(RÉGI) kínom, hogy nem lehetett, nem tudok mindent elolvasni, amit szeretnék, ami érdekel. Kissé irigyeltem mindig azokat, akik híján vannak e kereszttel fölérő gyötrelemnek, mint H. is, akire ugyan néha rájön az olvasási düh, és akkor mindent fölemészt, ami a keze ügyébe akad, de meg tud lenni könyv nélkül hosszú hónapokig, talán évekig is. Otthon még hagyján, de itt ezzel a sok szabad idővel, a két nagy könyvtárral (ahonnan annyit kölcsönözhet az ember, amennyit éppen akar, és addig tarthatja magánál a könyveket, amíg a könyvtár nem értesíti, hogy újabb igénylő jelentkezett), a sok újonnan ajándékba kapott és vásárolt könyvvel a szünetlen kísértések borzongatásában élek. Szobámban tárgyuk szerint tornyosodnak, ez itt az amerikai irodalom, amaz a szociológia könyvoszlopa, ez megint az amerikai kisebbségi mozgalmaké, az pedig a Kafkáról szóló irodalom, a másik meg az Eichmannról szóló emlékiratoké. A tetejében még cédulázásra is adtam a fejemet, fehér kartoték lapokra jegyzem a szépirodalmat és általában a könyveket, kékre a filmeket és a tévéélményeket, rózsaszínűre a lehallgatott lemezeket, sárgára a sajtóidézeteket… Még szerencse, hogy nemsokára abba kell hagyni, némi fájdalommal gondolok arra, hogy otthon nem lesz időm folytatni, de egyben riadalommal is, mert talán gyógyíthatatlanul rákaptam a rendre, ami nem szakmai ferdültség, nem is sznobság, hanem szenvedély, egyben-másban káros is, akár a cigaretta, amit nehéz leszokni és csak akkor lehet abbahagyni, amikor valójában már késő.
(DR. A. M.), orvosbarátunk egy új fogínyoperációs eljáráson dolgozik, ami nem lehet érdektelen, ha egyszer ezek a minden centet fogukhoz verő amerikaiak pénzt költenek rá. Kísérleteit kutyákon végzi, és nemrég kivitt minket a laboratóriumába. Kutyái imádják, szűkölve, csaholva ugrándoznak jöttén, szinte boldogan hagyják magukat injekciózni, és csakhogy ki nem nyitják előre a pofájukat, hogy a doktor bedörzsölje ínyüket és megmossa fogukat. A., aki nagy kutyabolond, amikor az elején csak hallott a doktor ebeiről, háborogva hallgatta a róluk szóló történeteket, mi az ördögöt szeret ez az ember kutyáin, ha a végén úgyis megöli őket. Háborgása azóta elcsendesedett, alighanem az itteni, valósággal elképesztő kutyakultusz láttán. Keresni az élelmiszeriparosok keresnek rajta, méghozzá nem is keveset. Névrokonom, Kathleen Szász, egyébként ismert magyar, német, francia és spanyol műfordító, egész könyvet szentelt Petishism (Állatimádat) címen a jelenségnek. Ebből veszem a következő adatokat: a Chase Manhattan bank 1966-os számításai szerint az amerikaiak hárommilliárd dollárt költenek évente kutyáikra; csak Kaliforniában 1240 kisállat-kereskedés működik; virágzik a kutyakozmetika és -gyógyszeripar; fellendülő üzlet az ebegészségügyi biztosítás; növekvő arányokat ölt az ebrablás, csak NewYork-ban évente 50 ezer kutyát rabolnak el.
Névrokonom az elidegenedéssel magyarázza az állatfetisizmust. Szerinte az eb- és általában az állatimádat „ugyanabból a csalódottságból fakad, amely az embert a lélekgyógyászhoz űzi, felcserélt nemi viszonyokba, alkoholba, bűnözésbe kergeti; az önmagától és a társadalomtól való elidegenedéséből, amit már egyáltalán nem tud megérteni, az értelmet elsorvasztó magányosságából, a városi lét gyökértelenségéből és jellegtelenségéből…” stb. stb. Itt ugyan békésen egymás mellett él a találó észlelet az afféle tücsök és bogárral, mint a „városi lét gyökértelensége”, de abban igaza van a kedves névrokonnak, hogy ennek az egész kutyakomédiának, mely egyáltalán nem kétkrajcáros, társadalmi válságtünetekben keresi az eredendő okait. Alighanem akkor van a leginkább igaza, amikor Sartre-ot idézi, aki A szavakban azt írja: „Ha valaki túlságosan szereti a gyerekeket és a kutyákat, a felnőttek helyett szereti őket.” A névrokon könyvének alcíme: Állatok és gazdáik a nyugati világban. A kört azonban még szűkebbre kell vonni. Amennyiben ugyanis társadalmi jelenségről van szó, az a középosztályra és természetesen a felső tízezrekre vonatkozik, korántsem az egész fél világra. No, de a kispolgár mindig is azt hiszi, hogy ő a világ közepe.
(ERRŐL JUT) eszembe, hogy meghalt Pearl S. Buck, és hogy az otthonról érkezett lapban olvasom, mint vitatkoznak barátaim a jobbfajta giccsregények egy másik írónőjéről, Margaret Mitchellről. A kispolgári giccsigény ellen kritikailag hadakozni jórészt szélmalomharc, legfennebb annyit tehetünk, hogy jó irodalommal kevesebb működési teret engedünk a giccsnek. Elég régecskén olvastam egy Harsányi Zsoltról szóló kritikát a Szép Szóban, máig betéve tudom a végét: „A Lina labdacs fölfrissíti a bőrt és meggyorsítja a vérkeringést. Harsányi Zsolt minden könyvében föltámaszt egy nagy magyart. Nyugodjunk bele.”
(MEGLEHETŐSEN) szabványos filmet látunk a tévében Tobrukról, E., aki alig tíz évvel fiatalabb nálam, nem tudja, mit kezdjen ezzel a… azt se tudja, helységnév-e vagy egzotikus családnév. Talán jobb is így, minek minden csatára emlékezni. Az üresjáratú öregedés jele, ha az ember azt kívánja, hogy az utána következő nemzedékeknek vele azonos emlékei legyenek. És amikor az ellenkezőjével találkozik, sóhajtozik és bezzeg. (Én bezzegek, te bezzegsz, ő bezzeg.) Hallgatok tehát, de benn valami-valaki tovább-bezzeg. Majd leszoktatom róla.
(ÚGY TETSZIK) azonban, hogy a közelmúlt mégis csak emlékezetre érdemes. Végrelátunk egy jó filmet, mármint a moziban, vagyis újat, nem régit a filmklubban, Cabaret a címe, mint olvastam, több Oscar-díjra is javasolták. (No meg a díjak! hiszen Pearl Buck nem kevesebbet, mint Nobel-díjat kapott.) Egy amerikai lány és egy angol fiú szerelméről szól a fasizmus előestéjén, Berlinben, vagyis dehogyis a szerelemről, inkább arról, hogyan bomlik meg minden szerelem a szabadjára engedett barbárság bomlasztó légkörében, és valójában egy kabaré-előadásról, amelynek az orfeumon kívüli világra hol gunyorosan, hol fittyet hányóan, hol meg fintorai mögé rejtett könnyekkel reagáló műsorszámai között a rendező vágásai fölvillantják a berlini utca, a berlini lakások, a berlini mindennapok életképeit: a kommunistákat gyilkoló nácikat, a sárga csillaggal megbillogozott kapukat, néha csak egy leszakított vörös választási plakátot. Meggyilkolt munkás fekszik a kövezeten, az angol fiú arra hajt egy dúsgazdag, kékvérű arszlán kocsijában, meredten néz a holttestre, mire a von henyén odaveti: „A náci párt nevetséges banda, de előbb hadd végezzenek a kommunistákkal, azután majd mi végzünk velük.” Édes istenem, negyven év kellett ahhoz, hogy ennek az osztályönzésből és osztályrövidlátásból született hazugságnak, amelyben annyian hittek annak idején, még egy hollywoodi sikerfilm gyártói is fölismerjék gyászosnál végzetesebb következményeit. Van a filmnek egy döbbenetes képsora, amikor egy Berlin-környéki sörkertben angyalképű barnainges fiúk és lányok, kristályosan csilingelő tenor- és szoprán hangon énekelnek arról, hogy „a jövő a miénk”. Lassan azután, sorra fölkelve és átszellemült vigyázzba merevedve, majd mindenki velük énekel. Hogy miféle jövő lett a miénk, vagyis immár miféle múlt… És a kabaréban ördögin járja a charleston, a tangó, a kánkán, miközben a nézőtéren mind egyre szaporodik a horogkeresztes karszalagot viselő vendégek száma. Az amerikai lányt, aki énekesnő a kabaréban, Liza Minelli alakítja, remekül. Édesanyja, Judy Garland, gyermekkorom kedvenc csodagyermek-színésznője volt. Más filmben nem is láttam, mint az Oz-i varázslóban, amelynek csodavilága átforrósította a mozitermet, ahonnan azután kilépve az utcára, a csodáktól megfosztott való világba, mintha még hideglelősebben fújtak volna a fasizmus szelei.
(AZ ÍRÓGÉP), amellyel ezeket a sorokat is lekopogom, és amit használt, de jó állapotban itt vásároltam, tele van furcsa és számomra hasznavehetetlen jelekkel. Hónapok óta töprengek azon, mit kezdek majd otthon (de akár itt is) ezekkel a bizniszmeneknek szükséges törtszámokkal, mint ½ és ¼, a cégek neveihez szükséges & jellel, a bevételhez és kiadáshoz oly hasznos +-szal és –szal, mit az egyenlőségi jellel: =, no meg centtel, és végül is a $-ral. Nyilván kicseréltetem őket ékezetes betűinkre, ugyan minek is ékeskednék idegen tollakkal! De ezt a *-ot megőrzöm, szép is, honos is, jócsillagomhoz is hasonlíthatom, amely ott vár az otthoni egeken.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 18. számában, 1973. május 4-én.