messze onnan, ahol éppen két nappal azelőtt az elnök találkozott Thieu-vel, este pedig a tévében viszontláttuk Jane Fondát a valahol ennek a nyerskőből és gerendákból rótt szállásnak a környékén felvonuló tiltakozó menetben. Vezetőnk (ismét mindkét értelemben, vagyis útikalauzunk és autóvezetőnk), Mr. J. K. a reggelizőből kimutatva az előcsarnok kőfalára szerelt telefonra, elmondta, hogy amikor néhány héttel ezelőtt itt járt, azzal a készülékkel a kezében éppen Kissingert látta beszélni. Most azonban – diplomáciai szünet? – senki sem állt a készülék előtt. A dél-kaliforniai táj, az északitól növényzete szerint kevésbé eltérő, de egyébként attól elütően szelíd dombokkal lejt az óceán felé; az autósztrádáról a mexikói mintájú, spanyolos ízű, fehér falú házakkal teleszórt, virágos rétű, vörös szirmokkal parádézó, szintén mexikói származású fákkal teleültetett dombok közül állandóan rálátni az arrafelé indigókék vízre, a habjait szelő csinos fehér vitorlásokra és szürke, otromba óceánjárókra. Azután La Juliánál a part felé fordulva az autósztrádáról, afféle tengerparti nyaralóba torkollt a műút, sokszínű, nagy ablakú két-háromemeletes házak közé, az erkélyeken fiatal lányok és fiúk napoztak, a betonösvényeken félmeztelen, mezítlábas társaik igyekeztek egy számunkra még ismeretlen célpont felé, mások meg az utat szegélyező bokrokon és virágágyásokon túli pázsiton hevertek könyvvel a kezükben vagy társaikkal beszélgetve. És megint a délszaki növényzet. Ráadásul tücsökcirpelés. A tetejében meg idáig merészkedő sirályok is. A betonösvényen azután kijutottunk egy nagy térre, közepén hatalmas szökőkút, szegélyén bozontos fiúk és sellőhajú lányok áztatták lábukat a vízben, kezükben az elmaradhatatlan könyv. A téren sűrű gyalogosforgalom, a legtöbben egy nagy üvegépület felé igyekeztek, már tudtuk, ez lehet a Humanities Library, vagyis a humán tudományok könyvtára és egyben a karok tanépülete, amelynek második emeletén, a 3148-as szobában vár bennünket tanári dolgozójában, a telefonon megbeszélt időpont szerint tíz órára, Herbert Marcuse.
(A BESZÉLGETÉST) magát, ahogy a noteszembe lejegyeztem és emlékezetemben megőriztem, e szünetlen vándorlás szorítottságában nincs módomban leírni a naplómban. Amit azonban azon melegében át kell írnom ide, az Marcuse mosolya. A beszélgetés során ugyanis megjegyeztem, hogy az amerikai tőkés rend mai törvényszerűségei szerint, egyre szélesebb rétegeket vonnak be a fogyasztásképes társadalmi kategóriákba, s ezzel gyakorlatilag mamutméretűvé szélesítik a középosztályt, ami pedig a kispolgári lét tudattartalmait illeti… Marcuse egy kérdéssel válaszolva félbeszakított. „Nyilván így igaz – mondta –, de meddig tarthat ez?” És elmosolyodott. Ott ült könyvekkel teletömött tanárijában kék, úgynevezett munkaingben, hosszú lábát amerikaiasan íróasztala pereméhez támasztva, az íróasztal fölött a nyitott ajtón belibbenő meleg szélben táncoló mobile, az asztalon papírok, könyvek, egy vízilovakat ábrázoló fénykép és egy víziló formájú papírnehezék… (Miféle különös emlék vagy élmény fűzheti a vízilovakhoz?) E mosolyban, melyet hosszan gyűrűztetett végig a szobán, a benne rég megfogalmazott gondolatsor sodródott némán, amelyet legújabb könyvében, a Counterrevolution and revolt-ban (Ellenforradalom és lázadás) ismételten újra fogalmazott: „A társadalom teljes átszervezése a monopolkapitalizmus uralkodása alatt és a javak növekedése e szervezettség által se megfékezni, se megállítani nem tudja a növekedés folyamatát: a kapitalizmus nem tudja kielégíteni azokat a szükségleteket, amiket maga teremt meg. Az emelkedő életszínvonal maga is e dinamikának a kifejezője: állandóan új szükségleteket teremt, amiket a piacon kell kielégíteni; jelenleg olyan, ezeket transzcendáló (vagyis lényegüket meghaladó; Sz.J. megjegyzése) szükségleteket teremt, amelyeket nem lehet kielégíteni a tőkés termelési mód megszüntetése nélkül.”
Ezzel a mosollyal búcsúztunk tehát tizenegykor, ismét órája kezdődött, még láttuk, amint a tanárijához közeli tanterem ajtaja előtt vidáman és azzal az integető kézmozdulattal üdvözli diákjait, ami oly meghitté varázsolja az amerikaiak találkozásait. Azután lementünk a partra, és az óceán már egészen más volt, mosolygott maga is, se nem bölcsen, se nem próféciái megszállottsággal, egyszerűen csak mint a felismert, mert felismerhető tények a valóság tudatában. Amikor kihajtottunk a campusról, egy útkereszteződésnél ismét megláttunk egy mezítláb lépkedő néger lányt, akire már fölfigyeltünk a sziporkázó szökőkút körül kavargó téren, és ő is fölismert minket, és integető kézmozdulattal köszönve ránk mosolygott. Afrofrizurája kéken, miniszoknyája alól kivillanó szép combjai mélybarnán szikráztak a napsütésben vagy talán a mosolya fényeiben, bizonyára mégis a mosolya tette ezt, mely a Marcuse mosolyához hasonlított. Ehhez hasonló mosolyra emlékezett Lampedusa haldokló regényhőse is, amikor élete legszebb pillanatát akarta lepergetni emlékezetében, és földerengett előtte a nagykalapos hölgy közeledő arca egy vasútállomáson. És ekkor Szilágyi Domi jutott eszembe, aki egyik versében megkérdezte, mikor lesz már az emberiség létformája a mosoly.
(… És írtam ezeket a sorokat, mindenütt, ahol csak egy kis lélegzethez jutottam a látnivalók sűrűjében, a beszélgetések közötti szünetekben, ólmos álmokból ébredve a pasadenai szállodában, az elején nehezen a temérdek élmény kezet megreszkettető elektromos töltéseivel idegdúcaimban, könnyebben, felszabadultabban azután, hogy már magammal vihettem azt a mosolyt, frissen serkenve immár és fürgébb kézzel róva a sorokat a San Francisco-i szállodában, majd a Yosemite rezerváció faházikójában, nem messze amint egy nyolcszáz méter magas kőszikláról ledördülő vízeséstől, az El Capitan iromba sziklatömbje alatt, még a Las Vegas-i Hilton műanyag-rokokó. és műanyag-biedermaier, málnaszörp színű bútorai és függönyei között is, miközben az ablakon ki-kinéztem a nevadai sivatag kietlen pástjára, a láthatáron felkelő nap sugaraiban sötét körvonalakból sárgászöld tömbökké szilárduló Sierra Nevadára. És itt fejezem be őket e szürke cserjés fennsíkon, amelyen a műút a Grand Canyonba viszi kocsinkat, az írógép a térdemen, miért sietek annyira? vagy csak az óránként százharmincöt kilométeres sebességgel rohanó kocsi késztet arra, hogy a magam módján lépést tartsak vele? Sietek befejezni ezeket a sorokat, hogy azt a mosolyt, az óceánnal és a lángoló kaliforniai tájjal a háttérben, azt a mosolyt, mely otthon nálunk oly honos visszhangra lel, minél gyorsabban hazaküldhessem…)
Megjelent A Hét IV. évfolyama 39. számában, 1973. szeptember 28-án.