A kép, amit annyiszor láttunk a képernyőn, most eleven valóságban futott az út két oldalán. Az elöntött földeken, bokáig vízben, a sarlós aratók. Az Argeş mentén elsodort hidak, a Neajlov partján derékig vízben az erdők. És mindenütt a sereglő munka: újjáépül a híd, már friss aszfalt fedi az út sebeit, a baragáni falvakban új házfalak növekednek a már tisztuló egek alatt. Áthajtunk Călugăreni-en, a hajdani csatateret megkímélte az ár. De a harc, az ellenállás, a túlerővel kelő bátorság illő pillanatban emlékeztet arra, ami ma több mint feladat.
Giurgiu kikötőjében a Duna vize magas, de itt magasak a kőpartok is, tova keletebbre azonban áll már a homokzsákokból hevenyészett gát, akárcsak arra nyugat fele is, Călăraşi környékén. Amott derékig érő vízben aratják a zöldtömegnek való kukoricát. Tízezrek őrködnek végig a Duna partjain föl egész Tulceáig.
… Ott voltam Marosvásárhelyen, amikor ránk tört vízesésként az eső. Láttam repülőből az áradó Maros és a medréből kiszökő Olt vidékét; a habokból alighogy fölpillantó házak piros tetejét; a fehéren kígyózó utakat beleveszni a zavaros zöldes-barna árba; Segesvárt nyolc méter magas vizekkel küzdeni; Sibarcfalva összedőlt házait; Aradot dolgozni a gátakon és győzni.
Mindez most ott kavargott a Dunánál.
A folyót néztem, partjain annyi évszázada, évezrede élünk, hogy szinte elcsodálkoztam, mit akarhat tőlünk, hiszen nem bántottuk, hidakat röpítettünk át habjai fölött, erőművekkel kölcsönkértük erejét, hogy nemes fényt hintsünk szét a partjain, ahol bizony sokszor sűrű sötétben éltünk. A folyót néztem: „Mintha szívemből folyt volna tova, zavaros, bölcs és nagy volt a Duna.” Mintha szívemből folyt volna, valóban fájdalmasan, így hát szoktattam szívemet a fájdalomhoz, de egyben csitítottam is, mert ott láttam a tízezreket a gátakon. Zavaros és nagy volt a Duna.
De bölcs? Hanem mégis: mert most nem csak az „idő árján”, hanem a vizek árján is ott sugárzott az összefogás, az emberi szolidaritás, a testvériség tanulsága, A harcot, amit együtt vívunk a rontás ellen, ezt a harcot is békévé oldja majd az emlékezés. És ez az ugrásra kész, támadni-rontani ágaskodó Duna, melyet mégis megzabolázunk; ismét csak arra int, hogy a vele való harc, a természet megszelídítése, az egész szocialista civilizáció fölépítése – mindennapjaink programja és gyakorlata –: „ez a mi munkánk: és nem is kevés.”

Megjelent A Hét VI. évfolyama 29. számában, 1975. július 18-án.