Öllerer József neve tegnap még csak a híres vásárhelyi kertészt idézte, ma sok millió tévénéző szemében a kép érzékeny barangolását is öreg városokon, emberarcokon, mosolyokon és szomorúságokon, de főleg nem-öreg, nem-fiatal: mosolygó és szomorú sziklákon, meredek kőfalakon, simogatnivaló erdős dombhátakon; mert a kertész fia barangolónak született, természetimádónak nevelkedett és geológus vagy botanikus akart lenni – s lett belőle képvadász, akinek ingerült idegessége csak alpesi túrákon és életveszélyes filmezéseken oldódik fel, meg színekben és szent kőrendetlenségekben, kilométeres barlangjáratokban és acélkampókon való mászkálásokban; no meg az állatok ingerültség nélküli birkózásában…
A tévé üvegernyőjén ott a neve másfél évtizede, s noha nem a magyar szerkesztőség operatőrje, olykor meglepi a nézőket Kós Károly arcával, Fuhrmann Károly komor fémjátékaival, a Szelek barlangjaival, állatkerti képmesékkel – s a nézők talán nem is ügyelnek föl rá, hogy Huszár Sándornak a verekedő medvebocsokat kommentáló szellemes-ironikus „gyermekszövegében” az a bizonyos „vörös bácsi”: Öllerer József, a Román Televízió egyik legjobb operatőrje… Aki terepre mindig hatalmas, lakattal zárt bőrönddel utazik, benne a bőrzekés munkaruha mellé elegáns öltönnyel: hátha jó színházi előadás, szép koncert akad, s az idegesség ott is föloldódik ritka nyugalommá…
Hogy miért ideges?
Talán ő is csak azért, mert elégedetlen. Önmagával. Titokban talán valamit forgat a fejében. Filmet forgat. Nagy művészi játékfilmet, melyben sziklák, virágok, vízesések és barlangok játsszák a főszerepet. Meg az ember, aki csodálja őket.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 26. számában, 1973. június 29-én.
