AKI FIGYELMESEN – és nyilván a keresett nyomra bukkanván, céltudatosan – végigolvassa Kafka levelezését (Briefe, Schocken Books Inc. New York City, 1958. Sajtó alá rendezte és a jegyzeteket készítette Max Brod), egykönnyen számot adhat magának arról, hogy dr. Klopstock Róbertet benső barátság fűzte Kafkához, de arról is, hogy a költő utolsó éveinek, sőt utolsó pillanatainak ez a dombóvári fiatalember volt leghitelesebb szemtanúja. Viszonyuk bensőségességére jellemző, hogy Kafka több mint ötven levelet írt 1921 és 1924 között fiatal orvostanhallgató barátjának. A levelezés tüzetes átböngészéséből tüstént kiderül, hogy a Levelek Hatvany Lajoshoz című gyűjtemény múltkor idézett jegyzete részben téves. Klopstock Róbert ugyanis nem dolgozott évekig Prágában és nem ott ismerte meg Kafkát, hanem Matlárházán, a Tátrában, ahol a költő 1920 decemberétől 1921 augusztusáig gyógykezeltette magát. Klopstock – amint erről Kafka Max Brodnak írt levelében 1921 februárjában beszámol – ekkor 21 éves orvostanhallgató, maga is – mint a későbbi Kafka-levelekből kiderül – tüdőbeteg „… fölöttébb nagyratörő, értelmes, élénk irodalmi érdeklődésű, külsőleg egyébként eléggé hasonlít Werfelhez, csak valamivel kövérebb, született orvostehetségként szüksége van az emberi kapcsolatokra, cionistaellenes…” Nos, hát e madárházai kilenc hónap során beszél Klopstock Adyról, fordít rögtönözve verseiből. Kafka szanatóriumi környezetében nem a megkedvelt orvostanhallgató az egyetlen magyar, Prágába visszatérte után ugyanis Klopstockhoz írt leveleiben állandóan érdeklődik bizonyos Szinay, valamint Ilonka kisasszony hogyléte felől. A Levelezés névmutatójában azonban egyikük sem szerepel. Kik lehettek? Betegek, a szanatóriumi személyzethez tartoztak? Erre talán csak Klopstock leveleinek olvastán kaphatnánk eligazító választ. De bárkik is lettek volna, bizonyosra vehető, hogy a tátrai magányban, a négyesben eltöltött órák során sokszor eshetett szó Adyról, a Kafka számára ismeretlen magyar irodalomról. Bizonyítékul szolgál erre Kafka két másik levele, amelyben Karinthyra utal, egyszer megkérdi Klopstock-tól, megjelent-e már Karinthy-fordítása a Tagblattban, másszor pedig megjegyzéseket fűz a neki küldött Karinthy-írásokhoz, amelyeket szintén Klopstock fordított németre.” Nyilvánvaló tehát, hogy a tátrai kényszerüdülés hosszú hónapjaiban összeverődött kis társaság fölajzotta Kafka érdeklődését az új magyar irodalom iránt.
E FORDÍTÁSOKBÓL, beszélgetésekből földerengő világról azonban volt már némi – bármilyen futólagos – közvetlen tapasztalata is. Elli húgával 1915 áprilisában Sátoraljaújhelyre utazott, húgának a férje ott teljesített szolgálatot. A levelezésében nem bukkanunk az utazás nyomára, naplójában viszont (F. K. Tagebücher 1913-1923, S. Fischer Verlag, Frankfurt a. M. 1951.) április 27-i bejegyzéssel jó öt oldalon számol be élményeiről. A feljegyzéseket benépesítik jellegzetes, félig a valóság mintájára, félig álomlátomásainak törvényei szerint elegyített alakjai, utasok, állomásokon búcsúzkodók, főként katonák, egy lengyel, majd egy magyar hadnagy, egy huszár, egy német tiszt, egy vöröskeresztes nővér. A vonat mellett elúszik a kiöntött Bodrog és a Tisza, föltűnnek a szögesdrótos, homokzsákos fedezékek. Sátoraljaújhelyen katonák a főtéri Kossuth-szobor körül, egy katona a szálloda vendéglőjében „sokfélét rendel, cigarettázik, írni kezd. Egyenes, szigorú tekintet, de azért még kamaszos, frissen borotvált arc, szabályos, tiszta vonások. Azután fölcsatolja hátizsákját.” A pontos rajz mögött ott lebeg valami különös, sejtelmes köd, ami végül is értelmetlenné és képtelenné minősíti az érzékelhető fölszínt, az egész háborús valóságot, oly képtelenül különössé, mint Ady különös nyáréjszakája, amidőn a világégés döbbeneteinek valamelyik éjszakai víziójában „Kigyulladt öreg méhesünk, / Legszebb csikónk a lábát törte, / Álmomban élő volt a holt, / Jó kutyánk, Burkus, elveszett / S Mári szolgálónk, a néma, / Hirtelen, hars nótákat dalolt: / Különös, / Különös nyár-éjszaka volt.”
KAFKA ÉS AZ ADY-HÍVŐ ifjú között a költő tátrai hónapjai után még barátibb, még szorosabb lett a kapcsolat. Kafka lelkiismeretesen és kétségbeesetten futkos idegen állampolgárságú barátja útlevélügyében, tanácsokkal látja el további pályájára vonatkozóan, segíti Prágában beiratkozni az orvosi egyetemre, legjobb barátját, Brodot ösztökéli a fiatalembert segítendő, aki végül is Berlinben folytatja tanulmányait. Itt találkoznak újra (ha időközben Prágában ne találkoztak légyen volna, ám erre sem a naplóban,sem a levelezésben nincs pontos utalás) 1924 tavaszán, Kafka életének egyetlen boldog szakaszában, amidőn halálos betegen immár, de harmonikus szerelemben él Dora Dymanttal, amíg csak el nem szállítják Prágán át Bécsbe, onnan a klosterneuburgi Kierling szanatóriumba, ahol június 3-án meghal. Max Brod írja Kafka-életrajzában (F. K. Eine Biographie, S. Fischer Verlag, 1954): „Róbert Klopstock is bebizonyitotta nagy szeretetét és hűségét. Félbeszakította berlini tanulmányait (melyek folytatásával később a tüdőgyógyászat terén oly jelentős eredményeket ért el) és Frank haláláig kizárólag a drága barát ápolásával törődött.” Kafka fiatal barátja karjai között halt meg, vele váltotta agonizálása előtt utolsó értelmes szavait: „Amidőn Klopstock eltávolodott az ágyától – írja Max Brod –, hogy kitisztítsa a fecskendőt, Franz azt mondta: Ne menjen el.« A barát azt válaszolta: »Nem megyek.« Franz mély hangon felelte: »Én megyek el.«” Egy nappal halála előtt Kafka még azt írta szüleinek, hogy jobban van, „hála Dora és Róbert a távolból el sem képzelhető segítségének (mi is lennék én nélkülük)”. Egy nappal halála után pedig Klopstock így ír Brodnak: «… ó, mindnyájan milyen szegények lettünk, ki szegényebb nálunk a földön…” Klopstock Róbert őrizte meg Kafkának a kórházi ágyon írt sorait, amikor már elhatalmasodott gégefőbetegsége miatt a költő beszélni sem tudott. (Mindnyájan emlékszünk Kosztolányi hasonló végpillanataiban írt jegyzeteire.) Egy sort idézek csak, mely jellemző a barátok viszonyára: „Tegye kezét a homlokomra, hogy bátorságot nyerjek.”
NOS, A NÉMET ADY-KÖNYVET a Matlárházán gyakornokoskodó és gyógyuló Klopstock Róbert küldte Kafkának Prágába, mint ahogy Kafka 1922. november 22-én írt levele minden kétséget kizáróan bizonyítja: „Köszönöm szépen. Kis támpontok segítségével lassan-lassan mégis megközelíthetővé válik a nagy ember a maga rejtelmes magyarságában, igaz, hogy egyben megkörnyékezett egy sereg téves gondolat és főként téves analógia is. Egy ilyenszerű fordítás valamelyest a szellemek sirámaira emlékeztet a médiumok fájdalmas tehetetlenségéről. Itt hasonlóképpen találkozik az olvasó és a fordító médiumi képességének tehetetlensége. De a próza kevésbé félreérthető, s ebben ő jóval közelebbről megfigyelhető. Sok mindent nem értek, de elértem az egészet, s boldoggá tesz – mint mindig hasonló esetben –, hogy élt és él, s hogy ilyenformán valamiképpen rokona vagyok – »sem rokona, sem ismerőse«, írta, következésképpen ebben is rokonom.” A továbbiakban megjegyzéseket fűz a fordítások minőségéhez, majd azt írja, hogy az utószóban, legalábbis számára új gondolatokra lelt. Ez azonban most kevéssé lényeges. Képzeletjátékok káprázataiból leszállva itt vagyunk hát a bizonyosság birodalmában! Jól sejtettük tehát, hogy Kafkának meg kellett éreznie Adyban a rokonlelket, illetve a kötet olvastán meg kellett bizonyosodnia abban, hogy Klopstock (és a tátrai kis társaság) okkal hívta föl figyelmét a rokonító vonásokra. Jól sejtettük, mondom, s nem közírói illendőségből használom a többes számot, mert – most utólag látom – jóval az én sejtéseim előtt Láng Gusztáv minden filológiai adat híján, a két költő művének lényegi átfedéseiből kitűnő érzékkel utalt ezekre a rokoni jegyekre (lásd L. G. A modern Ady, Nyelv- és Irodalomtudományi Közlemények, 1969. XIII. évf., 2. szám.). Ráérzése annál is ihlettelibb, mivel a magyar Kafka-irodalom legjelesebb, árnyalt elemzéseiben minden új tudományos érvényű felfedezésnek alkotó marxista módon ablakot nyitó műve (Sükösd Mihály: Franz Kafka, Gondolat, 1965) még futólag sem veszi tudomásul az Ady-Kafka szellemi találkozás mind filológiailag kimutatható, mind lényegéből és jellegéből fakadó mozzanatait. Ez utóbbiak nyilván széles pászmát nyitnak az összehasonlító irodalomtörténet-írás számára. Kafka levelének tárgyszerű utalásain túl. Ám egyben azok serkentésére is. Mert hiszen egyértelműen jellemző, hogy Kafka mindenekelőtt Ady Szeretném ha szeretnénekjére figyelt föl, saját rokontalanságérzete, magánykomplexusa, lelkihasadtsága okán. Erre is Láng Gusztáv érzett rá, amidőn egy Garaudy-tanulmányban rábukkant Kafka naplójának néhány sorára: „Ős nélkül, asszony nélkül, utódok nélkül, az ős, az asszony, az utód iránti heves vágyban.” Ha megkeressük e feljegyzést a naplóban, a továbbiakban a következőket olvashatjuk: „Mindenki, ős, asszony, utód kezét nyújtja felém, de nagyon távol vannak. Mindezekre, az ősre, az asszonyra, az utódra akad siralmas és művi úton teremtett kompenzáció. E kompenzációra a fájdalom görcsei késztetnek…” Néhány lappal arrébb:„Fejlődésem egyszerű. Abban az időszakban, mikor elégedett voltam, belevetettem magam az elégedetlenségbe mindazokkal az eszközökkel, amelyeket a korszak és a hagyományok rendelkezésemre bocsátottak, azután pedig visszakozni akartam, így hát állandóan elégedetlen voltam, elégedetlen saját elégedetlenségemmel szemben is.” Ezek a följegyzések mind 1922-ből, Kafka tátrai tartózkodásának idejéből valók. Persze, a régi gyötrelmes önszemlélődés folytatásai, az állandó önkínzás és kínzottság-érzet eredményei. Már 1915-ben ezt jegyzi föl: „Nincs itt senki, aki teljesen megértene. Ha lenne valakim, talán egy nő, aki képes volna erre, szilárd lennék, enyém lenne az isten.” Az egyezések Adyval, Ady asszony- és szerelemképzetével, önkínzó elégedetlenségével már-már kísértetiesek. Kafka ekkor még mindig nem tudott szakítani Milenával, még nem hunytak ki benne egyetlen viharos-szenvedélyes viszonyának a vágyódás és menekülés vonzása és taszítása közt felőrlődő érzelmei. Lehetetlen, hogy ne döbbent volna rá a németre fordított Léda-versekben az önmarcangoló szenvedély azonos feszültségű, lázas ingamozgására. Király István jegyzi meg nagy Ady-monográfiájának egyik fejezetében, hogy „Kafka fantasztikus vízióira emlékeztet a Sírni, sírni, sírni hangulatában és megformálásában egyaránt”. Nos, ennek a versnek a fordítását is megtalálhatta Kafka a német Ady-könyvben.
AZ ADY-PRÓZA, amelynek egészét Kafka elértette, A magyar Pimodán. Mi ragadhatta meg ebben a zilált és szeszélyes, alig álcázott önvallomásban, melynek történelmi és irodalmi utalás-sűrűjében okkal alig tájékozódhatott? Mindenekelőtt Ady alkoholizmusának neuraszténiájában megbúvó gyökerei. Ő magamagáról kétségbeesetten írta szerelmének, Milená-nak: „A tüdőbaj csak a lelki betegség kicsordulása.” Ady pedig így ír: „Csokonai, Csokonai egy-egy versében megérzem azokat a szavakat, amelyek csak dőzsölés után pattanhattak ki egy lázas és meggyötört idegrendszer pörölymunkájából.” Hogyan ne váltottak volna ki rokonérzést az efféle Ady-sorok: „Amit valamikor őrjöngve kívántunk, óh jaj, beteljesedik s ekkor vesszük észre, hogy vagy rosszat, vagy nem eleget kívántunk”, amikor ezekben naplójában feljegyzett saját gondolatának párhuzamosára talált? Folytathatnám az egyezések és párhuzamok fölsorolását, ám mindez nem lenne több hevenyészve összevetett szövegek találkozási pontjain fölsercenő ötletszikránál, de gondolom, az a néhány is, amelyet megvillantottam, azt az eljövendő munkát sürgeti, amellyel tisztázó fényt kell deríteni a két mű egyezéseire, összefüggéseire, különbözőségeire, mindezek sokgyökerű okaira. Annál is inkább, mert a találkozásoknak ezt a csillagrendszerét törvényszerűségek működtetik, egy letűnt, de azért még nem annyira távoli világ ellentmondásaiból fakadó összefüggésrendszer, különösen az egykori Osztrák-Magyar Monarchia s általában Európa század eleji korvalóságának törvényszerűségei. Az Ady-Kafka találkozásét is, de nemcsak a kettejükét. Irodalmi jelenségek, vonulatok egész sorának találkozása húzódik meg az összehasonlító munka híján évtizedek alatt megkérgesedő lerakódások alatt, a múló idővel gyorsan sűrűsödő, de azért elhessenthető ködök mögött.
Megjelent A Hét III. évfolyama 24. számában, 1972. június 16-án.
