(GODARD) Ma este moziba megyünk. Általában (jobb szó híján) a diákklub vetítéseire járunk, régi filmeket látunk, japán, francia sorozatot vetítenek, jó amerikai vagy angol filmeket, a válogatás nem mindig a legszerencsésebb, de legalább elkerüli a kommerszfilmeket. De ma este igazi moziba megyünk. Godard új filmjét vetítik, a Tout va bien-t; Godard is itt van. Furcsának tűnhet, hogy ez a világszerte ismert és váltig vitatott művész mit keres itt ebben az alig félszázezres kisvárosban, de mi most már megtapasztaltuk, hogy az itt tanuló harmincezer főiskolás és az oktatását szolgáló több ezer lelket számláló tanári kar oly jelentős művelődés-fogyasztó tényező, amely az amerikai nagyvárosokkal vetekedve ide vonzza a művészeket. Amióta itt vagyunk, hallottuk már Isac Sternt hegedülni, Rubinsteint zongorázni, az oberkircheni gyermekkórust énekelni. A hangversenyiroda üzleti vállalkozás, világnagyságokkal szolgál, ha kifizetődik, és Amerika-szerte az egyetemi campusok a nem kommersz művészet elsőszámú fogyasztói.
Nos, Godard. A film maga erősen vitatható, mint Godard minden alkotása, de éppen ezért vonzó is. Mármint hogy vitára ingerel. Nem pusztán formanyelve okán, hiszen aki valamelyest is Brechten nevelkedett, egykönnyen érti tételes magyarázatait, gondolkodtató ismétléseit és szüneteit, a mozi-ipari szabványoknak hátat fordító sztori-gyűlöletét.
Vitára inkább az serkent, hogy Godard mindig nyilvánvaló dolgokat boncol, de oly módon, oly bonyolultan túlintellektualizálva, hogy aki számára a dolog nyilvánvalósága adva van, az nevet a szellemi mutatvány fölösleges erőlködésén, aki számára az objektív nyilvánvalóság eladdig rejtve maradt, annak továbbra is rejtélyként ködöl a tudatában. Politikai radikalizmusa egy megnevezhetetlen réteghez szól, sajátos elithez, kiválasztottakhoz beszél a tömegekről. Még csak nem is egy kisebbséghez, mely igaza tudatában hirdeti a magáét. Alighanem csak a művészekhez és az értőkhöz, akik becsülni vagy böcsmölni tudnak minden mutatványt.
A film egy franciaországi húsárugyári sztrájkról szól, és szó esik benne a mai francia élet sokágú válságairól. A vége valóban megrázó: a felvevőgép végigpásztázza valamelyik párizsi külnegyed gyárépületeit és szomorúszürke lakóházait, szeméttelepeit és autótemetőit, esőverte utcáit,közben dalt hallani a szövegre, pontosan nem emlékszem, de hozzávetőlegesen így szól: derűs az ég Franciaország fölött, a többi pedig nem számít (a rím: Francé importance). És hiába főszerepelt a filmben Jane Fonda és Yves Montand, hiába magyarázza a vetítés után Godard, hogy éppen a többi számít leginkább, és ezért a címmel ellentétben semmi sincs rendben, a zsúfolásig megtelt filmszínházban szinte senki sem értett meg a filmből semmit. Nem csoda, hiszen nemcsak a film nyelve idegen a nézők (döntő többségükben egyetemisták) számára, vagyis a művészi nyelvezete, mert az angol feliratokat nyilván értették, hanem a világa is. Ez utóbbi teljesen. A vita során ezért inkább mind azt kérdezik Godard-tól, miért mond le a sztoriról, miért nincs kísérőzene, miért van annyi törés a filmben? Kérdéseikből világosan kitetszik, hogy amit Godard mondani akart, azt meg se hallották. Hogyan is hallhatták volna meg, amikor nincs se ismeretalapjuk, se információs-ingerük ahhoz, hogy az önkörükön kívül eső dolgokat igaz mozgásukban megértsék. A helyi rögzöttség és az Amerika-középpontú szemlélet a jelent se jelenkorként érzékeli, vagyis nem történelemként, amelyben az események összefüggés-rendszerként bukkannak föl, s amelyekhez ily módon a világ minden pontján élő embernek valamilyen módon köze van. Egy ismerősöm panaszkodik is másnap, hogy nem értette a filmet, igaz, ő nem szereti a politikát. De hiszen, mondom, amit látott, az valóban a mai francia élet. Lehetséges, vonja mega vállát, de ő mégsohase járt Franciaországban. Oké, mondom, ami annyit tesz valójában, mint amit Godard mond, tout va bien. Franciául is megismétlem, sőt brit változatával is hangsúlyozom, all right, minden rendben, igazán minden rendben.
(NOVEMBER 13) Az első hó. Enyhe tél, azt mondják, majd decemberben lefagy az orrunk. Ó, legyintünk, nálunk is kemény a tél, mi egyébként is erdélyiek vagyunk. From Transylvania? – visszhangzik szavainkra a fölismerés örömében nyújtózkodó kérdés. No, lám, mégiscsak tudnak valamit rólunk. De azután – most, hogy századszor halljuk, már nem taglóz le a rákövetkező kérdés: – Mondja,valóban, ugye valóban ott élt a maguk hegyei közt Drakula? Az csak természetes, hogy én szakaszokat mondok betéve A hollóból, Whitmanból, Lee Masters sírverseiből, s még szégyelltem is az elején, hogy milyen hézagosak a földrajzi ismereteim, utánanézek az államok fővárosainak meg a hegységek pontos fekvésének. Ezzel szemben Drakula, a vámpír! De nincs alap a kölcsönösséghez. Igazságtalan vagyok, még ha méltánytalan is az az aránytalanság, ami egymásról szerzett ismereteinket jellemzi. Az igazi különbség nem is mennyiségi, hanem az ismeretek mögött meghúzódó indítékokban rejlik. Vagyis hogy az én ismereteim mögött eszmélő érdeklődés húzódik meg, az övék mögött esetlegesség. (Vagy szakmai ismeret, ami több is, kevesebb is. Mindenesetre más.) Ez a Transylvania / Drakula társítás azért oly elterjedt, mert egy huszadrangú író, név szerint Bram Stoker, 1897-ben regényt írt a vérszívó báró angliai kalandjairól, ami itt maiglan bestseller, bomba könyvsiker. A könyvtárban nem tudok hozzájutni, állandóan kézről kézre jár, megvenni meg nem vagyok hajlandó, ezt mégsem kérhetik tőlem. Megtaláltam ellenben egy színdarabváltozatát, nagy sikerrel játszották New Yorkban (bizonyára másutt is) a harmincas évek elején. Hajmeresztően buta párbeszédeiből idézni se lehet. Drakula állandóan Transylvania vad rengetegeiről, sűrű mocsarairól galagyol, és szorgalmasan szívja az angol hölgyek vérét. Lugosi Béla játszotta benne a vámpír szerepét, ő játssza a filmváltozatban is. A filmet is láttam, állandóan adják, hol a moziban, hol a tévében, sikerének titka számomra megközelíthetetlen, oly együgyű és vélt borzalmaiban oly nevetséges, hogy állandóan kacagtam. A rémtörténeteknek és a rémfilmeknek itt valóságos kultuszát űzik, de egy valamirevalóbb ördöngős népmesénk százszor inkább meglúdbőröztet, mint ez a vásárinál is átlátszóbb hókusz-pókusz, a fekete pelerines Lugosival az élen, aki bandzsa szemekkel mered jövendő áldozataira és dedósoknál is hiszékenyebb közönségére. Ami valóban rémséges, az csupán a minden elképzelhető ripacskodáson túli játéka. Olvastam egyszer hogy Boris Karloff, a másik rémszínész, aki Frankenstein alakítója volt, öreg korára megtért a békés emberek közé, elment esti gyermekmesemondónak egy rádiótársasághoz. Lugosi viszont, mesélik nekem, beleszerelmesedett saját vámpíri másába, és végrendeletében meghagyta, hogy Drakula kosztümjében temessék el. Megtörtént. Végakarata érthető, hiszen szép kis pénzt csinálhatott abból a szakmányosított vérszívásból… Egyébként havazik. Brazíliai kollégánk felesége, két indonéziai írótársunk csodálkozva, valamelyest borzongva nézi a fehérséget. Megszagolják, megkóstolják a havat. Mindent tudnak róla, de még sohasem látták. Nem tudatlanok, csak járatlanok. Megtanítom őket hólabdázni.
(SZÉKELYGULYÁS) Itthon főzünk, már otthon tudtuk, hogy ez a legésszerűbb, hiszen a diákszállóban saját konyhánk is lesz. Felszereltük magunkat anyai receptekkel, mert főzni nemigen tudunk, feleségem, A., brassói szász családi hagyományok szelíd, de konok tagadójaként alig egy rántotta erejéig ereszkedett le otthoni konyhánkba, én egykori agglegénységem kevés tudományára gondolván, már előre viszolyogtam kozmás ételeimtől. De a sok félkész étel, épp csak a sütőbe rakandó vagy a fővő vízbe teendő fagyasztott húsétel vagy zöldség, a kész mártások kisegítettek a bajból. Minden gyorsan elkészült, csak sajnos ehetetlen volt. Olyannyira más ízű, hogy csak néztük az egyébként szemre oly szépséges falatokat, és a végén szalonnát ettünk hagymával. Azóta megtanultuk – ujjongva a konok anyag fölött aratott győzelmeinken –, hogy a műanyag ízű kenyeret meg kell pirítani a sütőben, a konzervlevesekbe bele kell főzni egy fej hagymát, hogy ízüket a magunk ízléséhez idomítsuk, hogy cukrozott sonkát nem szabad vásárolni, s hogy az olajban pirított paprikás hagyma mindennek álomszerű hazai ízeket kölcsönöz. A receptek is előkerültek, de fő segédeszközünk a nagyszótár, mert terebélyesedő angoltudásunk ellenére a konzervekre és az egyéb ételek csomagolására nyomtatott utasítások felét nem értjük. Előbb nem értjük, aztán kiszószedeteljük, hogy a végén ne tartsuk be őket. Eredményeink szerények, sóhajtozva újjáértékeljük tehát anyáink konyhai tudományát. Tegnap székelygulyást főztünk, a receptet Alice B. Toklas Szakácskönyvében találtam meg, ez a hölgy volt Gertrude Stein barátnője, társalkodónője, házvezetőnője és – a könyv bizonysága szerint – képzeletdús szakácsnője vagy négy évtizeden át Párizsban. Stein asszony szalonjában viszont köztudottan olyan éhenkórászok fordultak meg és étkeztek, mint többek között Picasso, Picabia, Matisse, nem is szólva a nagybélű Hemingwayről. Ha nekik jó volt! csatakiáltással mi is megpróbáltuk, persze néhány utasítására nem figyelmeztünk. Nem főztünk bele például kapribogyót, mert emlékezetünk szerint kapribogyó nem terem a Székelyföldön, csak csipkebogyó. Hát, nem mondom, a sugásfördői Tokai bácsié jobb volt, de azért nekünk ízlik. Maradt mára is, holnapra is. És még mondja valaki, hogy az irodalom és művészet szakma, nincs semmi köze a gyakorlati élethez. Ha nem tudtam volna, ki is volt valójában Toklas asszony, ehetném a hamburgert, ami marhahúsból készült fasírt. Kissé fűrészpor ízű, de ha az ember nagyon éhes és behunyja a szemét, meg lehet enni.
(ÚJSÁGKIVÁGÁSOK) Adalék a helyi rögzöttséghez. Des Moines Register 1972. november 5. Három hasábos címes hír: Sörétes puskával lelőtték a létrákra mászó macskát. Írta Lucia Herndon, a Register belső munkatársa. Gáspár, a létrákra mászó macska, nem mászkál többé. Gáspár, Mr. és Mrs. Glen Risinger ötéves fehér macskája, azzal vált népszerűvé a szomszédság körében, hogy felmászott a létrákra, és kiült a háztetőkre. De a napokban Risingerék ajtajuk előtt leltek rá macskájukra. Sörétes puskával meglőtték, és még az est beállta előtt meghalt. Mrs. Risinger azt mondta, kicsi korától nevelték a macskát, és létramászó képességére akkor jöttek rá, amikor tavaly kifestették a házukat. „A rendőrség azt mondja, nyilatkozott Mrs. Risinger, hogy a sörét vizsgálata alapján megállapítható a tettes kiléte. Mrs. Risinger hozzátette: Nem értem, miért vetemedett valaki ilyesmire. A macska mindenkit szeretett, és azt hittem, őt is mindenki szereti.” Első hasábon lenn kiscímes hír: „Házirekord. (A Register különtudósítója) Alpena. – A Vernon Kingsbury család farmján, mely nem messze esik ide, a 22 éves Daisy tehén eddigi élete során több mint 300 000 font tejet termelt.” Szintén az első oldalon lent, a két utolsó előtti hasábon, durch cím és azonos szélességű szedés, még egy címes hír: „Visszanyert bizalom, minekután a az ifjak almát hoztak az ellopott gyüm ölcsök helyébe. Washington. – Joe Jones visszanyerte az ifjúságba vetett bizalmát. Néhány héttel ezelőtt megkopasztotta az ifjak egy csoportja, amely a szomszédos iskolába menet, egy futballmérkőzésre készülődve elvonult háza előtt. Jones kilenc évig várt, hogy a fák elegendő gyümölcsöt teremjenek ahhoz, hogy megajándékozhassa barátait Halloween alkalmából. Múlt szombaton a Washington Junior Középiskola diáktanácsának két tagja bekopogtatott Jonesékhoz két véka almával és egy bocsánatkérő levéllel. Épp jókor jöttek az ünnep előtt.” A lapban (már az első oldalon is) természetesen másról is szó esik, országos és nemzetközi eseményekről, a három kivágás csak a helyi hírek rangját és értékét jelzi. A Des Moines Register, lévén Des Moines Iowa állam fővárosa, az állam vezető lapja, átfogja az egész terület eseményeit. (Washington ezúttal nem a főváros, hanem egy itteni helység, egyébként hasonnevű akad még néhány az Államokban.) Otthon majd átbeszéljük egyszer, hogyan is vagyunk mi azzal az önkínzó szenvedéllyel állandóan magunkra olvasott vidékiségünkkel?
Iowa City, november végén
Megjelent A Hét III. évfolyama 51. számában, 1972. december 22-én.
