(MISSISSIPPI) Ablakomból tölgyes domboldalra látni, nagy szálas fákra. Még dúsan zöld volt az erdő, amikor megérkeztünk, lassan égő vörösbe váltott, most már kopaszok a koronák. A domb tövében zöld sziget: néhány fenyő. Az is már a telet várja. Szép hosszú volt az ősz… íme, már itteni emlékeim is vannak. Közülük talán a legszebb egy szőke vasárnap a Mississippin. Dubuque-ból indultunk, szívélyes vendéglátóink, egy helybeli család motoros hajóján. A dombos parton sűrű erdők, halványzölden lángolnak a napsütésben, a széles víz csöndes, hajónk zavarja meg álmatag sodrát, olajos-zöld fodrait. Indulás előtt kivettem a könyvtárból Mark Twain útirajzát (Élet a Mississippin), vagy száz évvel ezelőtt ő is azt jegyezte föl, hogy Dubuque fölött olajos-zöld a víz, áttetszően csillog, ha rásüt a nap. Lelkendezve ír a meredeken kiugró sziklákról, én is csodálkozom, hogy még itt vannak. Igaz, tetejükön műszaki rejtelmek, folyami ellenőrzőállomások, weekend (de miért is? egyszerűen csak víkend)-házak, szállodák, Hirtelen eltűnik a part, szigetvilágba keveredünk, ezüstös víziösvényeken járunk. Majd homokos parton kötünk ki, befut a többi hajó is társainkkal és szívélyes hajósgazdáikkal, tábortüzet gyújtunk, ismerkedünk. Mindenkinek ragasztható névjegykártya a kabátja hajtókáján, bemutatkozni fölösleges. Kagylókat gyűjtünk, egy riporternek elmondjuk, hogy otthon sokan olvasnak verset. A tájat összehasonlítjuk a miénkkel. A Duna, igen, hát persze, no, meg Tom Sawyer és Huckleberry Finn. Ó, hát az rég volt. Dehát hol is vannak Jókai dunai hősei? A szőke fényben vidáman ugrándoznak vendéglátóink ölebei. Azután vacsorázunk a hazatérő hajókon. Túlénekeljük a hűtőszekrény, a gázkályha zúgását, még a hajómotor berregését is. Óriás hold úszik felettünk, szőke sugaraiban még egyszer fölsejlenek a gyapjas erdők, majd föltűnnek a part neonfényei. A kikötőben hideg szél fúj. A fényszórók éles fényében fagyosan őrködnek a folyamszabályzó zsilipek. Mintha csak rájuk fagyott volna a tél első zúzmarája.
(MISSISSIPPI – UTÓJÁTÉK) Fut a busz, áll az idő. Miféle nosztalgiákkal viaskodom? Száz évvel ezelőtt száz évvel az előtti emlékek kísértésében mire vágytam volna, miféle remények örvénye rántott volna le az idők mélyébe, miféle gondolatok és gondok mélyére, ahonnan könnyebben véled megsejteni a jövőt? Bánt a művi úton megőrzött természet és az intézményesített természetjárás, de az erdők és a szigetek így is honosak, a hold és tükörképe a széles, sötéthabú vízen változatlanul senkié, vagyis mindenkié. Az ölebek, a hűtőszekrények, a félkész ételek, a készen kapott kérdőmondatok és az előregyártott válaszok fölött még felkel a hold. A szennyezett vizek, az ipari ködökkel viaskodó egek, a szótlanná cserepesedett ajkak – egy másik természet csillan meg fényében. És mégis leintem magam, hinni remélvén, hogy túlzó e látomás. És van út, nem vissza a természethez, de előre a természeteshez, a szóhoz, mely kivirágzik az ajkakon, a vizekhez, amelyek bugyrából nem szökik meg a fény, de mélyeibe visszatérnek a halak stb. Nem folytatom, alszik a busz, és magamat immár meggyőztem. Én vendég vagyok, nem udvariaskodni jöttem, de a reményre már rég megváltottam a jogomat.
(ANAMOSA) Egy szép napon ismét felpakolunk a buszra, és alig egyórás kocsikázás után meg is érkezünk ebbe a szépnevű városkába, ahol egy furcsa ízű lunch után meglátogatjuk a fegyházat. Igazgatóját már ebédkor megismertük, félig visszanyelt és félig szája sarkából elmormolt mondataiból megértem, hogy ez inkább átnevelő fegyház (reformatory), kisebb bűntényekért elítéltek kerülnek ide, az átnevelés munka útján történik, benn és kinn, szakmát is lehet tanulni, de van könyvtár, sportpálya és templom is. Bemenetkor lepecsételik a karunkat, nehogy bentmaradjunk vagy más jöjjön ki helyettünk. Villanyra járó rácsos ajtó csattan mögöttünk. A fegyház rendszámtáblákat gyárt, egy ideig alig látunk fegyencet, inkább csak gépeket, már az az érzésem, hogy bűnözőgépeket zártak be ide, hogy átneveljék őket. A fegyencruha kék farmernadrág, azonos anyagból készült zubbonnyal. A külvilág és a fegyház közötti válaszfalat ezzel mintegy jelképessé, érezhetően átmenetivé próbálják minősíteni. Talán ezért is vágynak ide vissza annyian: az évi visszaeső bűnözők aránya tizenöt százalék. A fegyház igazgatója elmondja irodájában, hogy bizony, bizony: nevelés, iskolázás, munkanélküliség. Asztalán aranyozott telefon, művirágok, plüssbagoly. A jó latorhoz címzett kápolnát is megnézzük, egy nyomtatványt magammal viszek: Miért szeret téged a te istened? a címe, Benedek-rendi apátok adták ki, valahol Wisconsinban. A zárkákat is látjuk, lenn az étkezdét, fenn a szűk rácsos cellákat, az egyikben kisasztalnál egy fegyenc levelet ír, léptemre föltekint és rámköszön, ahogy itt mindenütt szokás. Háj, mondja és üres szemekkel bámul rám. Nem tudom, kinek ír, nem tudja, ki vagyok, el is tűnök. Nem fogom soha elfelejteni, amint egy pillanatra valami kérdésféle beárnyékolta reménytelenül kék szemét.
(TÖRTÉNELEM) Európában romokat, régi templomokat, kastélyokat mutogatnak az idegeneknek, senkinek se jutna eszébe vendégeit a megyei keltetőállomásra vinni. A szakembert leszámítva, de azt is csak két kolostor között. Amerika nem a múltját mutogatja, mit is kezdhetne szegény azzal az arasznyival, annál intenzívebben éli jelenét. Intézményeit mutogatja. Fegyházait is, nyilván, hiszen a bűnözés a társadalmi érdeklődés központjában áll. (Okkal, mert valóban össztársadalmi jelenség, arányainak rekordméretei ijesztőek. Néhány írókollégánkat idejövet, hogy Washingtonban körülnéztek, elvitték az FBI főhadiszállására, ahol megmutattak nekik egy óriás, falat betöltő térképet, amely vörös fénnyel jelez bármely pontot, ahol abban a pillanatban bűntényt követnek el. Néhány percet töltöttek a teremben, a térkép szünet nélkül vörösen villámlott.) A történelmi érzet hiánya szinte általános. Még az az arasznyi múlt sem árnyalja a tudatot. Senki sem hivatkozik itt például a helyi közép-nyugati (Middle West) mozzanatokra, pedig az a másfél század, amióta itt az egykori európai szerencsekeresők letelepedtek, tele van izgalmas mozzanatokkal (amelyekről a következőkben lesz szó), de a jelek szerint ezek csak engem érdekelnek. (A történelem ismerete szakma, akár a kibernetika vagy az üzletvezetés, valós nevén Bussiness Management: külön intézetben tanítják az itteni egyetemen.)
Megjelent A Hét III. évfolyama 49. számában, 1972. december 8-án.