Hová visz a vágy villamosa?
(NEW ORLEANSBAN) rég leszerelték már azokat a huzalokat és felszedték azokat a síneket, amelyeken a Tennessee Williams-t megihlető „Vágyvillamos” zörgött végig a szenvedélyek zűrzavarától hangos, öregesen kopott és elhanyagolt házak között. Mások-e ma az azóta még inkább kopott és málladozó falak mögött kavargó szenvedélyek? Csak azt tudom, hogy azon az egyetlen villamosjáraton, ami a hajdani sűrű hálózatból megmaradt, és amely a város főutcájáról, a Canal Street-ről kivisz a Garden District-be, New Orleans régi kertvárosába, az első amerikai telepesek, földesurak, kereskedők pompázó kertekkel körülbástyázott villái közé, a vágyvillamost utódló, kényelmesen döcögő kocsikon az utasok kilencven százaléka néger. Mit keresnek ezek a Kertek Negyedében, ahol egy szál néger sem lakik, azt alkalmasint nem nehéz kitalálni. Mert ha nem is laknak négerek ezen a trópusi növényzetben dúskáló fertályon, ők ott a kertészek, szolgálók, sofőrök. Amikor ezt a negyedet építeni kezdték, a négereknek még hírük se volt ezen a tájon. Akkor sem nyilván, amikor a XVII. század végén la Salle megvetette itt a lábát XIV. Lajos nevében (az állam azóta is e Lajos nevét visszhangozza a Louisianaban), majd a XVIII. század elején Sieur Bienville francia mérnökeivel kikötőt épített a Mississippi deltájában és a Mexikói-öböl partjaihoz közel, s mellé fölhúzta annak a városnak a falait, amit katolikus hűséggel a katolikus egyház által máglyán elégetett orleansi szűzről nevezett el. És ami máig is ott áll New Orleans szívében és French Quarter, vagyis Francia Negyed néven ismeretes. Mondom, a négereknek akkor még hírük se volt e tájon. A Francia Negyedtől egy lépésnyire levő, odvas bérházakkal szegélyezett kopár téren, melyet a New Orleans-i argó máig is Kongó térként nevez nevén, ma már nem táncolnak a rabszolgák, ahogy azt régen szokták volt (a slum helyére a város egy Louis Armstrongról elnevezendő park létesítését tervezi), utódaik a vágy villamosán utaznak a trópusi dús növényzettől örökzöld kertvárosba és onnan vissza, be a városközpontba…
(EGY TELEFONKÖNYV VALLOMÁSAI). Régi szokásom, hogy külhoni városba érkezvén első dolgom, akár hotelben szállunk meg, akár magánszemélyeknél, azonnal fölütni és végiglapozni a telefonkönyvet, mely íziben képet nyújt a városipari vagy kereskedelmi vagy éppenséggel művelődési jellegéről, nem szólva (főként Amerikában) nemzetiségi vagy ahogy itt nevezik, etnikai összetételéről. Külön szenvedélyem mindenütt a tisztes, de maholnap kivesző mesterség nevét viselő, nagy famíliából sarjadzott és a világ minden táján letelepedett Kovácsok fölfedezése. Eddigi, alighanem világcsúcsot fölállító eredményem a Grand Canyon-i telefonkönyvben fölfedezett G. M. Kovács, aki a vadregényes sziklaszoros közelében fekvő Page nevű városkában lakik (179 South Navajo Drive, Telefon : 645–9423), aki arra jár, hívja föl, én hiába csöngettem, nem válaszolt senki, igaz, hétvége volt és bizonyára elmentek valamelyik arizonai nagyvárosba rossz levegőt szívni, de lehet, hogy éppen fordítva, a hegyekbe mentek jó levegőt tankolni. A New Orleans-i telefonkönyvet is szép számmal népesítik be a Kovácsok (sokszor ugyan Kovach-ok, ami azonban egyre megy, illetve nem is, mert a hagyománytisztelőket állandóan és következetesen Kováksznak szólítják), van közöttük Andrew, Chris, Geo, Linda, Bob, és persze John, Francis meg Albert is, ami számomra ezúttal is csak hazai Kovácsaim fölidézésére szolgál érzelmes, sőt a messzi távolok okán már-már érzelgős alkalomként, és abba a megkísértett állapotba sodor, hogy föltárcsázzam a számukat, ki tudja, hátha valami csoda folytán éppen János vagy Erzsi, vagy Ferike vagy Albi veszi föl a kagyiót, sajátos személyiséghasadásuk okán egyként előfordulván itt is, meg otthon is… Nos, e földijeimmel játszó tünemény ingerei csillapodtán a telefonkönyv megvallotta e város francia, majd spanyol gyarmati múltját, hisz csak úgy hemzseg a La Salle, Le Blanc, Lefevre, Bourgeois, Roy, Rousselot neveket viselő telefontulajdonosoktól, az Aragonoktól, Ibanezektől, Iglesiasoktól (a francia-spanyol keveredés leszármazottait kreoloknak nevezik), de már hogy e nevek mögött fehérek vagy feketék rejtőznek-e, azt nehezen lehetne kitalálni, mert a rabszolgák fölszabadítása után (és előtte is) a szolgákkal gazdáik nevét vétették föl és így igazán nehéz megmondani, hogy a csodálatos nevű Latullippe úrban egy régi rabszolgatartó família, vagy egy régi rabszolgafamília sarját kell-e tisztelnünk. Hasonlóképpen nehéz lenne pusztán e telefonkönyvészeti kutatás alapján megmondani, hogy Mr. J. M. Latour ősének nyakára tekerték-e a louisianai közismert hagyomány szerint a kötelet, vagy éppenséggel fordítva Mr. J. M. Latour egyik őse tekerte valamelyik rabszolgája nyakára a louisianai szokások szerint (az államban máig is érvényes Code Napoleon cikkelyei ellenére) a kötelet?! Egy bizonyos azonban, hogy a régmúltakból híres-neves, fajvédő Boston-Club-ba (824 Canal Street, telefon: 523–2241) máiglan nem tette be a lábát teremtett néger lélek, nyilvánvalóan klubtagi minőségben. És persze, az is bizonyos. hogy a vágy villamosán, hiszen saját szememmel láttam, szinte kizárólag négerek utaznak.
(A FRANCIA NEGYED), más szóval a Vieux Carré egyébként a város látványossága, turistafogó szórakozási központja, amely szépen restaurált, jó karban tartott, spanyolos túlzásokkal ékített kovácsoltvas erkélyekben, kerítésekben, ablakrácsokban igen változatosan gazdag házaival, szűk utcáival (amelyekből Amerika-szerte párját ritkítóan jóreszt kitiltották az autóforgalmat) valóban vonzó és lézengésre-ácsorgásra, imbolygó bámészkodásra igen alkalmas fertály, minden szokványos turistaipari létesítményei ellenére is. A legvonzóbb benne az a (Preservation- és Heritage Hall-nak nevezett) két szűköcske helyiség, amelyben esténként (alig egy dollár belépti díj fejében) jórészt öreg néger muzsikusok, az igazi dzsessz-hagyomány szerint szinte önmaguknak, jó, öreg New Orleans-i stílusban (mely minden hamisítatlan dzsessz-zene egyetlen hiteles forrása) muzsikálnak bele a késő éjszakába. Miközben a szomszédos Bourbon Street-en sorjázó, egymásba könyökölő kis lokálokban rossz, náthás hangú gépzenére vagy rikácsoló zenekarok kíséretével meztelen lányok táncolnak az asztalokon vagy a bárpultokon, gépiesen, fáradtan, faarcú egykedvűséggel, karikás, valahová a semmibe tekintő szemekkel, hiszen a mesterség tiltja, hogy lesüssék szemüket. Jómagam nem vagyok se álszent, se prűd, a látvány mégis, éppen a szép testek céljavesztett, mert nem a tánc szépségét, kifejező erejét szolgáló, gépies magamutogatása elszomorított. A jórészt üres, vagy alig-alig népes lokálok ásító pusztaságában táncoló lányok mozdulatainak kényszeredettsége mögül ordított az üzlet, mely egyébiránt egyre rosszabbul megy, mindenütt azt olvassuk, hogy a szexbiznisz valósággal haldoklik. Ott a Bourbon Street-en vettem meg a Vieux Carré Courier-t, és a kis lap egyik kolumnás cikkében („A Bourbon Street haldokló hagyománya”) olvasom, hogy valamikor a francia kabaré hagyománya járta itt, de annak immár csak egyetlen lokál hódol, egyebütt a félmeztelen vagy a felül-meztelen „tánc” és persze a sztriptíz dívik. A lányok 75 dollártól 130 dollárig keresnek hetente, ami igazán éhbér, hiszen ezt a mesterséget nem lehet mellékfoglalkozásként űzni, a lokálok este nyolctól hajnalig üzemelnek, így hát nyilvánvaló, hogy a mellékkereset (az esetleges borravalók mellett) nem lehet egyéb, mint a prostitúció. A Bourbon Street-en levő lokálokban megtiltották a „konzumot”, vagyis a lányoknak tilos együtt fogyasztani a vendégekkel, amiből a múltban százalék járt nekik, így hát nem marad más, ahogy azt J. P. mondja a cikkírójának, „mint hazamenni az öreg mókussal, és ha százszor nem-et is mondasz, százegyedszer nyelsz egy nagyot és elindulsz vele.” Hát így… De érdekes módon, legalábbis mi, nem láttunk néger lányokat a táncosnők között. Annál többet a vágy villamosán, amely a Canal Street-ről lekanyarodik a kertvárosba és onnan visszadöcög a központba, oda szaladnak be az autóbuszok is, szintén tele négerekkel, ott parkolnak a kocsik is, amelyek használtabb típusait jórészt megint csak négerek vezetik, persze sajátjukként immár, és mindezek, akik a villamosokról és a buszokról leszállnak és az autókból kiszállnak, elárasztják a központ olcsó áruházait és vásárolnak, vásárolnak, vásárolnak – és ki tudná megmondani, hány évszázadnyi szegénységet kompenzálnak-e vásárlási láz szédületében? –; mert immár működik az integráció, és a négerek egyenlően fogyaszthatnak a fehérekkel, noha hivatalos kimutatások szerint a New Orleans-i négerek átlagjövedelme a fehérekének alig egyharmada. Így hát a vágy villamosa jórészt néger utasaival a pompázó úrinegyed kertjei közé visz és onnan vissza az áruházakig, de persze különös, egyéb vágyakat is visz magával ez a villamos, de ezek még ködösek, és valahol messze vannak a jövőben, amelynek egyelőre még nincs állomása a vágy villamosának útvonalán.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 27. számában, 1973. július 6-án.