„HÁNY MÁNUS számlálja az idő darabjait / a városban az órák múltán / tikkanva a megszabott pillanatban / s betáplálja a rovarokat kódok szerint a gépbe.“ E versmondatot W. S. Merwin amerikai költő verséből fordítom magyarra. A New Yorker-ben jelent meg (1975. 1. 3.) The counting houses címmel, ami annyit tesz: A számításba jövő házak, de egyben annyit is: a számláló (de még inkább), a számító házak. Ám fordíthatom a házakat cégeknek, bankházaknak is. A többértelműség persze szándékolt. Egy életérzést fogalmaz meg: a létbizonytalanságét. A vers is ezt a habozó, tétova érzésvilágot próbálja megragadni, az egészből leszelt időben vergődő ember hangulatát. Nem tiltakozik, nem is lázad, csak fölpanaszolja, nevén nevezi a bajt. A rovarként bekódolható ember szorongását suttogja el, a hideglelős látomást láttatja velünk is: a pusztuló embert, akit fölmorzsol, rovarrá silányít: az idő? a gép? a komputer, mely a vers szimbólumvilágában a modern lét végzeteként számlálja, veszi tudomásul, tartja nyilván az embert. A rovarokról a csótány jut eszünkbe, a csótányról pedig Kafka. És máris hajlamosak lennénk azt mondani: ez a divat. De mekkorát tévednénk! Mert nem minden divat jelent egyet a fölszínnel, a múló csillogással, a tiszavirág életű kelendőséggel. Van külcsín, mely belbecset fejez ki, ruházat, melyet alakzatra szabtak, külső forma, mely kiadja a gondolat és az érzés benső formáját, szabvány, melynek mértékét a lélek kínjai határozták meg. Ha divatos írók az elidegenedést úgy hordozzák, mint próbahölgyek a parókát, attól még az elidegenedés mint társadalmi jelenség és mint annak lélektani vetülete korántsem habókos irodalmi divatfi agyalmánya, korántsem hóbort vagy rögeszme. A válságot, amit a háromba szakadt világ egyikében most immár a legegyszerűbb összeadási műveletek is kimutathatják, a hivatásuk szerint érzékeny írók már az ötvenes-hatvanas években fölérezték. Különösen az amerikaiak, akik már akkor jelezték a tudatokban a fuldokló távlattalanságot, a megbillenő egyensúlyt, a szorongást az erkölcsi fogódzók híján, amikor a körülöttük szenesedő valóságban a válság még alig volt kimutatható. Senki se állítja, hogy a bajt a lélek apró rezdüléseiből fölpanaszló érzékenység nem hamis, részben hamis és csak részben igaz (nem a valóság teljes összefüggéseit fölmérő) tudattartalommal tükrözte. Most azonban más távlatot, háttért, jelentőséget és színezetet kap a beat (megvert) nemzedék dühe és önpusztító szenvedélye, a szertelenség mögött lapuló riadalom, a hetykeséggel leplezett tanácstalanság, a belevalósággal álcázott bizonytalanság, a kiáltásban elnyelt könnyek és szétkiáltott reménytelenség mögött az eszményeitől megfosztott lélek didergése. Más és teljesebb értéket, érthetőbb jelentőséget hordoznak a tudat védekezésének, az érzékenységnek betegségbe menekülő olyan dokumentumai, mint Kurt Vonnegut vagy Ken Kesey regényei. Vonnegut Eliot Rosewater-ja (Áldja meg az isten, Mr. Rosewater) belehibban társadalmának a vagyon körül lejtett aranyborjú-táncába, másik hőse, Billy Pilgrim, a második világháborút megjárt családapa is csak úgy tudja elviselni a középrétegek személyiséget szétmorzsoló életformáját, hogy egy repülőszerencsétlenség következtében szenvedett agyrázkódás állandóan „kizökkenti“ az időből. Ken Kesey regényének (Száll a kakukk fészkére) színhelye már maga az idegkórház, mely azonban a főhős tisztuló tudatában a külvilág sajátos, különös rendeltetés szerinti mása; célja sem egyéb, mint a beteget „visszakapcsolni“ a kinti gépezetbe. Látszat és valóság összekeveredik, a beteg azért hull ki a társadalomból, mert föllázadva megleli személyiségét, és gyógyítása abból áll, hogy visszaszürkítik személyiségtelenné. Mennyi beteges tünete az elidegenedésnek! Igaz kép vajon, amit így magunk elé vetíthetünk arról a világról? Igaz is, meg nem is. Szerzőink ugyanis azt vallják, hogy a társadalom, amelyben élnek, megismerhetetlen. Az elidegenedett emberi személyiség meghurcoltatásáért a felelősséget nincs kire-mire hárítani. Ez persze nem igaz. De a teljességhez az is hozzátartozik, hogy ők mindezt nem ismerik föl. Ez is válságtünet. Negatívumában is jelentőséget hordozó. De ennél sokkal többet mond minden soruk, amidőn a válság tüneteit ábrázolják, az ipari civilizáció műszaki tökélye mögött a szétroncsolódó emberi személyiség tragédiáját. Én beleborzongok, valahányszor találkozom látomásaikkal. És hálás vagyok nekik, amiért fájdalmaikban, mintegy védekezésként is, osztozhatom.
Megjelent A Hét VI. évfolyama 12. számában, 1975. március 21-én.
