NOTESZEM egyik lapján néhány szó. „Miért lenne divatos az önéletrajz, az emlékirat?” Tamás Gáspár megjegyzése – az Utunkban jelent meg – Kacsó Sándor önéletírásának második kötetéről íratta velem jegyzetfüzetembe ezt a kérdőjeles mondatot.
Nem polemizáló szándékkal gondolom s írom most tovább, amit sebten feljegyeztem. Tamás Gáspár jó könyvnek tartja Kacsó Sándorét, érti erényeit, elemzi jelentőségét, én viszont eseménynek tartom. Kisebbítene valamit is rendkívüli értékén, amiért önéletrajz és nem az objektív élet regénykonvenciók szerint megkomponált rajza? Alig hinném. A tényirodalom jó fél évszázada versenyképesen jelentkezik a klasszikus képletű vagy modernebb újításokkal és oldottságokkal élő regény mellett. A dokumentum hitelével toldja meg a szépírás regényes hitelét.
MALRAUX ellen-emlékiratai már címükkel is jelezték, hogy a divat vádja gúnyosan kikezdheti manapság ezt a műfajt. A címet, s hogy valójában az emlékezés szokványos jellegét a szerző nem tartja tiszteletben, az ellen-emlékirat hagyománybontó jellege is igazolja. Ám végül is csak a tapasztaltak tényszerűségére épülnek Malraux ellen-emlékezései, csakhogy elvontabb jellegűekre, mindenekelőtt művelődésfilozófiai végkövetkeztetéseire. S ezek csak adalékok Malraux regényeihez, amelyekben a világnézeti következetesség elől menekülő, kiábrándult és megcsömörölt hős eljut a számára egyetlen cselekvési lehetőségig: a kalandig.
Kacsó Sándor önéletrajzának második kötete viszont az önéletírás hagyományos módszerével egy klasszikus regénytípus sajátos változata: fejlődésregény. Szubjektív mozzanat, a Fogy a virág, gyűl az iszap cselekménye akkor indul, amikor én megszülettem, és fejlődésíve eszmeileg-erkölcsileg oda torkollik, ahová magam is eljutottam. Azzal a nem jelentéktelen különbséggel, hogy az már 1944-ben történt, amikor maga a történelem fordult abba az irányba – a demokrácia, a szocializmus irányába –, amelynek eljöveteléért Kacsó Sándor (sokadmagával) harcolt. Harca abban a tíz esztendőben zajlott, amikor én a Winnettouk és a Bőrharisnyák legendáin lelkesedve játszottam harcot képzeletben a szabadságért, a társadalmi igazságosságért. Könyvében a számomra akkor ismeretlen, mert meg nem érthető való világ igaz harcainak leírását kapom.
Sok a szürkeség itt az én gyermekes romantikus világomhoz képest. És mégis, ma már az ő világa, az ő harcai, az annyiszor önmagával vívott harca sokkal lebilincselőbb számomra. Mert az én felnőttségem dokumentuma is. Az a harc értem is folyt, és olvasván a róla szóló lapokat, nem a csodálat, hanem a hálaérzet, ami a műélvezetemet meghatározza.
KACSÓ SÁNDOR könyve legendákat foszlató írás. Minden romantikát, kalandos fordulatosságot mellőzve annyit mond, hogy győzni, valamire jutni, embernek megmaradni és emberré válni, a forradalomig eljutni ebben a mi huszadik századunkban aprómunkákban felőrlődő harcot jelent, mely mégis az egyetlen egyéniséget megőrző-teremtő lehetőség. Az külön öröm számomra, hogy mindezt a szerző a maga bőrén példázza, s így egyértelműen kiderül, hogy a két világháború közötti magyar kisebbségi lét tapasztalatai is ehhez az egyetemes érvényű következtetéshez vezettek. Esztétikai mozzanat, a szerző írásművészetének erénye, hogy a regényes beszély helyett a látszatra száraz tények, mint az emberré válás bizonyítékai, a magasrendű irodalom meggyőző erejével szólnak az olvasóhoz.
KINŐTTEM a kalandból régen már. Hősei java része ismerős barátom. Írásaik azonban furcsa módon elkötelezően hatnak rám. Olyan szerettem volna lenni, s ha nem késő, még olyan szeretnék lenni – a változott történelmi körülmények között –, amilyenek ők voltak.
Megjelent A Hét V. évfolyama 27. számában, 1974. július 5-én.
