(A BOEING 747) típusú szuperlökhajtásos repülő alig egy óra és negyvenhárom perc alatt teszi meg az ezer mérföldes, mintegy másfélezer kilométeres utat New Orleans-tól Csikágóig (amelynek nevét magyarul, hiába minden Chicago, jómagam nem tudom másként leírni). A röptérről a központig azután kerek óráig cammog a taxi, néptelen városnegyedeken át egész a szinte kipusztult vidékként, lúdbőröztető ridegségükkel az egekbe meredő bankházak közé ékelt szállodánkig, amelynek ürességtől kongó, öregurasan elegáns, hatalmas előcsarnokában a kék libériákba bújtatott öreg és fiatal néger személyzet bóbiskol, no persze, mondtuk, hiszen ma nagyszombat, és holnap húsvét vasárnapja, ezért üres a város, ezért nincs vendég a szállóban. Hát persze, hiszen tegnap, nagypénteken láttuk a nyilván ünnepi hagyomány szerint is vásárló négereket a Canal Street-en, és hétfőig most már nincs mire számítanunk, puszta és kietlen lesz a város. Tegnap még zsúfolásig tele volt a New Orleans-i Wallgreens ebédvendégekkel, és egy néger kismama hároméves fiacskája teleordította az olcsó, szabványételeket forgalmazó drugstore-t. „Mama – unszolta tettetett siránkozással a gyerek a csinos kismamát – Mama! vegyél nekem egy hamburgert”. És e német kikötővárosról elnevezett marhafasírozott illata megtöltötte a drugstore-t és elkeveredett a vegyeskereskedés mosóporainak édeskés szagával. „Mama!” – ordította a néger fióka, és fehérek és feketék vegyesen várakoztak a falak mentén sorjázó asztaloknál az ínycsiklandó, gyomrokat idegesítő kellemességgel nedvek termelésére ingerlő, sült hús illatában. És most itt ez újabb városrengetegben, mely a déli szubtropikus növényzet bozsgón tenyésző gazdagsága után, a miénkhez világra hasonlító tavasszal, a téli kopárságból éppen most a tavaszi zöldekbe robbanó színeivel fogadott (már virágzó magnóliákkal, már virágzásnak induló orgonákkal), ismét tehát a városrengetegben, a kihalt utcákon, ahol csak a mi páros lépteink visszhangoztak… Didergőn a hirtelen ránkszakadt nagy városi árvaságban kijutottunk a csikágói State Streetre, amely – valami éber álom sajátos logikája szerint – hullámzó embertömegével mintegy a New Orleans-i Canal Street egyenes folytatásaként rántott örvényeinek kavarába, a néger nyüzsgés kellős közepébe. Az amerikai nagyvárosok új társadalmi mozgásrendjének törvényei ott működtek a szemünk előtt: a városközpont a négereké, fönn a bankok, nagyvállalatok (most ugyan néptelen) irodahelyiségei, de lenn az utca, a boltokkal, vendéglőkkel, mozikkal teli utca a négereké; a lármás, nagy forgalmú központ a fehérek számára munkahelyként szolgál, lakóhelyül a csöndes, kertes, jó levegőjű külnegyedek. New Orleans-ban is a központi Canal Streeten lévő kisvendéglővel bővített vegyeskereskedésben ordított fasírozottját követelvén a néger kisgyerek. A kertvárosi Pascal’s vendéglőben (amely olasz ételkülönlegességeivel traktálja vendégeit) egyetlen négert sem láttunk. Még pincéri minőségben sem.
(AZ AUTÓCSORDÁKAT) nem is számítva, a földalatti és helyiérdekű vonatjáratok sűrű hada szállítja reggelenként be a városba és délután öt óra tájt ki a külnegyedekbe a városközpontban dolgozó fehérek százezreit, alighanem millióit. Hétfőn délután magunk is kiutaztunk a vacsorameghívással Winetcába, a mintegy húszmérföldnyire lévő, a Michigan tó partján fekvő kisvárosba: az emeletes vasúti kocsi minden ülőhelyét elfoglaló útitársaink között egyetlen egy négert sem láttunk. Vendéglátó házigazdánk, a fiatalos, de immár a hatvanhoz közeledő S. házaspár azonban, ha nem is hivalkodón, de azért némiképpen büszkén mutatta meg nekünk a családi fényképalbumot, amelynek fénypontja nyilvánvalóan az a fényképsorozat, amely egyik fiukat ábrázolja igazán világraszólóan szép néger feleségével. És Mr. P., aki egy nappal azelőtt húsvéti ebédre hívott meg minket, amit svéd ételkülönlegességek furcsasaságaival ismerkedvén költöttünk el népes családjával együtt, a feketénél szükségesnek vélte elmondani, hogy bizony ő maga is csak az utóbbi időben döbbent rá arra, „milyen keveset tett eddig – hogy szavait idézzem – ez az ország a négerekért, akiket láncokban hoztak ide a messzi idegenbe, nem is szólva az indiánokról, akik, hát, ennek az országnak első birtokosai voltak”.
(NÁLUNKFELÉ) sokan talán nem tudják, mekkora valóságos gondja Amerikának a négerkérdés. Ezúttal csak annyit – még ha ismételten is –, hogy e társadalom nyilván sajátos törvényei szerint igyekszik a kérdést megoldani. Az amerikai szociológusok (a munkások és értelmiségiek mellett) a harmadik dolgozórétegnek nevezik (hogy a farmereket hová számítják, azt nem tudom) az állandóan növekvő szolgáltatási munkát végző lakosságot. Nos, ennek a rétegnek mintegy nyolcvan százalékát négerek és általában színes bőrűek, puerto-ricoiak, chicano-k (vagyis mexikói amerikaiak) teszik ki. A kevesebb vagy szaktudást és magasabb iskolázottságot egyáltalán nem igénylő szolgáltatási munkát természetesen sokkal jobban megfizetik, mint, mondjuk, a háború előtt a szakképzetlen gyári bérmunkát, hiszen a szolgáltatás ma az amerikai biznisz egyik legjövedelmezőbb ága. Éppen itt, Csikágóban épül most alighanem a világ legmagasabb felhőkarcolója, amely az Amerikát teljesen behálózó Sears-cég, a legnagyobb olcsó nagyáruházi hálózat tulajdona. Nos, a Sears vásárlóinak zöme, ha ugyan nem messze túlnyomó többsége a kisfizetésű lakosság, a harmadik dolgozó réteg. S hogy ezek kis pénzeiből (akárcsak Mr. Hughes a Las Vegas-i masinákon játszók centjeiből) mekkora tőkét lehet kovácsolni, azt ez a minden amerikai felhőkarcolók fölé emelkedő palota inkább csak jelképként bizonyítja. A hálózatnak tízmilliók vannak elkötelezve, ó, nem annak okán, amiért a nagykereskedési árakat viszonylag megközelítően olcsón árusítja portékáit, hanem vonzó és ugyancsak hosszú évekre elkötelező vásárlási hitelrendszere okán. Mint imént idézett példáim is jelzik, tagadhatatlan, hogy az amerikai középrétegeknek is (most nem szólva egyfelől a hivatalosságról, másfelől a liberálistól a radikális baloldalig), valóságos társadalomerkölcsi gondja a négerek integrálódása, de azért business is business, az üzlet az üzlet, és e kétségkívül humanitáriusan erkölcsös igyekvés mögött a teljesen önzetlen, liberális jóindulattal és előítéleteket felszámoló igyekvéssel együtt a monopoltőke természetesen megtalálja a maga számításait. Marx a jelek szerint nem tévedett, amikor a tőkét (és így a tőkést is) nem erkölcsi kategóriaként kezelte, hanem társadalmi viszonyként, amelynek egyetlen és kizárólagos célja a profit, no de hát ezt nyilván ma már mindenki tudja, még ha – ki-ki más okból ugyan – tagadja is vagy néha egyszerűen csak megfeledkezik róla.
(DE HOL VAN) Upton Sinclair Csikágója, és hol Sandburgé? Hol vannak a nagy vágóhidak, a húsárugyárak, az acélművek, a szürke gyárnegyedek? Hol van Edgar Lee Masters Csikágó környéki kisvárosának temetője a sírversekkel, a vidéki élet Gogolra emlékeztető amerikai változataival? A gyárnegyedeket nemcsak a felhőkarcolók erdeje takarja el, hanem az áruk tömege, a reklám áthatolhatatlan dzsungele, mely mögött ködökbe vész a termelő és a fogyasztó viszonya… Hanem azért csak abba kellene hagynom már! vissza a kérdéseim sorához! Tehát: és hol vannak a csikágói költői iskola finom hangú poétái, a Poetry című folyóirat köré gyűlt modernek – elég a társadalomtudományi okoskodásból, hiszen a repcsik ellenére valahol itt kell nyerítenie Pegazusnak is! – nos, hol van, valóban hol vannak a költők ? Hol árulják a verseket, a rímeket, az altiterációkat, a gondolat ritmusos, szabadon lebegő sorokat, a metaforákat? – Ginsberg verse (Címe: Csikágóba menet)
„Huszonhétezer láb magasságaból a terek
Zöldség-bolygó Emeletek
Leszállni inkább meghalni
vagy még negyven évig repülni inkább
Közönyösen meghalni és
félni hogy e csontrepesztő ágyúgolyó rákot páráll
Lefeküdni egy öreg ember ágyába Történelem
Leszállni huszonkétezer
esztendőből az atomangyalok szárnyain
A tó még mindig Kék Kisanyám
és az ég is noha bűzlenek a papírhegyek (…)
Sikoltás a hús- és fémmikrofonok fölött”
(ÉS HOL VANNAK) a pontok, a vesszők, a kérdőjelek és a felkiáltójelek, a rímek és a metaforák? Elvesztek valahol a rohanatban, a csikágói Gabonatőzsde tébolyitó hangzavarában, ahol a dobhártyátrepesztő zsivajban a süketnémák jelbeszéde járja: minden fölemelt ujj, fölmutatott tenyér vagy ököl, ha nem is szavakat, de számokat, árakat kiált szét némán az őrjöngő zajban. Hol maradt itt lélegzetvételnyi idő a vesszőhöz, sóhajtásnyi a ponthoz, töprengésnyi a kérdőjelhez, ámulatnyi a felkiáltójelhez? A rímek elvesztek a fékcsikorgásban, a metaforákat eltaposták az autókerekek, az alliterációk megsüketültek a repülőgépek motorberregésében. A gondolatritmus ott vergődik a csúcsforgalmi dugó légüres terében, a ritmus nehezen lélegzik a szmogban és a benzingőzben. És Pegazus, nos. Pegazus ott unatkozik a múzeumban, ahol a kisgyerekek apjuk kabátujját rángatva bámulják: „Apa! – mondják az élmény szemetkerekítő ámulatában – Apa! Nézd egy ló! De minek neki a szárnya?” És az apák ott állnak töprengve, hogy ugyan bizony mire is szolgálhatott egy lónak a szárnya, de azután azzal ütik el az egészet, hogy; „Ez régen volt, kisöreg, nagyon régen”. Régen. valóban, régen volt. Talán igaz se volt, mondom magam is, miközben már vár a taxi, másfél óra múlva indul a repülőnk. Az eget lesem, mely még kék, kisanyám, de az atomangyalok még nem szálldosnak, vagy tudom is én? csak éjszaka szolgálatosak, valamikor nagyon régen ugyanis úgy hallottam, hogy az angyalok csak éjszaka röpködnek és átsegítik a jó kisgyerekeket, akik eltévedtek az erdőben, az egy szál pallón, a mélyben leselkedő veszélyek fölött.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 29. számában, 1973. július 20-án.