1974. OKTÓBER 26-ÁN, egy szombati napon, déli egy óra lehetett már, amikor a bukaresti írószövetség könyvtárszobájába – ahol a titkárnők dolgoznak – egy tömzsi, középmagas termetű férfi robbant be, bőrönd a kezében és nagyot fújtatva, egyben köszönés helyett is annyit mondott, pontosabban azt rikoltotta:
– Végre!
Méghozzá franciául. Ez csupán azért hangzott furcsán, mert a láthatóan kimerült vendégünk fején az enfinnek erősen ellentmondó vadászkalap zöldellt. Patinásan fakózöld, láthatóan nagy időket megélt, sokat látott kalap volt, sokat köszönhettek vele. A más divatú kalapokat idéző francia szónak már kevésbé mondott ellent vendégünk keskeny, gondosan ápolt, alig őszülő bajsza, amit Menjou-bajusznak neveztek gyermekkoromban. Arca nem árulta el korát, annál inkább e bajusz fazonja, no meg ismét a kalap. Amely ugyan most már lekerült fejéről. A nagy zűrzavarban – a titkárnők elvették bőröndjét, lesegítették kabátját – nem hallottam jól a nevét, amit a mindannyiunkat üdvözlő enfin után már kevésbé hangosan közölt a kissé meglepett egybegyűltekkel. Tüstént kiderült, hogy kint várja két emberünk is az állomáson, de elkerülték egymást, azok nyilván a hálókocsinál várták, de a hálókocsi, valami műszaki hiba okán, már Berlinből nem indult el, így hát első osztályon zötyögött Bratislavától Bukarestig.
KIT IS VÁRUNK MI mi Bratislavából? Nem emlékeztem. Az írószövetség nemzetközi költői estet volt rendezendő október 29-én Konstancán, vendégeink már tegnap megérkeztek, sok új arc, sok új név: kit is várunk mi Bratislavából? No mindegy, majd megtudom. Gyorsan kocsit kerítettünk, hogy elvigyük a vendéget szállodájába, mert kettőre már ott kellett lennünk az Írók Házában, ahol ebédet adtunk vendégeink tiszteletére. Valahogy úgy adódott, hogy én kísértem le Enfin-uramat a kocsihoz. Röstelltem okvetetlenkedésemet, mégis megjegyeztem:
– Bocsánat, nem értettem a nevét.
– Lukač – mondta meglehetősen hosszú á-val.
– Akkor ön alighanem Emil Boleslav…
– Valóban az vagyok – nyugtázta a vendég, és bajusza alig észrevehetően, de azért elégedetten mosolygott egyet.
Az udvarra érve annyit mondtam: – Erre tessék. – Igaz, ezt már magyarul. Mire a bajusz most szélesen és csodálkozva mosolygott. – Hát itt magyarul is tudnak? – kérdezte a vendég anyanyelvének törvényei szerint ejtve a magyar szót, azazhogy palócosan. Előadásom a romániai magyar írók helyéről és helyzetéről az írószövetségben villámrövidsége ellenére is komoly sikert aratott.
AZ EBÉDNÉL rézsűt szemben ültem vele. Meg kell vallanom, sohasem hallottam ennyi Ady-idézetet egyetlen, korántsem hosszúra nyúlt ebéd leforgása alatt. Néha azért egy Juhász Gyula-strófa is elhangzott, egy-egy Kosztolányi-sor is. Azután egy aktatáskából – erősen hasonlított a Franyó Zoltánéhoz – vaskos kötet került elő, benne többek között szlovákra fordított Eminescu-vers. A borhoz, illően, Baudelaire-sorokat kaptunk bátorításul.
Pohárköszöntők következtek. Emil Boleslav Lukač meghatottan beszélt a testvériségről. Lengyelül, magyarul, szlovákul, románul köszöntötték egymást az egybegyűltek, akiket, nem mondom, fűtött a bor is, de köztudott, hogy nincs szebb öröm, mint belefeledkezni a barátság és a testvériség régi álmokat idéző érzéseibe. Fittyet hányni a világon még annyifelé dúló értetlenségnek és gyűlölködésnek.
– És nem is kevés… – idézte ez egyszer inkább magamagának Emil Boleslav Lukač, amikor asztalt bontottunk. Azután hozzám fordult, és megkérdezte.
– Mondd, kérlek, és mikor látjuk a tengert?
– Holnapután – mondtam.
– Az nagyon jó lesz. Majd sokat beszélgetünk.
Hétfőn délben az állomáson találkoztunk. A konstancai vonat egy óra előtt tíz perccel indul.
Megjelent a Hét V. évfolyama 45. számában, 1974. november 8-án.