(DECEMBER 6. HOLD ÉS REKLÁM) Végignéztem a tévében az Apollo–17 indulását. A visszafelé számolás harminc másodperccel a nulla pont előtt megállt, mert hibát találtak az egyik oxigéntartályban, így hát a holdrakéta kétórás késéssel indult útjára. Ez idő alatt állandóan Houstonból közvetítettek, szakemberek beszéltek, űrpilóták, riporterek, de az adást három reklámfilmmel tízpercenként megszakították. Mindhárom arra biztatta a holdrepülőknek szurkoló százmilliókat a képernyő előtt, hogy fogyasszanak Tangót, ami nem kínai ételkülönlegesség, se nem ősi filozófiai rendszer, hanem vízzel fölereszthető gyümölcspor. A cégnek bizonyára kisebb vagyonba került az egész est reklámra fönntartott adásidejének megvásárlása, de gondjaim hallatán egy bennszülött jótét lélek megnyugtatott, hogy sokkal kevesebbe, mint az amerikai adófizető polgárnak az Apollo-program. Az űrkutatás és a holdutazás e szokatlan társítása földi dolgainkkal nem azért hökkent meg, mintha nem lennék egyaránt az ismeretlent meghódító tudomány és a szomjat oltó limonádé híve, főként hogy ez utóbbira az immár mindenütt ihatatlan folyóvíz okán nélkülözhetetlen szükségem van. De nem győzök csodálkozni azon, hogyan képesek itt az emberek egyszerűen elviselni azt az agyrepesztő reklámpergőtüzet, ami a tévéből, a rádióból, az újságokból, sőt a postaládákból árad. A postaládából is, mert az naponta tele van reklámnyomtatványokkal, csak azon ámulok szüntelenül, honnan tudják a cégek a nevemet és a címemet. Az én szinte öntudatlan válaszom erre a tömeghipnotikus befejezésre nem a vásárlási inger, hanem fordítva, a vásárlási gátlás, ujjongva választom ki az üzletben azt az árut, amit nem reklámoznak. Csak az a gyanúm, hogy azt is az a cég gyártja, amely a másik árucikk hírverését űzi. Arra ugyanis már rájöttem, hogy azt a hűsítőt, amire nagybetűkkel rá van írva, hogy nincs benne egyetlen csöpp cola sem, szintén a Coca-cola cég gyártja. Nincs menekvés, a legbölcsebb belenyugodni. Utóvégre mindent meg lehet szokni, vannak embertársaink, akik a tűzhányók tövében élnek. Hovatovább azonban csak rájövök arra, mi a reklám-tűzijáték elviselésének, sőt élvezetének módja. Tudomásul kell venned: fogyasztó vagy, és a tévé valójában fölajánlja azt a lehetőséget, hogy egyszerre elégítsd ki kétfajta szükségletedet, az elvontabbat, a dicsőségre szomjúzást (meghódítjuk a Holdat!) és a parlagibbat, ínyed-torkod szomjúságát. Az egyiket azzal olthatod, amit íme, saját szemeddel látsz a képernyőn, a másikat is egykönnyen, csak menj be holnap az üzletbe és vásárolj Tangót. Akármilyen egyszerűnek is tetszik, de ez a reklámlélektani bűvészet titka. Más kérdés, hogy egy ilyen Apollo-űrkirándulás mögött, a napgolyóként repülő rakéta fényében miként sejlenek föl az amerikai tudományosság méretei és minőségei. És egyáltalán a tudományé. Aminek persze semmi köze a limonádéhoz. Noha erről nyilvánvalóan másként vélekedik a limonádégyáros. Vajon milyen hűsítőt is isznak ott fenn az űrpilóták?
(AMANA) Hét település neve, nem messze ide, német bevándorlók alapították a múlt század közepén. A mágikus hetes, otthoni változataival, Hétfaluval például, számomra tüstént meghitté varázsolja, noha a régi településből alig maradt fönn valami, néhány ház, egy múzeum, ahol mintha nagyszüleim bútorai, faliképei, konyhaszerszámai és illatai között járnék. A faluközösség még Európában alakult, a XVIII. század elején, a hesseni hercegségben, vallásos alapon, őskommunisztikus törvényekre épülve. Ihletetteknek nevezték magukat, mert vezetőik sűrűn beszélgettek az Úrral, aki azt parancsolta nekik, hogy mindent osszanak el egyenlően és sohase fogjanak fegyvert. Ez utóbbiért azután állandóan meggyűlt a bajuk a herceggel, amíg végül az Úr azt javasolta nekik, hogy menjenek nyugatra, mire ők útra is keltek, és meg sem álltak, csak itt, a nagy vízen túl, előbb valahol New York államban, de ott nem tudván szót érteni az indiánokkal, újból hallgattak az Úr javaslatára, és végül itt kötöttek ki Iowában. Amana bibliai név, annyit jelent, légy hittel teli. S ők hittel és egyenlően és fegyvert nem fogva éltek itt, földet műveltek és fontak és szőttek és főztek mint otthon, amíg csak 1932-ben a gazdasági válság mindent összeroppantó földrengésében majdhogy éhen nem haltak. Azóta, aki akar itt él tovább, de immár szövetkezeti alapon vagy másutt dolgozik, vagy a gyárban is dolgozik, az Amana Refrigeration-ban, ahol négyféle hűtőszekrényt gyártanak és mikrohullámos sütőket, amelyben percek alatt megfő vagy megsül bármely étel. Az Úr javaslataiból nem maradt szinte semmi, legfennebb az ételek, amiket mi is bőven megkóstoltunk egy gótikus belépítészetű vendéglőben. És a sör. No, meg a mészárszék, ahol igazi hurkát töltenek és becsületesen fel is füstölik, ahogy azt egykor az Úr Európában javasolta. A gyárban, az automatikus szállítószalagokon világra úgy lógnak a félkész hűtőszekrények, mint a hurkák a füstölőben. Előbbiek több hasznot hoznak, utóbbiak ízesebbek. De azért nincs semmi baj, az amanai hűtőszekrényekben igen jól eláll az amanai kolbász, így tehát az Úr meg lehet elégedve.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 2. számában, 1973. január 12-én.
