Láttam moszkvai emlékházában a töltőtollát, akkora volt, mint ő maga lehetett, ami persze túlzás, de hosszúnak volt annyira hosszú, mint a sorai. Szerintem zseniális költő volt, mások szerint csak jó költő volt, már ez is azt bizonyítja, hogy költő volt, annyi évtizeddel a halála után még mindig róla vitatkozunk. Mit nem adnának sokan azért, ha az utókor öt évecskét biztosítana számukra?
Egyébként fütyült arra, hogy költő, bár adott a verseire, szenvedéllyel és igen jól szavalta őket. Büszke azonban arra volt, hogy föltalálta a költészet termelésének módozatait, miszerint a költőnél legyen mindig notesz, hogy följegyezhesse a gondolataiban találkozó rímeket, valamint esernyő, hogy még zápor esetén is jegyezhessen az utcán.
Az utca igen nagy szerepet játszott esztétikájában és életvitelében, elefántcsonttorony helyett nem az összkomfortos villát választotta, hanem az utcai csavargást, menetelést, tüntetést, s ha már arról volt szó, hogy tető legyen a feje fölött, a maga részéről a vasúti kocsit, az autót, a hajót és a repülőgépet választotta. Megjárta a börtönt is, de ott nem érezte magát jól, ezúttal a forradalmat választotta.
Sok mindenkivel összeveszett, adószedőkkel, bürokratákkal, nagyongyűlésezőkkel, feketézőkkel, hófehér lelkű jelszó-szajkókkal, eszményeinek alkuszaival és becsüseivel, eszméinek lócsiszáraival, a szemellenzős hivatallal és a könyökvédős törtetőkkel. Összeveszett szinte mindenkivel, csak a forradalommal soha. A San Francisco-i kikötőben megvettem egy plakátjának a fényképmásolatát, most ott tarkállik a falamon, valahányszor rápillantok, megszólalnak a hajókürtök, csörögni kezdenek a daruk láncai és soknyelvű matrózdaloktól lesz visszhangos a szobám.
„Ki lépett ott ki jobbal?” – kérdezte egyszer a fedélzetmester basszus hangján, hogy azután pattogón serkentse balra, balra, balra a tengeri medvéket és a szárazföldi járókelőket. Állítólag szeretett kártyázni és többször a gatyáját is elvesztette.
Többen tanúbizonyítják azonban, hogy sohasem játszott az állam költségére. Egyszer leült kedves Lillájának húgával egy párizsi kávéházban, aztán odajött Aragon és így született meg Elsa, akiből Triolet lett; Elsa meghalt azóta, de a szeme még mindig ott fénylik a költészet csillagrendszerében. Az ő szurony-villogású szeméről még Paszternák is azt írta, hogy maga volt a költészet bizonyítéka és biztosítéka.
Mint mondom azonban, fütyült a költészetre, azzal törődött, hogy tífuszjárvány idején az emberek forralt vizet igyanak és ne fogjanak mindegyre kezet, amikor találkoznak. Plakátnyelvével fölnyalta a gümőkóros utcahosszakat, furcsa szenvedély, meg kell adni, de mindenki azzal tölti a szabad idejét, amivel akarja.
Amikor úgy érezte, hogy nem bírja tovább, mert kiírta magát, és talán most már stílust kell változtatnia, nem ment el fegyverkereskedőnek, mint Rimbaud, hanem fegyvert vásárolt magának és golyót röpített a fejébe. „A halhatatlanságra majd megalkuszunk” – kiáltotta telitorokból. Nos, utókor-elvtárs, mi a véleményed? Ne törd annyit a fejed, ha élne, nem hagyná ünnepeltetni magát. De hát nem él már.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 33. számában, 1973. augusztus 17-én.
Vladimir Majakovszkij
Százötven millió
Egyszázötven millió!
E vers költőjének ez a neve.
Csapkodó lövedék-jégeső
A ritmusa.
Cikk-cakkban vetődő tűz-szelek,
Bányalégviharok, csapódó aknák –
Terek pattognak,
Ház házra ugrik.
Én beszélőgép vagyok.
Uccakövek örvénylenek.
Lépteitek a talajba sajtolódnak
Csörömpölve, mint betűk:
Egyszázötvenmillió:
Sulykol.
S hát így nyomattatott itt ez a kiadás.
Fordította József Attila