ALIG tíz évvel ezelőtt jelent meg Oriana Fallaci Ha meghal a Nap című riportregénye, amely az első Hold-meghódító űrutazás előkészületeinek minden lehető vonatkozásáról beszámol. Ez utóbbi ige eléggé elkopott az utóbbi két-három évtized köz- és magánhasználatában, ennek ellenére egyebet nem állíthatok, mint hogy Oriana Fallaci valóban (sajnos nem egyszerűen) beszámol a nagy kalandról. Oriana Fallaci regényét most a Kriterion is kiadta, mi olvasók pedig egyebet nem is tehetünk: egyetértünk a kiadással, élvezettel olvassuk a világhírű riporternő (kissé, avagy tán túlságosan is) bőbeszédű könyvét, amelyben minden riportos mozzanat izgalmas és minden regényes mozzanat meglehetősen fölösleges (őszintén szólva: unalmas). De vajon miért?
MINDEN erőfeszítése és erőkifejtése az emberiségnek a Hold meghódítására megfellebbezhetetlenül történelmi jellegű. Egyetlen dologban történt változás: a súlypontokban. A hangsúlyokban. A fontosságok sorrendjében. Tíz évvel ezelőtt ugyanis olybá tűnt a hihetetlenül éles eszű riporternő számára (aki persze jogos, indokolt és ösztönös kételyeit és aggodalmait is bőven megvallja), hogy az űrutak döntik el az emberiség sorsát. És azóta? Járnak az űrben, naprendszerünk műútjain a mindenféle (lélekkel vagy gépekkel ellátott) járművek: – ki is tagadná fontosságukat, ki is tagadná műszaki leleményességüket? –, de az emberiség kíváncsisága mostanság ismét elfordul az űrtől és a messze pislákoló csillagoktól. Minket ismét e jelentéktelen, ám egyelőre ismert, avagy ismertnek vélt bolygó érdekel, amelyet Földnek nevezünk.
FALLACI könyve valójában a Ray Bradburyvel készített (?) interjúval kezdődik. A zárójelbe ítélt kérdőjel arra utal, hogy a riporternő olybá varázsolja az interjút, mintha az magától jött volna, mintha anélkül nem tudott volna élni, és egyáltalán ezért és emiatt kellett volna neki tollat ragadnia (és mellesleg az egész könyvet megírnia, mely alakilag nem egyéb, mint édesapjának tett meghitt vallomás). És ebben az állítólag előre meg nem tervezett interjúban Ray Bradbury (a gyöngébbek kedvéért: a tudományos-fantasztikus irodalom eleven lánglelke és őrszelleme) azt mondja: „Az istenit ezeknek a szúnyogoknak.“ És akkor Ray Bradbury agyoncsapott a karján egy szúnyogot… Mindez persze csak azért fontos, mert annakelőtte R. B. arról beszélt, hogy talán afféle szúnyogok leszünk mi valamelyik másik bolygón.
De mindez – véleményem szerint – csak irodalom, mert a mi bolygónkon (itt a Földön) még milliárd és milliárd évekig van értelmes dolgunk: szabadság, egészség – és ki tudná megmondani, mi mindenre van még szüksége minden embertársunknak! Mekkora tudományos, fantasztikus föladat.
Megjelent A Hét V. évfolyama 51. számában, 1974. december 20-án.