Félideji képzelt interjú – a honvágyról; – a madárfüttyről és a zajokról; – a nemzeti önazonosság szükségességéről; – és végül arról, hogy milyenek az amerikaiak.
Kérdés: : : : : : 😕
Felelet: Valóban, a nyolc hónapra szóló amerikai meghívásunkból négy hónap letelt. Kissé lihegek, mint a focista a két félidő közötti tízperces szünetben, de azért gyúróra nincs szükségem, egy forró zuhany is megteszi. Érdekes módon mégsem az foglalkoztat leginkább, hogy milyen volt az első félidő, még az sem, hogy mit hoz a második. Barátságos mérkőzés ez: Amerikának nincs szüksége arra, hogy én fölfedezzem, én meg nem várom tőle, hogy engem fölfedezzen. De mondom, hogy furamód egyre azon jár az eszem, hogy mi történt a mérkőzés előtt. Magyarán mondva, állandóan hazagondolok, pontosabban, minél tovább tart ez a nyolchónapos mérkőzés, melynek mindkét részről az a célja, hogy minél jobban megismerjem ezt az országot, egyre többet foglalkoztat párhuzamosan a magam hazája.
K.: . . . . . . . . . . ?
F.: Az egész úgy kezdődött, hogy minekutána megszoktam már a diákszállóban levő lakásunk villanykapcsolóinak és csapjainak topográfiáját és működési módját, egyszer csak hirtelen az otthoni beidegződöttségeim szerint kezdtem vaklászni a sötétben, de fényes nappal és villanyfényben is, váltig csodálkozva, amiért nem találom őket a helyükön vagy nem működnek az otthon rögződött mozdulataimra figyelmezőn. Folytatódott azzal, hogy mindegyre arra vágytam, hátha valamelyik jó barátommal vagy közeli ismerősömmel találkozom. Alighanem azért, mert ez nem történt meg, vészesen elhatalmasodó hasonlatossági-képzetek kezdtek gyötörni, mindenki valaki otthonira hasonlított, akár ideiglenes itthonunk kisvárosának utcáit jártam, akár másutt barangoltam, nem beszélve a tévé képernyőjén látott arcokról, úgyhogy a végén már benépesítettem egész Amerikát a magam embereivel. Mennyit szidtam otthon kedves kenyeres barátnőmet, Olit, amiért állandóan ismerősöket vél fölfedezni tévézés közben, meg is követem most töredelmesen, bizonyára ő is valamiféle idegenség ellen küzdve látja ismerősnek az egész világot. Csúcsteljesítményemet New Yorkban értem el, ahol Szilveszter éjszakáján – hangsúlyozom: az első pohár elfogyasztása előtt – egy hölgyet, aki a megszólalásig hasonlított Páskándi Géza feleségéhez, de nem is hasonlított, mert hiszen megvoltam győződve, hogy bármennyire furcsa, őt magát látom a szemem előtt, magyarul szólítottam meg. Elhűlt bennem a vér, amikor svédül válaszolt.
Kényszerképzeteim újabban, látomásokon túl, hallási hallucinációkkal is meglepnek. Ablakom erdős domboldalra néz, az erdőben, amióta megérkeztünk (feltehetően régebbi működését folytatva), jó torkú madár dalol szorgalmasan, fütyül reggeltől, hogy írógépemhez ülök egész alkonyatig. Egy reggel kinyitom a szemem s hallom, úgy fütyül, mint a brassói rigók, már-már azt hinném, Brassóban is vagyok, csak az angol szövegű újság zavar az ágyam előtt, ránt vissza ide Amerikába, hessenti vissza Brassót messzire. Azóta valósággal megbolondult az a madár, állandóan úgy fütyül, mint a lányom Kolozsváron az ablak alatt, amikor fennfelejt valamit, tyű, tyű, tyű, fütyüli a madár Beethoventől az Ötödik egyik motívumát, két taktus hiányzik csak, de lehet, hogy siet az a gyerek, s már hajolnék is ki az ablakon, hogy megkérdezzem, mit dobjak le már megint, hajolnék is ki az ablakon, ha nem lenne rajta finom háló, ha egyáltalán ki lehetne hajolni ezen az ablakon, ha egyáltalán a Szamosra nézne ez az ablak s nem az Iowa River partjától egy lépésre levő erdős domboldalra… Olyasféle kisebb idegösszeroppanásokat már nem is említek, mint amelyeket a két napig otthoni levéllel adós postaláda okoz. Alighanem ezt nevezik honvágynak, amelyet sokan úgy képzelnek el, hogy ül a vándor a messzi Mississippi partján, szeme a távolba réved, ajka forró szavakat suttog a szeretett hazáról stb. Sokkal köznapibb ez az érzés, néha gyötrelmes, néha nevetséges, mint minden vágy, mely természete szerint megbontja ugyan józan egyensúlyodat, de egyben fölkavarja lényegeidet, önmagadra döbbent.
K. : . . . . . . . . . . ?
F.: Tévedés! Megszokni sok mindent lehet. Itt példának okáért megszoktam a gépesített amerikai lakások, az elején valósággal keresztre feszítő műszaki zajait: az elektromos fűtőberendezés, az íróasztalomat megvilágító fénycsövek, a fürdőszoba mennyezetére szerelt szellőztető, a gáztűzhely fölött az elszívó ventillátor, a lefolyóba épített hulladékőrlő, a lakásunkkal szemben levő „mosókonyha” önműködő mosógépeinek és ruhaszárítóinak zúgását, percegését, sziszegését, huhogását, morgását és kattogását. Nem tartozom azok közé a világ végét meghasadó tudattal érzékelő lények közé, akik úgy vélik, hogy a gépek kiforgatják az embert természetes valójából, és szívből kívánnám, bár feleségeink és édesanyáink otthon hasonló kezes jószágokkal rendelkeznének, amelyek fél életen át konyharabságra ítélt anyám szerint „megkönnyítik az ember életét”. Amazok közé sem tartozom, akik úgy vélik, hogy e nyilvánvaló és igenis szükséges könnyítésekért érdemes odahagyni mindent, hátat fordítani minden más emberi értéknek, örömnek, eszménynek. Hiszen nyilvánvaló, hogy minden műszaki fejlettségből fakadó könnyebbség ipari fejlettség következménye, így tehát törvényszerű, hogy ami otthoni gyors ütemű, nem kevés áldozatot kívánó, de eredményes ipari fejlődésünk rövidebb-hosszabb időn belül feleségeink és édesanyáink számára is előteremti azokat a juházó masinákat, amelyek… Nos, éppen az a kérdés…
K.: . . . . ?
F.: Már vártam ezt a – hogy finom legyek – szellemtelen kérdést. Eszem ágában sem fordult meg.
K.: . . . . . . . . . . ?
F.: Nem tesz semmit. Nem először kérdik tőlem, amióta itt vagyok. Inkább folytassuk. Ott maradtunk tehát, hogy mindent meg lehet szokni, az emberi alkalmazkodó képesség szinte végtelen. Maga az amerikai nemzet is úgy alakult, hogy a világ minden tájáról idesereglett szegényei alapvető honi szokásaikat odahagyva megszokták az itteni éghajlatot, életvitelt, a későbbiek már a korábban bevándoroltak új körülmények között kialakult szokásait, a lassan uralkodóvá váló angol nyelvi közeget, a társadalmi rendből fakadó kényszerűségeket, magatartásformákat, mindent. Átépítve természetesen régi szokásrendjükből mindazt, amit az új befogadhatott, de ez a sajátos elegy már más, mint a régi volt, viszonylagos azonosságai ellenére is. A strukturalista néprajzkutatók egyébként tudományosan bizonyítják, hogyan hordozza tovább az emberiség sokféle módon ősi szokásait, szokásváltozatainak archetípusait. Hogy a köznyelvi szóképpel éljek: az ember egyszerre rabja is meg nem is rabja szokásainak. Hasonló társadalmi jelenség azonban, mint az amerikai nemzet alakulása sokféle nemzet tömegeinek bevándorlása és összeolvadása eredményeként manapság immár elképzelhetetlen. Noha gazdasági okok még mindig iparilag fejlettebb országokba vonzanak százezreket, a vendégmunkások java része, mint tudjuk, nem hazát cserél, ideiglenesen vállalja csupán az idegenben tartózkodást, azzal a céllal, hogy pénzt gyűjtsön, amit azután otthon gyümölcsöztessen. Ez is csak annak a vitathatatlan jele, hogy a századunkban beállott, nem egy vonatkozásban alapvető, mindenképpen sokféle és sokrétű változások egyik következménye a nemzeti érzésnek az az új minősége, mely túlzásokon, önszerelmen és vak előítéleteken túl egy új szükségletet teremt, amelyet itt identitynek neveznek, s jobb szó híján önazonosságnak fordíthatnék. Ez a jó részt ösztönös szokásrendet egyetlen tudatos állapottá minősíti, vagyis humanizálja.
K.: . . . . . . . . . . ?
F.: Éppenséggel fordítva! Noha a tudományos-műszaki fejlődés nem az elidegenedés alapvetően kiváltó oksora, és csak bizonyos társadalmi struktúrákban válik egyik erősen fertőző hordozójává, éppen az úgynevezett fejlett ipari országokban észlelhetünk számos nemzeti mozgalmat, mint például az észak-írekét, a bretonokét Franciaországban. Jóllehet e mozgalmak mögött mindenütt gazdasági okok is meghúzódnak, alapvető célkitűzéseik közé tartozik a nemzeti jogegyenlőség kivívása, a nemzeti kultúra, a hagyományok és sajátságok szabad és termékeny művelésének programja. Az elidegenedés légüres seszínűségétől okkal szorongón irtózó emberek mind inkább rájönnek arra, hogy tartoznak valahová, hogy emberi képességeiket, energiájukat, életüknek tartalmat adó, az értelem létfeszültségével megtöltő munkájukat leginkább hazájukban, soknemzetű vagy nemzetiségileg sokrétű országokban pedig sajátos nemzeti-nemzetiségi kultúrájuk és hagyományaik fel nem adásával, vagyis nemzeti azonosságuk megőrzésével, bizonyos esetekben visszaszerzésével értékesíthetik. Mint éppen itt Amerikában is, ahol a nemzetiségi, vagyis az itteni fogalmat használva: kisebbségi mozgalmak nem csupán a világszerte ismert black identity-t, vagyis a néger önazonosságot tűzték zászlóikra, hanem az indián identity és a mexican-american identity jelszavát is. Mindezek a mozgalmak – hogy most a nem angolszász európai bevándorlók etnikai csoportjainak külön beszélgetést igénylő kérdéseit ne is érintsük – ebben a törekvésükben egységesek, noha egymástól a sajátos kisebbségi helyzetek szerint nyilván elütnek és külön sodraikban sem egységesek, skálájuk a legszélsőségesebb sovén-nacionalizmustól átfog minden változatot, a vallásos, a kulturális autonómiát hirdető mozgalmakon át egész a marxi tudatosságra alapuló osztályharcos akciókig. Széttöredezettségük és belviszályokig élesedő ellentmondásaik korántsem e mozgalmak kudarcra ítéltségének jelei, hanem mindenek előtt az évszázados elnyomatás visszahatásai. Más kérdés viszont, hogy mennyiben érhető el a nemzeti-nemzetiségi jogegyenlőség egy olyan társadalmi struktúrában, amelynek sajátja a társadalmi egyenlőtlenség.
K.: . . . . . . . . . . ?
F.: Ne áltassuk egymást, az integrálódás itt elsősorban és mindenekelőtt osztályintegrálódást jelent. Hogyan is jelenthetne mást? A polgárjogok gyakorlása tekintetében a kisebbségek számára igen jelentős reformok még nem jelentik azt, hogy Amerikára nem vonatkozik az egyébként Brazíliában elterjedt mondás, miszerint „a gazdag néger fehér ember, a szegény fehér ember viszont néger”. Ez pedig nem egyéb, mint asszimilálódás, vagyis éppen az önazonosság elvesztése, föladása. A mi társadalmi gyakorlatunk ettől alapvetően eltérő, az én jogegyenlőségem, mint romániai magyaré, társadalmi egyenlőségem következménye, egyenlő vagyok román honfitársaimmal anélkül, hogy ehhez föl kellene adnom nemzetiségi sajátságaimból fakadó hagyományaimat, kultúrámat, anyanyelvemet. Tudom, hogy az amerikai négereknél nyilván nem anyanyelvi problémákról van szó, a nemzeti sajátosságokat nem mindig a nyelv hordozza elsősorban, ismerjük ezt Európában is például az osztrákok és a német-svájciak esetében, és tudom azt is, hogy Amerikában a néger asszimilálódás is a többé-kevésbé latens, de szívós faji előítéletekbe ütközik. Ennek visszahatása többek között egyik-másik néger mozgalom faji önimádata, az afrikanizmus eltúlzása (nem a néger lányoknak és fiúknak az ősi afrikai hajviseletét utánzó frizurájára gondolok, ez kompenzáló jellege ellenére is kedves és rokonszenves, bár attól tartok, hogy csak múló divat), a mindenfajta utópisztikus autonómiák meghirdetése, az elszigetelődés-elkülönülés egyéb, naivságában megható, de egyébként ködösítő eszményítése, mint pl. az ún. „fehér áru” bojkottálása. A mi otthoni társadalmi jogegyenlőségünk kizárja mind az elszigetelődés, mind az asszimilálódás lehetőségét, és ha voltak is a társadalmi gyakorlat folyamán ilyen vagy amolyan torzulások, maga a struktúra törvényszerűségei határozták meg, hogy gyorsan és eredményesen fel lehetett számolni őket.
K.: . . . . . . . . . . ?
F.: Az elején valóban bosszantott, de talán inkább csak zavart, noha tudtam hogy sok jót nem várhatok. Ismertem már Nyugat-Németországban és Franciaországban szerzett tapasztalataimból az ún. nagy népek egyes fiai, hogy is mondjam csak, tájékozatlanságát a nagyvilág dolgaiban. Végül is, nézze, vigasztalhatnám magam azzal, hogy egy átlagamerikai pont olyan keveset tud rólunk, egy kis országról, mint Franciaországról. No, de ez szomorú vigasz lenne, nem is szólva arról, hogy tájékozatlansága és járatlansága miatt az átlagamerikai szorul vigaszra és nem az átlag romániai. De ezen nincs mit bosszankodni és nincs miért haragudni sem, hiszen ha az iskola és a tömegkommunikációs eszközök egyaránt kiiktatják az általános műveltségből az irodalmat és a művészetet – amelyek mindenki számára mintegy testközelbe hoznak idegen népeket és országokat mindenfajta földrajzukkal és történelmükkel együtt – akkor valóban olyan, legalábbis furcsa helyzetek állnak elő, mint most is a franciaországi választások alkalmával, nem egy újságban is láttam, a kommentáló cikkek illusztrálásaképpen a szerkesztők szükségét érzik annak, hogy közöljék Franciaország térképét is. Amikor azt mondtam, hogy most, a két félidő közötti szünetben, de általában a mérkőzés közben is egyre többet gondolok haza – egyébként ablakom is, amelyről szó esett, keletre néz – valójában azt akartam mondani, hogy éppen innen, Amerikából nézve, ahol a tudományos-műszaki fejlődéssorozatban produkálja csúcseredményeit, éppen innen nézve érzem egyre jelentősebbnek azt, hogy mi otthon oly módon teremtjük meg az ipari-műszaki civilizációt, hogy ennek fejében nem kell lemondanunka humán kultúráról, mint az általános műveltség elidegeníthetetlen részéről.
K: . . . . . ?
F.: Mind a két kérdés a világjárás-ipar konjunktúrája következtében igen divatos ugyan, de szabványjellege okán szinte megválaszolhatatlan. Istenem, hogy mi a véleményem Amerikáról? Az ötvenes években volt nálunk egy igen kelendő vicc, ennek idézném a csattanóját, amely úgy szól: „Nézze, nekem speciel tetszik.” S hogy milyennek találom az amerikaiakat? New Yorkban fölhívtam egy idősebb hölgyet azzal, hogy találkozni szeretnék vele. Szívesen, mondta, de előbb meg kell hogy beszélje a dolgot az ügyvédjével. Nem találkoztunk. Iowa City-ben egy tízperces amerikai ismerősöm, aki éppen elutazni készült feleségestől a nyugati partvidékre, fölajánlotta, hogy lakjam nála, használjam a hűtőszekrényét (nyilván a tartalmára gondolt), zenegépeit és síléceit. Ezek után döntse el ön, hogy milyenek az amerikaiak.
K.: . . . . . ?
F.: Szívesen, máskor is.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 12. számában, 1973. március 23-án.