A Történelem és osztálytudat 1967-ben megjelent újrakiadásához írt utószavában (Marxista fejlődésem: 1918–1930) Lukács György többek között a következőket írja: „Az első világháború idején újrakezdtem Marx-tanulmányaimat, ám ezúttal már általános filozófiai érdeklődés vezetett: túlnyomóan már nem kortárs szellemtudósok befolyásoltak, hanem Hegel. Persze ez a hegeli hatás is erősen felemás volt. Egyrészt Kierkegaard játszott számottevő szerepet ifjúkori fejlődésemben; olyannyira, hogy a háború előtti utolsó években Heidelbergben monografikus tanulmányt akartam írni Kierkegaard Hegel-kritikájáról.”

E visszapillantó vallomás többszörösen meggondolkoztató. Először is tényszerű adatközlése okán: vagyis a fiatal Lukács útja Marxhoz a kortárs szellemtudósok (mindenekelőtt nyilván Wilhelm Dilthey – övé e filozófiai irányzat keresztapasága is: Geisteswissenschaft – és Georg Simmel) befolyása után Kierkegaard útján vezetett Hegelig s onnan Marxhoz. De valójában ez az önvizsgáló fölismerés mai kérdésekre válaszol. Manapság ugyanis tartósan divatozik a filozófiában is a korszerűség (jobbadára zavaros-ködös kategóriaként értelmezett) igénye. Mintha a világ értelmezésének tudományában hasonló törvények uralkodnának, mint a műszaki tudományokban, ahol a korszerű kortársi felfedezés eleve megsemmisíti, gyakorlatilag megszünteti a megelőző szakaszok eredményeinek hasznosságát, funkcionalitását. Ilyen érdelemben napjainkban valóban botor visszalépés lenne atomerőművek helyett Watt gőzgépét használni a népgazdaság fejlesztésében. A kései tőkés társadalom fogyasztási szakaszának tudattorzulásai azonban még a műszaki tudományok fejlődése értelmezésében sem vesznek tudomást arról, hogy az előzetes szakaszokat gyorsan megsemmisítő új szakaszok azonos törvényszerűségekre alapoznak, hogy például a villámsebességű és kacsalábon forgó kényelmű Concorde tervezői éppen úgy számoltak a nehézkedés törvényével, mint hajdanán a Wright fivérek.

A szellemiek terén a fogyasztási inger fölajzása végett a misztifikáció ugyancsak rátarti. A kultúra áruvá silányítása szinte általános. Az új termék jobb a réginél, így lesz Shakespeare idejétmúlt és XY a korszerűség bajnoka, hogy holnap már ő maga is elavuljon. így lesz Marx is a múlt század filozófusa és közgazdásza, akit minden jöttment avagy akár a maga választotta útján jelentőset alkotó filozófus lepipál, pusztán azért, mert kortársunk.

Senki sem állítja, hogy a szellemi érték a maga teljes egészében időálló, hogy a történelmileg meghatározott alkotás minden részlete-mozzanata örök érvényű. Hanem (maradjunk a filozófiánál) a világ értelmezésének törvényszerűségei objektívek, és azoknak alkalmazása időszerű, új és új történelmi jelenségszakaszokra korántsem teszi avulttá a törvényszerűségek felfedezői gondolatrendszerének lényegét és alapvetését. Lukács György útja tehát nem Simmeltől vezet vissza Marxig, hanem egy részletigazságokat föllelő filozófiától, melynek nem volt érkezése a világ értelmezésének alapvető megragadásához, addig a filozófiáig, mely összegezőn és újraelemzőn megragadta a világ való értelmezésének kulcsát: az anyagelvűséget s a dialektikát. Filozófia, melynek alkotó továbbgondolója, korszerű és időszerű alkalmazója lett végül maga Lukács György is.

Ám akkoriban, hogy Heidelbergben (ahol megszakításokkal 1912-től 1917-ig élt) Kierkegaard Hegel-kritikájáról szándékozott monográfiát írni, még távol volt a marxizmustól, noha, mint maga írja, 1908 körül átvette A tőkét, de érdeklődése még csak a „szociológus” Marxnak szólt. Távol ugyan, de egyre közeledvén, főként az első világháború kitörésétől kezdődően, amikor újrakezdte Marx-tanulmányait, ám ezúttal már általános filozófiai érdeklődés vezette.

Lukács e premarxista szakaszát a már említett emlékezésében így látja: „Hiszen már Faustnak szabad volt két lelket rejtenie kebelében, miért ne lehessen egy különben normális embernél, aki azonban egy világválság közepette éppen átmegy az egyik osztályból a másikba, ellentett szellemi tendenciákat megállapítani, amelyek egyidejűleg ellentmondásosan funkcionálnak? Én magam legalábbis úgy találom (…), hogy akkori gondolatvilágomban egyidejű tendenciaként jelentkezik egyfelől a marxizmus elsajátítása, egy politikai aktivizálódás, és másfelől az, hogy egyre intenzivebbé válnak a tisztán idealisztikus, etikai kérdésfelvetések.” Ám a heidelbergi pályaszakasz előtt is jelentkezik már Lukács gondolkodásában és munkásságában, hogy úgy mondjam, a marxizmus igénye: antikapitalizmusában, mely bár romantikus volt, de következetes, mind a magyarországi liberális reformtervek, mind a nyugati kultúra – ha mégoly szellemtudományosán megalapozott – kritikája tekintetében; a forradalmi változások igenlésében (lásd többek között 1909-ben írott Ady-cikkét); a világválság, s azon belül a művészetek válságának fölérzésében és megkísérelt elemzésében.

Ismertek Lukács ifjúkori művei – A lélek és a formák (1910), A modern dráma fejlődésének története (1911), Esztétikai Kultúra (1913) –, melyekben, ha rejtettebben is, föllelhető ama zavaros kettősség, amiről immár az öreg Lukács beszél. Hozzáfűzvén még: „A zavarosság azonban nem mindig káosz. Vannak tendenciák, melyek a belső ellentmondásokat olykor időlegesen erősítették ugyan, de végső fokon mégis az ellentmondások kiérlelő tisztázása irányában hatnak”. Első könyvénél, pontosabban első könyvének kritikai visszhangjánál, Lukács Babits-csal való vitájánál érdemes azonban bővebben elidőzni. Babits a Nyugat 1910. novemberi számában irt A lélek és a formák-ról. Elismerően („Ez a könyv határozotton értékes könyv…”) és nem titkolt ellenszenvvel („ezek a gondolatok a legteljesebb mértékben németek… Ragaszkodik ahhoz a modern, kissé affektált modern terminológiához, amely iránt – mi bevalljuk – leküzdhetetlen ellenszenvvel vagyunk…“).

Lukács válaszolt Babits cikkére, főként arra a megjegyzésére, miszerint „egy-egy lapon, ahol eltűnik a homályosság s a finomság hangulattá válik: szép és folyékony, sőt költői is tud lenni”. Mire Lukács: „Nincsen filozófia, amely homályos ne lenne… Filozófiai gondolkodás csak fogalmi lehet… A magyar filozófiai kultúra hiányának nem utolsósorban a nagy filozófia szükséges erőfeszítéseitől való irtózás az oka.”

(A polémia stíluslehetőségeire ad máiglan követendő példát mind Lukács válaszcikkének a hangja, mind Babitsnak a válaszcikkhez fűzött megjegyzése a Nyugatban: „Ezt a szép és mély gondolatokkal teli választ az én igénytelen megjegyzéseim alig érdemelték… A kérdés az lesz: mi az igazi filozófia és mily filozófiát lehet az irodalmi jelenségekre termékenyen »alkalmazni«.“)

Nemrég újabb adalékra bukkantak a Babits–Lukács-vitához, mely egyben nyilván a fiatal Lukács gondolati fejlődésének is jellegzetes dokumentuma. Egy cikkről van szó, mely a Pester Lloyd-ban jelent meg 1911 végén A francia veszély címmel. A mintegy esztendővel azelőtti baráti vitára ugyanis nincs hivatkozás, de a szövegből egyértelműen kitetszik, hogy Lukács a polémiában fölmerült „németség” vádját szándékszik tisztázni. Meglehetősen szellemtudományi érveléssel. Nem is egy téves állítással, ám egyben számtalan lényegre tapintóan érvényes észlelettel. Egyébként korántsem a francia „felszínesség” és a német „mélység” összevetése itt a fontos. Hanem az akkor huszonhat éves szerző következtetései: „Gyakran beszélnek arról, hogy Ady hatása korunk új irodalmára túlságosan nagy, mások viszont azt állítják, hogy Arany hatása volt túl erős régebbi költészetünkre: én azt kívánom, hogy mindkettő végre hasson; hogy az a nagyszerű hevesség, mellyel mindketten minden dolog kezdetére álltak, végül a köztudatba jusson. Akkor majd világossá válhat, hogy nálunk a forma problémája messze minden technikai és pusztán művészi fölé utal, hogy kérlelhetetlen önmagukba-szállás nélkül, mindent fölkavaró emberi és gondolati elmélyülés nélkül kultúra ezen a földön nem keletkezhet. Csak ha a számunkra hamis teljesség és az üres felszín minden csalóka díszét eldobtuk, csak akkor nyílik meg saját lényegünk megformálásának útja. Akkor lesz csak költészetünk sem nem formalisztikus, sem nem formátlan, hanem akkor lesz eredeti formája; majd csak akkor válik rövid és hosszú tárcáinkból novella, és a novellák ciklusai és konglomerátumai helyett akkor keletkezik majd igazi regény: és csak akkor lesz – ami sohase volt nekünk – filozófiánk és tragédiánk.”

E néhány sor túlmutat a pragmatikusan műelemző esztétikán és a jelenség filozófiai értelmezésére törekszik: s az értelmezésen túl a cselekvést sürgeti, íme, így munkált a fiatal Lukács írásaiban a marxizmus igénye. Egy, a könyve körüli polémia idején Babitsnak írt levelében még azt írja: ”… az én nagyon bonyolult és nehezen megmagyarázható állásfoglalásomat a történelmi materializmushoz (…) a R. kritikája oda egyszerűsíti, hogy én Marx követője vagyok.” Kissé korai volt az észlelet, de azért…

Lukács 1917 őszén otthagyta Heidelberget és visszatért Budapestre. Ma már pontosan tudjuk – hogy 1972 végén megkerült az a (leveleit, naplóját, egyéb írásait tartalmazó) bőrönd, amit ötvenöt évvel azelőtt a Deutsche Bank egyik széfjében letétbe helyezett –, filozófiai útkeresésével párhuzamosan mily bonyolult önemésztő érzelmi hullámzása fűzte a fiatalembert egy messzi lányhoz, aki végül szakított vele. Paul Ernstnek 1917 augusztusában írott leveléből kiderül, hogy visszatérése „az egyetlen lehetőség számomra, hogy csak a munkámnak éljek, és az egész »életet« kikapcsoljam.” Nem így történt. Otthon új szerelem várta, életre szóló. És a proletárforradalom. Melynek ügyével szintén életre szólóan elkötelezte magát. Egy Paul Ernstnek címezett, későbbi levelében azt írja egy régebben kelt és németországi tartózkodást tervező soraira visszatérve: „Kedves Doktor Úr, hálás köszönetem soraiért. Tartalma időközben kétszeresen is tárgytalanná vált. Először azért, mert az akkor üldözött kommunista párt vezető tagjaként elvesztettem minden lehetőséget a professzorságra. Másodszor azért, mert egy hete, a Tanácsköztársaság kikiáltása óta, oktatásügyi népbiztos vagyok.”

Lukács ekkor harminchárom éves. Az ifjúság „ellobbant már“. A forradalom néhány hónap múlva megbukik. A férfinak azonban most születik meg az ereje ahhoz, hogy újra „minden dolgok kezdetére” álljon. Ezúttal már (hiszen jól megélezte az a kritikus!) mint Marx követője.

Megjelent A Hét VI. évfolyama 32. számában, 1975. augusztus 8-án.