(A TÉREN) ahol Kennedyt megölték – P. telefonált kilenc évvel ezelőtt, késő este volt és a novemberi köd fojtott szagát érezni lehetett a jól fűtött szobában is –, láttam egy hölgyet, amint éppen a kutyáját pisiltette. Lám, gondoltam, az élet megy tovább. Kocsik hajtottak át a téren, már nem tudom, milyen kocsik, és egy gyermekcsoport épp a Kennedy-múzeum előtt állt sorba. Igen, az élet megy tovább, gondoltam. Az épületből, amelynek hatodik emeletéről az állítólagosan egyedüli merénylő tüzelt, a Texas School Book Depository (iskolakönyvek lerakata) elköltözött, csak az autókölcsönző Hertz cég kikerisárga hirdetőtáblája strázsál továbbra is a tetején. Az élet, gondoltam, határozottan megy tovább: itt van például a Kennedy-emlékmű, ez valami egészen új, aminek kilenc évvel és öt hónappal ezelőtt nyoma se volt. Egyébként a kocsik is, amelyek ott hajtottak át a téren, a kocsik is azt példázták, hogy az élet nagy léptekkel megy tovább, mert akkoriban, 1963. november 22-én, a Fordok egészen más alakúak voltak, a Dodge-okba még nem szerelték be a légtisztítókat és a beállítható kormánykereket, a Chevroleteknek pedig még nem volt önműködő sebességváltójuk. Mielőtt a térre hajtottunk volna, megálltunk egy drugstore-nál és ittam egy diétás coca-colát: tüstént elértettem ismét, hogy az élet megy tovább, hiszen akkoriban e cukorszegény, zaharinos kólaváltozat alkalmasint még nem volt kapható, bár az is lehet, hogy tévedek és coca-cola téren nem is megy az élet oly határozottan tovább, mint a kocsik esetében. És azelőtt, hogy az egészségemet óvó Colát megittam volna, benéztünk a Neiman and Marcus-féle nagyáruházba, ahol nullszériás konfekciótól kezdve egészen a kétszemélyes, családi tengeralattjáróig minden kapható, és én ismét csak arra gondoltam, hogy lám, lám, ki gondolt volna mintegy tíz évvel ezelőtt arra, hogy egy ilyen családilag igazán nélkülözhetetlen tengeralattjáró csak úgy ripsz-ropsz megvásárolható, nem is szólva erről, hogy mintegy tíz évvel ezelőtt ez a nagyáruház valóban Neiman úr és Marcus úr tulajdona volt, de mostanra már rég a Holiday Company tulajdona, ami ismét csak annak a tagadhatatlan jele, hogy bizony nagy léptekkel, valósággal hétmérföldes léptekkel…
(MÉG ANNAK ELŐTTE), hogy nem vettük meg a hagyománytisztelő Neiman and Marcus nagyáruházban a tengeralattjárót, de mindenféle önműködő borotvahabverőgépet és sakktáblafedelű táskarádiót láttunk, eszembe jutott, hogy a Grand Canyonban, ahonnan mi Dallasba jöttünk, szintén megy az élet tovább, mert bizonyos vagyok benne, hogy a megboldogult Kennedy elnök idejében még híre se volt annak a motelszobánk éjjeliszekrényére szerelt ultrahangos készüléknek, amely a perselyébe dobott csekély huszonöt cent fejében tizenöt hosszú percen át ringatja ágyadat. És még annak előtte, hogy a tengeralattjáró-boltban jártunk volna, este végigmentünk a Beverly Drive-on, a texasi olajmágnások pompázó, francia és japán kertekkel ékeskedő villasorán, amelyek előtt a nyírott pázsiton ápolt úrikutyák hancúroztak vagy játszottak a házigazdák gyermekeivel: lám, mondtam ismét, kilenc évvel ezelőtt itt lehúzták a redőnyöket és lelakatolták a kapukat, a házigazdák páni félelmükben Mexikóba vagy Honoluluba repültek, és most minden milyen békésen és barátságosan tündököl, a kapuk nyitva, az ablakokban könnyű függönyöket lebegtet a tavaszi szél, mert hiszen elnökök haltak és elnökök jöttek, de a texasi olaj továbbra is kibuggyant az édes anyaföldből, és az élet, a life, ahogy otthon is mondani szoktuk, ment a maga útján stb. És azután kihajtottunk a térről, ahol Kennedyt megölték, és kedvesnél is vonzóbb és barátságosan rokonszenves dallasi kalauzunk, Mrs. Sch. elvitt a házukba. hogy salátát készítsen (majd később kiderül, mi célból), és a néger szolgálólány kijött elébünk az előszobába, és barátságosan kezet nyújtva mondott isten hozott-ot nekünk. Kilenc évvel ezelőtt a néger szolgálólánynak (általában, gondolom, és korántsem tételezem föl kedves kalauzunkról, hogy már régtől fogva ne lett volna liberális meggyőződése, sőt ez utóbbiban, a velevaló beszélgetések után, határozottan biztos vagyok), nos, a néger szolgálólánynak a konyhában lett volna a helye, és eszébe se jutott volna a faji korlátok írott és íratlan törvényeit megszegve kezet nyújtani a fehér vendégnek, amiből ismét csak kitetszik, hogy az élet stb.
(KÉT ALKALOMMAL) azonban úgy éreztem, hogy Dallasban nem mindenütt megy tovább a maga útján az élet, hogy a haladással itt-ott némi bajok is vannak. Először kora délelőtt, amikor a Dallas Theatre Center-ben jártunk, ahol is egy igen régi modell szerint épült kőszínházat kellett megnéznünk, amelynek igazgatója, dramaturgja és színészei furcsa és érthetetlen módon ahelyett, hogy lépést tartanának a maga útján haladó idővel, Arisztonhanészt, Shakespeare-t, Csehovot, Brechtet, Ionescut, Millert és Albee-t, vagyis, ezt el kell ismerni, (meglehetősen divatjamúlt) színházat játszanak, ahelyett, hogy megértenék a menő élet szavát, illetve dalát, és „musicaloznának”, ami egyben több pénzt is hozna konyhájukra. Másodszor pedig ott éreztem ismét, hogy nem mindenütt érzik itt, Dallasban a nagymenő élet lüktetését, amikor is a salátával (a texasi szokás szerint piknikszerűen rendezett) ebédre megérkeztünk A. C. Greene házába, aki két nemrég megjelent sikeres regénye ellenére szerényen újságírónak nevezi magát, noha éppen kilenc évvel ezelőtt lépett ki a Dallas Times Herald szerkesztőségének kötelékéből, mert nem értett egyet a lap álláspontjával a Kennedy-gyilkosság ügyében, és azóta – makacsul meg nem értve, hogy az élet stb. – nem közösködik a sajtóval. Hasonlóképpen maradiságra vallott, hogy a kitűnő ebédet (amelynek fénypontja a nyilván tiszteletünkre készített, de mexikói módra ízesített csirkepaprikás volt) Mr. Greene tizennégyéves fia főzte, egy kedves, aranyszőke óriás, és maga is szolgálta föl hófehér kuktaruhában, szinte a mennyezetet verdeső szakácssipkával a fején. És mindezt ahelyett, hogy tíz perc alatt vásárolt félkész ételekkel traktáltak volna! A tetejében még a néhai Savarin nyomdokaiba lépő surbankót Eliotnak hívják, apja töredelmesen be is vallotta, hogy T. S. Eliotról, a költőről nevezte el, akit egyébként személyesen is jól ismert. Ez azután végleg meggyőzött arról, hogy abban aházban egyáltalán nem értik meg,hogy az él… stb., mert ki hallott még olyat, hogy valaki egy költő nevével bélyegezze meg édes fiát, amikor itt van az a sok mozisztár meg sportoló, ez a sok csillogó név… Hallatlan és szinte hihetetlen!
(EGYÉBIRÁNT AZONBAN) a maradiság e két meghökkentő közjátékén kívül mindenütt azt éreztem Dallasban, hogy stb., mindjárt reggel is. hogy újságokat és hetilapokat vásároltam. A Dallas Morning News átlapozása után (ez a lap közölte egyébként kilenc évvel és öt hónappal ezelőtt, pontosabban Kennedy Dallasba érkezése előtt egy nappal azt a fizetett hirdetésként álcázott egészoldalas szennyiratot, amely nyíltan elnökgyilkosságra hajtogatott) elővettem a Time legfrissebb számát, ahol is a levelezési rovatban Edward C. Mann (Holly, Michigan) következő néhány, már az ókori tömörségre emlékeztető stílusával is kitűnő sorára bukkantam : „Kormányunk vajon elfelejtette, hogyan kell az indiánokkal bánni? Ígérj meg nekik mindent, és nyomj a kezükbe egy darabka papírt.” Ez az ékesszóló mondat természetesen a Wounded Knee-ben történtekre vonatkozik, és aki tudja, hogy 1890-ben halomra lőtték Wounded Knee-ben a sziúkat, amiért saját táncaikat járták, nyilván ahelyett, hogy úgy táncoltak volna, ahogy mások (már úgy értem, a hajdani fehér urak) fütyültek, annak számára tüstént világossá válik (stb.)
(GONDOLOM) mindezek után bárki megértheti, hogy amikor befordultunk kocsinkkal a Dealey Plazára, és elhajtottunk az egykor iskolakönyvek raktárául szolgáló épület előtt, amelynek tetején az autókölcsönző Hertz hatalmas hirdetése sárgállik, és föltűnt előttünk a szürke autóföljáró íve (alighanem ez lehetett az utolsó kép. amelyet a golyóktól szétroncsolódó agy még elraktározhatott a már halálra ítélt emlékezet sejtjeiben), eszembe jutott egy fiatal amerikai költőnő verse (név szerint Diane Di Prima a neve), amely így szól: „Ezek átmeneti évek / amikért ugyancsak meg kell majd fizetnünk / Minden gyorsan változik, / de a forradalom még messze. / Amerika még meg sem kezdődött. / E földrészt csak most ültették el.” És akkor – minden ironikus satöbbik nélkül – azt mondtam magamnak, hogy az élet, éppen ott a dallasi téren mondtam magamnak, hogy az élet megy tovább.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 31. számában, 1973. augusztus 3-án.