Kit is izgasson például az utolsó jeles indián törzsfőnök élete? Pedig ez a Black Hawk (Fekete Sólyom) bennem igazán nem May Károly-i emlékeket idéz föl. Inkább fordítva: most tudatosul bennem csak igazán, amit a serdülő korból kilábalván már rég éreztem, vagyis hogy mekkora hazugság-üzletet indított el az a drezdai kalmár, máiglan férctörténeteiből ihletődnek az indián-filmek (naponta legalább egyet sugároz a tévé), a rajzsorozatok. Rokonszenve az indiánok iránt megtévesztő (bár Winnetou pozitív hős), képtelen volt megérteni az indiánok és a telepesek közötti tragikus ellentét lényegét, a vadászó-halászó törzsek szembenállását a földművelő, ipart teremtő telepesekkel, a harcot, amely a közös törzsi tulajdonformák és a magántulajdonra épülő telepesi lét között óhatatlanul megindult. Hamis klisé, álromantikus szabvány mind a kemény öklű mesterlövész telepes (egyébként Buffalo Bili itt született és működött valahol a környéken), mind a tragikus álarcú, szabadságába reménytelenül szerelmes indián rajza. Csak a holtrészegre leitatott indiánokról szóló történetek igazak, az alkohol szinte pusztítóbb eszközzé vált a telepes kezében, mint a pisztoly, hanem ez utóbbinak is megvolt a maga szerepe az emberirtásban. Mark Twain írja útikönyvében: „Mily magasztos és csodálatos arra gondolni, hogy a civilizáció úttörője és előőrse sohasem a gőzhajó vagy a vasút, nem az újság vagy az iskola, sohasem a misszionárius, hanem a whisky!“ A talajvesztett indiánok (és ez minden vonatkozásban értendő) alkoholizmusa mintegy történelmi előjátéka a mai társadalmi talajvesztettek alkoholizmusának, a kábító- és az ajzószer-fogyasztás vészesen terjedő szenvedélyének. De az én törzsfőnököm, Black Hawk nem értett a társadalmi válságtünetekhez, és amikor a Mississippitől nyugatra már minden törzs letette a fegyvert (köztük ismerőseink a sziu indiánok is), ő fegyverbe hívta a Sac és a Fox törzsek fiait. Kevesen követték, de annyian mégis, hogy 1832-ben megpróbálja visszaszerezni az elrabolt ősi földeket. Eszménye a száz évvel azelőtt élt Pontiac volt, az Ottawa törzs főnöke, aki Amerika összes indiánjait szerette volna egyesíteni és visszahódítani a vadászmezőket. De Fekete Sólyom elvérzett két csatában, foglyul ejtették, halálos ítéletére várva, így búcsúzott: „Elestek harcosaim, sötét lett minden körülöttem. Éreztem, ez a vég. Ragyogva kelt fel a nap reggel, de este sötét felhőbe szállt alá, és olyan volt, mint egy tüzes kerék. Ez volt az utolsó napsugár, amely Fekete Sólymot megillette. Ő most a fehér emberek foglya, de nem fél a kínzásoktól, nem fél a haláltól, nem gyáva. Fekete Sólyom indián, semmit sem tett, amiért egy indiánnak szégyenkeznie kell. Küzdött a fehér emberek ellen, akik, esztendőről esztendőre megsokasodva, azért jöttek, hogy elrabolják földjeinket. Tudjátok jól, miért kezdtünk háborúskodni; minden fehér embernek tudnia kell, hogy miért, és szégyenkeznie kellene. De a fehér ember megveti az indiánt, kiűzi otthonából. Az indián nem álnok, hiába mocskolja a fehér ember: az indián nem hazudik, az indián nem lop. Fekete Sólyom elégedett, nyugodt lélekkel tér meg a szellemek világába: megtette kötelességét. (…) A fehér ember nem skalpol, sokkal rosszabbat cselekszik, megmérgezi a szívet. Az indiánokat nem fogják megskalpolni, de néhány év múlva olyanok lesznek, mint a fehér emberek, nem tudnak majd küzdeni, ha baj éri őket, és mint a fehér településeken, minden emberre egy rendőr vigyáz majd, és őrzi a rendet. Ég veled, népem! Ég veled, Fekete Sólyom!“ Nevéhez illően jó éles szemű ember lehetett, egyben ékes nyelvű is. Hacsak nem stilizálták ily ércesen rómaivá beszédét egykori emlékírók, hacsak Pulszki Ferenc nem stilizálta ily zengzetessé szavait, hiszen ékesszólást ő magától Kossuth Lajostól tanult, akit 1851-ben végigkísért amerikai körútján. Annak az útnak az élményeiről írta könyvét is, White, red, black a címe (vagyis Fehér, rézbőrű, fekete). 1853-ban jelent meg, eredeti kiadása itt fekszik asztalomon, sárga lapjait a bejegyzések szerint e században alig forgathatta valaki, csodálkoztak is a könyvtárban, amikor kikölcsönöztem. Ezekről a sárga lapokról másoltam ide Fekete Sólyom beszédét, szó szerint Pulszki után. De azt már föl se jegyzem, miféle lángoló reményekkel járta be Kossuth-tal Amerikát, pénzt és fegyvert remélve új forradalmi csapatok toborzására. Amerika ujjongva ünnepelte őket, de tüstént el is felejtette az angolul is remeklő szónokot (kitűnő angol irályú kísérőjével egyetemben), olyannyira el, hogy ma már szinte senki se tudja, kiről nevezték el Iowa állam egyik megyéjét Kossuth countrynak. A kiegyezés után Pulszki is hazament akadémikusnak, mint ahogy Fekete Sólyom is elment farmernek. Mert nem ítéltek halálra, megkegyelmeztek neki. Népe már amúgy is halálra volt ítélve. Itt a vége, fuss el véle…
(VAGYIS) mire pillantson vissza az itteni tudat? Miből merítsen erőt, vonjon le tanulságot, mitől lelkesedjék? Ha visszatekint, e bonyolult világ kialakításáért hozott nagy emberi erőfeszítések mellett, lemészárolt indiánokat lát, láncokban idehurcolt afrikai négereket, testvérháborút Észak és Dél között, pisztolypárbajt és ökölharcot. Inkább hátat fordít az egésznek. És odapillant a tévé képernyőjére, amelyen e múltat idegcsiklandozó kalandként újrapergetik, de ennek semmi köze ahhoz a néhány stilizált mozzanathoz, amelyet az iskola fölkínált a haza történelméből. Csak a négerek futnak vissza kompenzáló görcsösséggel messzi afrikai múltjukig, növesztik göndör-borzossá hajukat, hogy őseikre hasonlítsanak, de láttam szép számmal néger lányt, aki simára gőzöli hajszálait és vörösre festi a haját. Ők azok, akik már azt vallják, hogy az idő itt egysíkú, a múlt lényegtelen, a jövő pedig a futurológusok szakmája.
Megjelent a Hét III. évfolyama 50. számában, 1972. december 15-én.
