LACO NOVOMESKY hetvenéves. Ilyen fiatal? Avagy… Nezval mellett ő volt az „aranyváros” legszürrealistább költője, ha van és lehetséges e tekintetben fokozás. S mint Nezval – s mint annyian mások szerte a világon, vagyis a költészet világában – ő is forradalmi lírára hangolta át a szürrealista futamokat, szabadon nyargalászó képzettársításait és álomból párolt képeit a való világ megváltoztatásának szolgálatára fogta. És megőrizte végig – mennyi buktatón, történelmi és egyéni tragédián edződve – az avantgarde és persze velük együtt forradalmi eszményeit. Íme, milyen egyértelműen szól mindkettőről, melyet sohasem érzett különneműeknek: „A tudatfeletti a tudat felett a költészetben ugyanis a mozgás; / vakmerő ugrás ama bűvkörből, mit mutatóikkal / körös-körül körbe rajzolnak az órák, / s az alázat és gyeplő körében a baktató pacik, / igen a kocsissors szimbólumát húzó lovacskák, / bátor ugrással túl e varázsvonalon, / helyzetből, időből, szokásból kilépve új illatokért, színekért, ízekért, / eltompult ujjak tapintásaiért, / a seholse hallottakért, / vagy azért, ami vasárnap déltájt / Mozart s a tücsök szimfóniáiban / vagy a brekegő békák Kis esti dalában zendül.“
MILYEN TISZTÁN és egyértelműen fogalmazza meg Novomesky azoknak a szürrealistáknak a hitvallását, akik az avantgarde formabontását egyben formateremtésnek is fogták föl, a költészet csodálatos játékait egyben férfimunkának, világteremtésnek. Íme a földerengő irodalmi kávéház képe a vitázó költőkkel: „… elgyötört arccal ültek a fáradt vitázók, / kifli s kávé árával kétségbe hajtva pincért, fizetőt, / ki számtalanszor újfent beleszólt a vitába / „Uraim, záróra!“, / a láthatár felett az igazság hajnalig ott lebegett, / szépséges arcát majd innen, amonnan / fordítva a köztudat felé, amelyben csak így, csak ilyen éjek után, / az igazság és szépség, hitemre, csakis így, / csakígy hajnalodik.“ Az igazság szépséges arca ott lebegett a vitázók fölött, a versek kéziratai fölött, néha űzötten a költők szívében, az álmokkal parolázó költők szívében, akik ki tudtak ugrani bátran az alázat varázsköréből, és harcolni tudtak új illatokért, színekért – a forradalomért.
Ahogy Novomesky írja: „… mily közeli két fogalom, / milyen egységben csillogó ikerpár, / s milyen csodálatosan pontos mérleg, / melyen méltóságát leméri / a forradalom költészete, / s a költészeti forradalom.“
Ma érzékeljük csak igazán, mily sokat nyom a méltóság mérlegén Novomesky költészete. Még csak annyit, hogy a poémát, amelyből fennebb idéztem, nem a húszas években, hanem 1963-ban írta.
Megjelent A Hét VI. évfolyama 3. számában, 1975. január 17-én.
