(FÉLÓRA A BANKBAN) Mindjárt a megérkezésünk utáni napon elvisznek a bankba. John Bean, a Nemzetközi Irodalmi Program adminisztratív titkára, maga is költő, hőkölő idegenkedésünk láttán megmagyarázza, hogy itt senki se jár készpénzzel a zsebében, nem a legbiztonságosabb, noha Iowa City békés lakosai messze híresek, ha tudnók, mik történnek a nagyvárosokban, meg aztán ésszerűbb is csekkel fizetni, mindenütt elfogadják, az ember kitölti a lapot, aláírja, kiszakítja, néhány másodperc az egész.
És nyugodtan alszik. Mondjuk neki, tudjuk, mik történnek a nagyvárosokban, rendben, aludjunk mi is nyugodtan. A bankban zizegő csönd, hallom a biztonsága tudatában nyugodtan alvó pénz szuszogását. Angyalhajú titkárkisasszonyok suttogó hangon telefonoznak. A falakon színes grafikák, míg John megérdeklődi, hol lehet csekkfüzetet váltani, közelebbről is megnézem őket, érzékenyen ideges kéz munkái, itteni művész rajzolta őket, tanár a Képzőművészeti Főiskolán. A bankterem közepén álló lovasszobor pedig a fia munkája. Középkori lovagot ábrázol, talapzatáról leolvasom: El Cid. Szegény lovag, ezt véresre marcangolhatja a corneille-i benső konfliktus, ahogy itt bronzzá meredten nem tud választani a kötelessége (nyilván a pénz őrzése) és a szerelme között. Azután előkerül egy úriember, letessékel egy íróasztal elé, leül velünk szembe (nyakkendőbogát tanítani kellene az illemórákon), és kezeit összekulcsolva a szelíd, de hivatásos megszállottak ragyogásával a szemében, megkérdi, milyen csekk-könyvet óhajtunk. Sorolja is már őket, egy szót sem értek az egészből, a szavakat értem ugyan, de nem a bankargót. Ismét John segít. Előkerül egy csekklap és megtanítanak kitölteni. Mesterünk előbb szertartásosan felemeli a lapot, felmutatja, mint az Úr testét, majd vigyázó kézzel, mintha attól tartana, hogy a mindenütt ólálkodó ördög tréfából elfújhatná az asztalról, úgy teszi le elénk, hogy közben két ujjával az asztallaphoz szorítja. Elégedetten bólogat, miközben kitöltjük, láthatóan örvend annak, hogy értünk a betűvetéshez. Ezen a próbán is túlesvén, most már fölírja magának nevünket és címünket, a bizonyosság kedvéért elkéri személyazonossági iratainkat, de tüstént egy égre vetett pillantással és meghitt főhajtással bocsánatot is kér, szótlanul közölvén velünk, ez puszta formaság, belénk vetett bizalma egyébként végtelen. Messze-földi útlevelünk láttán meg se rebben a szeme, felőle nyilván holdlakók is lehetünk, ha egyszer az ügyfelei vagyunk. Hálás köszönetet rebegve nyújtja vissza papírjainkat, majd lassú, kerek mozdulattal kihúz asztala fiókjából egy színes kockákkal telenyomtatott kartonlapot, és megkérdi, milyen színű csekkfüzettárcát óhajtunk. Előbb nem értem, mit akar, ismét John húz ki a kátyúból, megmagyarázván, hogy a tárca nem kerül semmibe, ez a bank ajándéka, válasszak magamnak egy színt, majd hazaküldik nekem a tárcát. Már verítékes a hátam, ki tudja, mi mindenen kell még átesnünk, az imént azt hittem, arra kíváncsiak, nem vagyok-e színvak.
A remény jegyében a kéket választom. És valóban: nem tart már sokáig. Forró kézfogással búcsúzva, zsebünk lelkipásztora egy pénztárablakhoz irányít, ahol, miután átadjuk első havi ösztöndíjunk szerényke összegét (vagyis az annak megfelelő csekklapot), kapunk egy csekkfüzetet. Szédelegve búcsúzom a bronzlovagtól, igyekszünk föltűnés nélkül kisirülni a szent helyről, melynek oltárára mi oly szegényes áldozatot helyeztünk, de a pénztárablak mögül oly harsányan, szinte hallelujázva röppen föl a hálás köszönet igéje, minth a Dárius kincsét bíztuk volna rájuk. Néhány nap múlva postafiókomban kis csomagot találok, benne az égszínkék tárca, aranyozott betűkkel ráróva a nevem, és tíz csekkfüzet, mindenik lapján ismét a nevem, de A.-é is, címünkkel egyetemben. Hozzá igazolvány, miszerint az ilyen és ilyen számú bankbetét tulajdonosa vagyok…
(A MI URUNK, A…) Már Washingtonban figyelmeztettek, amikor a szállodaportán át akartam nyújtani útleveleinket, hogy ez itt nem szokás, vegyem elő a csekkfüzetemet. Nem keresem lámpással a jelképeket, de ez itt a legjobb igazolvány. Csak a hajtási ér fel vele. Mindkettő nyilván a társadalmi megállapodottságot jelzi, nem a rangot a vagyon létrafokain, de annak bizonyságát, hogy a társadalmon belül vagy, azonosságod megállapítható és ellenőrizhető. Hanem a pénz… Egy washingtoni utcai gyümölcsárus, miután nem értettem meg, mennyit kér azért a néhány banánért, amit kiválasztottam, és arra kértem, ismételje meg az összeget, mivel nem beszélek elég jól angolul, rám nézett, kihúzott a zsebéből egy csomó egydollárost és azt mondta: Én egyetlen nyelvet ismerek, ezt ni! Egyébként készpénzzel csak két dolláron alul fizetnek, ezen az összegen felül mindent elvégeznek a csekklapok. Pénzt tehát alig látni, s ez megnöveli, rejtélyes jelképpé minősítve, értékét és jelentőségét. Ha fétis volt, most maga az isten, az egyetlen, de láthatatlan jótevő, ő az Úr, ahogy azt Ady már a század elején oly vergődőn és fájón megérezte. Olvasom a helyi lapban, hogy „X. Y. évi 11 000 dolláros egyetemi tanársegéd”. Az összeg mindenki számára pontosan jelzi életszínvonalát, mert bárki másodperc alatt kiszámítja, mennyi a házbére (vagy jövedelméhez mérten milyen családi házat vett magának, és mennyit kell havonta törlesztenie a bankkölcsönből), mennyi betegbiztosítást fizet havonta (mennyit engedhet meg magának, mert a befizetett összegtől függően vállalja a társaság kórházi költségeinek fedezését egy bizonyos összegig), mekkora az élet- és balesetbiztosítása, milyen a kocsija, régi-e vagy új. A viszony a pénzhez és elspiritualizált alakjához, a csekk-könyvhöz maga a léthezvaló viszony.
(NOVEMBER 22.) Az egyetem lapjában olvasom (Daily Iowan): „A Houston és az Elm utca sarka csöndes ma reggel. Néhány magányos kocsi zavarja meg az alvó várost. Kevesen vágnak át a Dealey téren, azok is hallják lépteik visszhangját. Az Elm utca sarkával szemben áll a Cartwright-Byrd Épület. Senki se emlékszik a Cartwright-Byrd Épületre. El akarjuk felejteni, mint ahogy el akarjuk felejteni 1963. november 22-ét is. Az épületnek nem volt mindigez a neve. Valamikor Texas Iskolakönyv Lerakatnak hívták. Ezt akarjuk elfelejteni. Mert Oswaldra, a Parkland kórházra, Rubyra, Trade Martra emlékeztetnek, az egyetlen lövés elméletére és… John F. Kennedyre (…) Egy ablakból tüzeltek, mely most X-szel van megjelölve, mintha valaki ujjával rárótta volna a betűt a poros ablakra. Egy sorozat első lövései voltak. Azóta eldörrentek már motelek erkélyein, szállodai konyhákban, üzlet-központokban. Megpróbálunk feledkezni a kilenc évvel ezelőtti napról, mint ahogy megpróbálunk elfelejteni minden kellemetlen napot, mely arra emlékeztet minket, hogy valami nincsen rendben, hogyaz erőszak nem a múlté – s hogy bármelyik pillanatban ismét eldördülhetnek a lövések. Felejteni próbálunk, de minden november 22-re emlékeztet.” Es valóban: sokakkal találkozom, napközben és este is, beszélgetünk, de senki se említi, mi történt kilenc évvel ezelőtt.
(SÓLYOMSZEM) vagyis Hawkeye. Minden amerikai államnak van beceneve, ez Iowáé. Egyben az egyetemi focicsapat neve is. Kinn voltam egy mérkőzésen és láttam néhányat a tévében is. A játék alapvonásai könnyen átláthatók, a szabályok sem bonyolultak, aki ismeri a rögbit, könnyen tájékozódik, noha az amerikai futball még annál is fantáziátlanabb. Már persze az európai és dél-amerikai labdarúgáshoz viszonyítva. Az egyhangúság érzetét az kelti számunkra, hogy a játék logikája szerint nincs szükség a pályatér teljes átfogására, nincs mód a labda hátra- és szélekre játszására, minden játékos az ellenfél kapuja felé rohan, illetve igyekszik az ellenfél játékosát ebben megakadályozni. De nem igaz, hogy a játék vad lenne, noha a szabályok valóban nem tiltják a birkózást, de egyébként igen szigorúak, és sokkal kevesebb a sérülés, mint a mi mérkőzéseinken. Igaz, a szerelés is más, a játékosok különös térd- és vállvédőikben, bukósisakjaikban űrrepülésre kész pilótákhoz hasonlítanak. A játék sokkal népszerűbb, mint nálunk a foci, mert nemcsak sokan nézik, de rengetegen játsszák, minden iskolának, egyetemnek több csapata is van, nem szólva a millió amatőr és profi klubról. Sokféle bajnokság zajlik, nehéz kiigazodni, de persze ez számunkra nem is lényeges. Annál inkább megéri kimenni a stadionba: minden focimérkőzés parádés ünnep. A zöld gyepen (műanyag) előbb a skót-dudás lányok, majd a száz-nem-tudom-hány tagú fúvószenekar szórakoztatja a közönséget (megható az operett-szabóságok dús képzeletére emlékeztető gárda-egyenruhájuk), tornászok állnak gúlákba, egy aranyozott trapéz-mezbe öltözött, igen csinos hölgy táncol és bűvészkedik a karmesteri pálcákkal, szócsöves kórusok sarkallják a csapat biztatására a közönséget, amely boldogan skandál, énekel, zászlókat, táblákat és transzparenseket lobogtat. A mérkőzést addig nem kezdik meg, míg a zenekar a közönség kóruskíséretével el nem játssza előbb a hazai csapat indulóját, majd különféle koreográfiai közjátékok után az amerikai himnuszt. Minden mérkőzés valóságos társadalmi esemény, ide vonzza a környék ezreit, sőt azokat is, akik messze vetődtek az alma matertől, de az őszi szezonban, amikor az egyetemközi bajnokság zajlik, ezer kilométereket is autóznak, hogy ismét rekedtre szurkolhassák magukat. A látványosságon és a szurkolás izgalmain túl azonban egy-egy mérkőzés alkalom a találkozásra régi ismerősökkel, egykori tanulótársakkal, akár egy kézfogás erejéig is, de szokás a mérkőzés után együttvacsorázni (to dinner, amit a számunkra még mindig megszokhatatlanul korainak tetsző délutáni hat órakor költenek el) vagy partykat rendezni.
(MESÉLIK) B. G. szkopjei kollégánk beszaladt két napra Chicagóba (vagy 300 kilométernyire fekszik Iowa Citytől északkeletre), és meséli, hogy bennszülött ismerősei állandóan figyelmeztették, óvakodjék az utcán járni, üljön taxiba, s ha mégis gyalogolnia kell, ne kérdezősködjék, ha el is keveredne, tegyen úgy, mintha ismerné az utat. A. M. marosvásárhelyi hazánkfia, aki az itteni szájsebészeti Klinikán végez kutatómunkát egy évig, s leutazott hétvégére St. Louisba (900 kilométer délkeleti irányban), hogy találkozzék egy kollégájával, azt meséli, lelkére kötötték, ha belép egy üzletbe, nehogy véletlenül is hirtelen rántsa ki kezét kabátzsebéből, mert pisztolyt rántó rablót sejtvén benne, a személyzet azonnal ráveti magát… Nem tudom, mennyi mindebben az óvatosságból fakadó túlzás, mely okkal mindig abból indul ki, hogy jobb félni, mint megijedni, tény azonban, amit a Timeban (október 23.) olvasok, miszerint ebben az esztendőben közel egymillió amerikait ért testi sértéssel egybekötött rablótámadás Az FBI legújabb kimutatásai szerint a százezer lakosra eső rablótámadások aránya a hatvanas évekhez viszonyítva 293 százalékkal növekedett, a gyilkosságoké 70 százalékkal, a nemi erőszaké 113-mal, a rablásoké 212 százalékkal nőtt. A lap az „új stílusú védekezési életformáról” ír, új autómotorzárakról, a kutyatartás előnyeiről, az öregasszonyok csoportos templombajárásáról, a taxik golyóálló ablaküveggel való ellátásáról, valamint arról a korszakalkotó fölfedezésről, miszerint a bűnözés elleni legjobb védekezés a fényesre kivilágított utca. New Yorkban most 15 millió dollárért 1200 mérföldnyi utcahosszon új nátriumgőzlámpákat szerelnek föl. Ebben a sajátos ostromállapotban nem csoda, ha mindenki gyanússá válik és egy idegesebb alkatú, ám egyébként patyolatlelkű polgár arra ébred valamelyik üzletben, hogy egy hirtelen mozdulatára megszólalnak a vészcsengők.
Megjelent A Hét III. évfolyama 52. számában, 1972. december 29-én.
