„A TÉBOLY“ FŐHŐSE – Ştefan Mihai – külön figyelmet érdemel. Ő maga sem cselekvő antifasiszta, de a józan ész erkölcsisége jegyében való szembehelyezkedést a tébollyal jórészt már a műveltsége által meghatározott tájékozottsága és politikai érdeklődése körvonalazza, teszi határozottá. Ştefan elítéli a müncheni egyezményt. Fölismeri a nyugati hatalmak: a hitlerfasizmussal szembeni taktikázó engedékenység bűnösségét, a „német élettér“, az imperialista terjeszkedés veszélyét a kis népek függetlenségére, rokonszenvez az ellenálló Jugoszláviával és – nem utolsósorban ugyan, de inkább a többi jelenség összegezéseként – már csak a bécsi döntés okán is úgy véli, hogy Romániának nem szabad szekere rúdját Németországhoz kötnie. Szó sincs itt még a fasizmus osztálylényegéről, a megoldás vagy a kiút, az ellenállás mikéntjéről, útjairól, lehetőségeiről. Ám a tisztánlátás nála már egyet jelent a fasizmus elutasításával. A Vasgárda egyébként sohase vonzotta, hanem egyenesen taszította már a középiskolában is, ahol értetlenül forgatja röplapjaikat és propagandafüzeteket, halandzsájuktól lelki viszketegsége támad, megundorodik a kihagyó, dadogó értelem zavaros-misztikus halálkultuszától. Ez utóbbi ellen már puszta életösztöne, fiatalos vitalitása is tiltakozik. Később, Bukarestben, egy falujából elszármazott tanára elviszi egy vasgárdista tömegtüntetésre: Ştefan hallgatja a beszédeket, ismételten megütközik a baromságok barokkos zsúfoltságán, a gondolatokként tündököltetett rögeszméken: „Üres fecsegés! Mind egyformán beszélnek. Amikor már-már összeállana valami az agyukban, tüstént megszólal a hülyeség: a zsidók és megint zsidók… És ha nem lettek volna a zsidók? Mi lett volna a »mozgalmunkból«?“ Ehhez a gondolatsorhoz társul egy régebbi, amikor elhatárolja magát a Vasgárda filozófiai-erkölcsi értékrendjétől: „Anélkül, hogy teljesen tudatos lettem volna azokban az években, én másként gondolkodtam… Szüleim egyszerű hite volt szívemnek kedves, meg apám szintén egyszerű, de igaz könnyei (és ő nem üt el a többiektől), amikor még kisgyerekként felolvastam neki egy verset az olvasókönyvből, a katona kutyájáról, a katona meghal, de a kutya nem hagyja el, sírjára telepszik és kiadja lelkét, mint a gazdája. Ezek számomra az abszolút értékek: áldozat a hazáért, de amikor valóban veszélyben van, és nem azért, mert megfenyegetnek, ha másként cselekszel, a hűség, amire még egy kutya is képes (hát még egy ember).“
ŞTEFAN ALAKJÁBAN mintegy a kor Lucien Rubempréjére ismerünk, a varázsos tehetségű ifjúra, aki hódítani érkezett hatalmat, pénzt, nőket, persze a történelem és társadalmi fejlődés csavarvonalának olyan fordulatában vagyunk, amikor a hódítás Balzac által fölfedezett lelki rugói is megváltoztak. Mindenesetre – és Predának majd minden regényében ráakadunk egy hasonló figurára – Ştefanban van valami delejes erő, a tehetség, a tisztaság és az értelem elegye, amellyel maga mellé állítja a korszak „nagy újságíróját“, a hírhedt, tőkeerős laptulajdonost, s egycsapásra övé a város: már annyiban, hogy alig pár nap leforgása alatt jól fizetett állása, tiszta, jól fűtött, borsos bér árán szerzett hónapos szobája, társasága, sőt barátai jelzik új társadalmi státusát, s még a szerelem is úgy lobog szeszélyes lángjaival, mint a hódító tiszteletére kigyulladt örömtűz. Az ifjúság villódzó játékai – a kor szűkre szabott terein; s végül mivé válik a már-már teljesedéssel kecsegtető boldogság, amire ugyan eddig is karikás árnyakat vetettek a vészekkel beteljesedő idők? Nem az ifjúság álmai foszlanak szerte, az emberiségei sebzi meg a kor: Ştefan végigborzongja a vasgárdista zendülés, a pogrom lőporfüstös, véres napjait, majd a zöldinges lidércek tűntén ismét a reményé a szólam. De pillanatig csak: máris itt a háború; a fájdalmas, idegbetegítő élményeken túl Ştefan legnagyobb kiábrándulását riportjainak megjelent szövegei okozzák: minden sorát átírták. „Pufogó frázisok, misztikus jelzők a keresztről, a nemzetről, a mártírokról és az ősökről, a történelemről és az öröklétről…“ Ő pedig a frontról küldött írásaiban „olyannak igyekezett leírni a háborút, amilyen valójában: a halál uradalmának“.
Minden összedől hát, Antonescuról kiderül, hogy közönséges fasiszta diktátor, aki a Vasgárdát csak azért verte le. hogy a szovjetellenes háború fölvonulási területén biztosítsa a rendet. Mi maradt még?
De hiszen olyan fiatalok vagyunk. Ám Ştefant a szerelme is elhagyja. A regény első kötete végén nem egy reményvesztett fiatalember sír illúziói romjain, hanem egy kifosztott ember áll, egyelőre magára maradva, a tébolyult világ lángerdejében.
A FASISZTÁKNAK nincs arcuk, személyiségük a regényben. Mint ahogy a valóságban sem volt. Az embertelenség nem rendeződik, nem szervesedhet személyiséggé. Préda tehát tudatosan hordaként ábrázolja (és nem aposztrofálja) őket. Az egyetlen közelebb hozott alak az emberségen túlnaniak közül magáé Antonescué.
A törtető törzstiszt pályáját egész a II. Károllyal való konfliktusáig, a hatalomra kerüléséig, a Vasgárdával való viszonyáig, s tovább, a fasiszta tengelypolitikában való tevékeny részvételéig Preda szigorúan dokumentumokkal ellenőrizhető mozzanatokkal ábrázolja. A tényekhez híven azt is, hogy Antonescunak nem mindenben egyezett a fölfogása sem a királyi kamarilláéval, sem Hitlerével, sem annak romániai ügynökeivel, a Vasgárdáéval. De szintén a tényekhez hűen azt is, hogy a véleménykülönbségek nem lényegesen eltérő nézetek ütközéséből fakadtak, hanem egyazon polgári nacionalizmuson belül jórészt taktikai okokból, másrészt pedig abból a történelmi tényből, hogy Hitler minden imperialista stratégia ábécéje szerint módszeresen egymás ellen uszította saját csatlósait, hogy azután egymással zsarolva őket még jobban a markában tarthassa acsarkodó híveit. A habozó Antonescu pillanatig a felelősség roppant terheit fölmérő lelkiismeretes államférfinak tűnik föl, de végül kiderül, hogy csak saját – a fasizmussal egyetértő – politikájának esélyeit latolgatja; a Vasgárdát programjával és pogromjaival együtt elfogadja, csak túlzásait tartja az adott pillanatban veszélyesnek, az elszabadult tébolyt a katonásan fegyelmezett tébollyal szemben. Ştefan pontosan akkor látja szerepét, amikor visszatér a frontról: „Az a tény, hogy az egész népet sóbányával fenyegették, mintha elviselhetőbbé tette volna azt a bűnt, hogy ő egy olyan sajtóban kényszerül dolgozni, amely nem a közvéleményt szolgálja, hanem egyetlen embert, aki reákényszeríti torz gondolkodását és akaratát. De vajon csak a sajtó engedelmeskedett? A háború istene arra kényszerítette a munkást, hogy puskagolyót és lövedéket gyártson, az értelmiséget, hogy tartalékos tiszti egyenruhát öltsön és odahagyja az iskolákat, a parasztot, hogy tűzbe vesse legjobb fiait. A tábornok pedig vak eszközként buzgalommal súlyosbította tovább ezt az egész nyomorúságot.“ Preda egyszer magánemberként is fölvillantja arcát, ám ez nem afféle trükk, amivel jószerint középszerű írók igyekeznek életessé tenni papírfiguráikat, hanem arra szolgál, hogy a meghittebb viszonyaiban föloldódott vonásokban is kimutathassa a fasizmus vak eszközének igaz valóját, vagyis azt, hogy vaksága hamis, torz tudatából fakad, és emberi mivolta sem akadálya annak, hogy az embertelenség híve legyen.
AZ EPIKAI TÁRGYILAGOSSÁGNAK ez a higgadt, ítélkezésében és a történelem megértésében föllebbezhetetlenül igaz hangja kissé megütheti a fülünket, a romániai magyar irodalom ugyanis a fasizmus történelmi szakaszának ábrázolásában mind ez ideig szinte kizárólag a líra, a publicisztika és az emlékirodalom élesebb, szubjektívebb hangját használta. Preda műve szakít ezzel az egyébként hiteles hangvétellel, nem figyelmeztet vagy tiltakozik, hanem a megértett, a megértendő történelem ábrázolásával gazdagítja a nemzeti önismeretet. Az értelem jegyében sorakoztatja föl a közelmúlt emberségre és embertelenségre megosztódó arcvonalait. Olyan művészi erővel, hogy arról külön tanulmányt illene írni. Én csak a jelenségre igyekeztem fölhívni a figyelmet. Minek okán érthető izgalommal várom a rendkívülinek ígérkező mű folytatását.
Megjelent A Hét VI. évfolyama 9. számában, 1975. február 28-án.
