Szatmárnémetiben született 1933-ban, Németországban halt meg 2009-ben. Nemzedékének kiemelkedően ígéretes tagjaként szerzett diplomát 1957-ben. 1965–71 között a kolozsvári Állami Magyar Színház díszlettervezője volt, majd 1983-ig a képzőművészeti főiskola docense. 1984-ben feleségével, T. Szűcs Ilona festőművésszel az NSZK-ban telepedett le. 1986-tól a müncheni Staatstheater am Gartenplatz keretében mint színházi díszletfestő működött. Illusztrációival jelent meg Huszár Sándor Árva madár (Bukarest, 1963) című kötete.
Érdekes sors, érdekes mű. És most „érdekes” felidézés: Földes László főszerkesztő-helyettes ajánlójában egy kiemelt képről, kép alá ír érzékeny sorokat – ám a kép címe nincs odaírva, arról nem is beszélve, hogy pont az a kép A Hétből itt most különben sem lenne reprodukálható a rossz minősége, szürkesége miatt. Úgyhogy a fenti alkotás – A fizikus és felesége, olaj, vászon, 1965, magántulajdon; köszönet Nagy Miklós Kundnak, hogy a 100 év – Erdélyi magyar képzőművészet harmadik kötetéből beszkennelte és elküldte! – kiválóan illusztrálja a művész kifejezőerejét, világát, ámde Földes László szövegét egy másik képről/képhez írta.
Földes László: Itt áll előttünk
Itt áll előttünk. Mélyen árkolt, okos, szomorú szeme reánk tárva. De befelé néz, elemzően és megértően: léleklátó pillantással. A test szerkezetét keresi, és a lélek sebeire bukkan. Sajgó sebek, melyek a szilárd szerkezetet őrlik. Apokaliptikus látomása: lombja vesztett fa: inkább váza a fának: mellette illúziótlan önmaga – tulajdon mellkasának feltárt csontjai; benne a gerinc vonalán – száguldó sínpár a végtelenbe, a szíve felé; tenyerén szárnyaszegett madár – valahogyan csontváza a madárnak; a háttér kollázs – gőzös felhők, épületromok. Fák váza-erezete, madárcsontváz, atomfelhő, romos fal, emberi mellkas csontjai, gerincegyenes vasváz: együvé tertozink. Lombtalan fa, szárnyaszegett madár, ernyedt karok, s az ember csontkezének műve: egyetemes törvény működik bennünk.Vegetáció, állatvilág, gondolkodó lény és gondolatának megromosodó alkotása: hova jutunk együtt, valamennyien, ha a véletlen egy gonosz pillanatában csakugyan megjelenik az az atomfelhő.
A lágy rajzos vonalvezetés hirdeti, hogy a tenyészethez tartozunk. A szigorú tus vonalán tovább folyó fotómontázs tárgyszerű ridegséggel toldja hozzá, hogy odatartozunk a technikához is. Ez vagyunk: tenyészet és technika, természet és történelem. Természet a zsigerekben. Történelem az arcon. És a szemekben. Ez a legemberibb: a mélyen árkolt, okos szem pillantása. Ránk néz. De tulajdon lelkét látja.