MARIN PREDA új regénye (Delirul, Cartea Românească, 1975) címével is jelzi, hogy rendhagyó állapotról szól, s ha az első fejezetek után még nem is érzékeljük pontosan, hogy itt vajon káresetről vagy az érzelmi elragadtatás egy végletes állapotáról lesz szó, attól a pillanattól kezdve, hogy a faluban föltűnnek a vasgárdisták és meglazsnakolnak egy parasztot, egy másikat pedig agyonvernek, világossá válik, hogy társadalmi-történelmi jelenséggel állunk szemben: a fasizmus tébolyával.
A négyszázoldalas regényben, mely egy nagyobb építmény első része, Preda ismét a Moromete családhoz nyúl vissza, pontosabban az öreg Moromete egyik másodunokatestvérének életútját, annak kezdeti szakaszát rajzolja meg. Főhőse, Ştefan, apja szűkös anyagi lehetőségei okán kénytelen megszakítani középiskolai tanulmányait, Bukarestbe megy munkát keresni, fölcsap újságírónak, így lesz közelebbi szemtanúja a vasgárdista lázadásnak 1940–41 telén, kerül ki azután haditudósítóként a frontra, majd 1942 késő őszén visszatér Bukarestbe.
Idáig az első kötet. A fővárosi környezetek váltakoznak, Ştefan találkozik az öreg Moromete Bukarestben letelepedett három fiával: az egyik kapus lett, a másik kiskereskedő, a harmadik munkás. Újságírói kapcsolatai révén értelmiségi körökben fordul meg, egy szeszélyesen hullámzó szerelem sodrásában véletlenül bekukkanthat az arisztokrácia életébe is. Lapjának szélkakas-ügyességgel taktikázó főszerkesztője révén némi bepillantást nyerhet a politikai vezetők világába. Mint haditudósító hol nagyvezérkari tisztekkel beszélget, hol tűzvonalbeli bakákkal lapul együtt a futóárokban. Ez a „fenn és lenn” végigfut a könyvön, mint a teljes társadalmi keresztmetszet igénye.
TÚL A FŐHŐS látószögein, melyek befogják ugyan a korabeli társadalom legfontosabb rétegeit és színhelyeit, Preda még hozzászerkeszt egy objektív látószöget is, mintegy az utókorét, amelynek nevében harminc év távlatából elemzi a történelmi eseményeket, a hazaiakat és a nemzetközieket egyaránt.
A történelemfilozófiai eszmefuttatásokat jó érzékkel keveri dokumentáris mozzanatokkal, itt-ott a fikció jogán megeleveníti a kor figuráit, pillanatig magát Hitlert is, hosszabb ideig Antonescut. A teljességre törő epikai szándék nyilvánvaló. Nem idősíkok keverednek itt a modernebb regény íratlan törvényei szerint, hanem a társadalmi síkok, a kor minden erővonala kavarog előttünk, a maga tragikus ellentmondásaiban. Tolsztoji nekifeszülés – hivatkozik is a Háború és Békére Preda –: lélegzetvisszafojtva olvastam végig a négyszáztizennégy oldalt, nem csuklik-e meg a hang, nem lazul-e meg a bicska pengéje, ugyan vajon nem törik-e bele? Hát nem.
PEDIG a kritika váltig azt állítja világszerte, hogy az efféle fejlődésregényekbe öltött korfestő nagy epikának befellegzett. Miért? Az okot – egyszerűsítve – az információrobbanásban jelölik meg. Továbbá – s ez persze világnézet kérdése – a történelem járásának követhetetlenségében; az egész megragadhatatlan, mert meg nem érthető, marad a rész. Egy üszök, seb, trauma, melyből következtetni lehet a világégésre. De okaira, oksorára, okozati összefüggéseinek halmazára aligha (lásd többek között Heller, Vonnegut regényeit). Csakhogy Predát éppen az egész érdekli. Rész belőle éppen csak annyi, amennyi az egész megértéséhez fogódzót teremt. Történelmileg visszapillantva számára a fasizmus – a téboly – erkölcsi kérdés, s ez az erkölcsi hozzáállás, mely mentes minden moralizálástól, biztosítja számára az epikai türelmet és ésszerűséget, amivel idegesebb és babonásabb kor- és kartársai nem rendelkeznek.
Megjelent A Hét VI. évfolyama 7. számában, 1975. február 14-én.
