Esemény volt a már akkor festőóriás Zsögödi Nagy Imre “felmutatása” A Hétben, de esemény volt Sütő András szerkesztőségi felkérésre írt első cikkének megjelenése is a lap hasábjain.
Sütő András: Nagy Imre égő csipkebokrai
Nagy Imréről arcképvázlatot írtam, kettőt is, színorgonáinak hangjai mélyén az embert kutatva; így hát a kezéig juthattam csak el a vizsgálódásban, az ujjai közé melegedett ecset nyeléig. A további vizsgálódást a szakemberekre kellett bíznom. A festményeit nem tudom magyarázni. Aki tudja, ezt a munkát amúgy is véghez fogja vinni, s megtudjuk majd, mennyi benne a hagyomány, milyen mérvű az újítás, francia impresszionizmus vagy német expresszionizmus, meg minden egyéb, amit az elemzés ilyen esetben óhatatlanul kimutat. Néha olyanformán is, hogy Magyarázatának végén a feldarabolt Mű holtan mered vissza ránk, s tudatlanságunk érzésénél ilyenkor csak a vágyunk nő még erősebbé, hogy újra meg újra visszatérjünk az eredeti, elemzéstől érintetlen munka színe elé.
Laikus mivoltomban én úgy őrzöm magamban Nagy Imrét, a szakmának gyakorta indokoltan rideg – vagyis kizárólagosan színképelemző – értékítéleteivel szemben, amiként Mózes gondolhatott vissza a pusztában fellobbanó csipkebokorra. Hogy is lett volna Mózesnek lélekjelenléte a tűzben gyönyörködni, vagy netán a hamvukba hulló pernyés ábrák fölött eltűnődni, mikor a lángok közül az Úr hangja morajlott fel, a mitikus látomás Értelme; gyújtogató égi kéz nyomán a megértő üzenet: „látván látám az én népemnek nyomorúságát…”
Nagy Imre égő csipkebokraiból egy több mint félévszázados művészi szemlélődése eredményeként sugárzik tudatunkba az elkötelezett művész összegezése: íme a föld, az ég, a pisztrángos patak, az erdő; az ember, akinek sorsában osztozom, akiben eredendő magányosságom feloldódik. Kísérlet ez vagy megoldás? Nem hinném, hogy a kérdésre – mint bármely nagy művész esetében – egyértelmű választ lehetne adni. Miként az oly sokféleképpen átélt, megszenvedett vagy filozófiává növesztett magány: a közösségi elkötelezettség sem az egyedül üdvözítő és ujjongó abszolútum; a megváltás sem, aminek ezt a szolgálatot minduntalan – hisz cselekvéseink értelmét keressük – látni szeretnők. Tény azonban, hogy Nagy Imre magányos színálmai egy meghatározott népi-nemzeti közösség – nevezetesen a székelység – emberi és tárgyi világában, annak konkrét formáiban nyerik el igazi értelmüket. A sajátságosban – mit helyinek is nevezhetünk – az egyetemest. Bartóki mintára. A szarvassá vált fiúk kiáltozásaiból Párizs hangját is kihalljuk; de ezek a szarvasok nem Párizs utcáin sétálnak. Nagy Imre Bartók biztonságával tudta megállapítani mindig, hol bugyognak az ő forrásai. Szó szerinti értelemben is tudja: melyik szarvasfiú hol fog naphaladáskor megjelenni a Hargita vágatos oldalán.
Épp ezért oly gyakori a kérdés: mi ez? Holmi vaskos népiségbe oltott székely panteizmus? A festészet határain túlról átlopott mitológia? A munka költészete, mit a század modern festői képviselete mint irodalmi terhet régen megtagadott? Azt hiszem: egyik sem. Egyszerűbben kell fogalmaznunk. A zsögödi tájba született Nagy Imre – mint minden igazi művész – a világot szemlélő, annak titkait feszegető ember elébe állva mintha azt mondaná: egyedül az én ablakom nyílik a megértés irányába. Ennek a tájnak a lelkét az én színeim hordozzák. Az én zöldjeim, kékjeim, rőt lobogásaim, ezek a sohasem ellágyító, megnyugtató vagy éppen idillikus szunnyatagságra andalító, hanem inkább felriasztó, pengeélességű, élénkségükben is zord, zúzmara alól kimentett színek. Mert hisz ilyen zuzmarás a való, bizonyos értelemben a kedély is, amely a látszatok mögül kiszűrte őket. A drámaiság fogalmát sötét színekhez kötjük. Nagy Imre mélykék havasai, előterükben a gondba-küzdelembe fagyott munkás-arcokkal, a jégcsapos egek szigorúságával, a kiáltó színek élénk kavargásában is balladisztikus feszültséget keltenek bennünk. S bár kivitelük titka a kizárólagos festői látásmód, a nézőben riasztó hatás legtöbbször polifonikus.
A színek hangján a természet változatos formáiban egy történelmileg meghatározott népsors hangulata, életérzése áramlik föl a szív kamráiba. A tájkép tökéletes egyensúlyát szolgáló, hegynek iramló mezei út formahivatásán túl azt is jelzi, hogy a verejtékes kenyérkeresetnek útja. Szénégető székelyek lába taposta. A Brummadza alvó lánykája mögött az ágreccsentő medve sötét színtömege nem tündéri álom. A fenyegető valóság távolról sincs összhangban a játékos címmel. Ugyanez az ellentét a két önarckép között is. A rajzos, a korábbi, bizakodó kajánságával, az ecset könnyed röpködésivel, a fejtetőn rikoltó kucsma hetykeségével bennünk is rikkantást keltő; a maszkos önarckép ugyanazon életérzésnek az árnyékos, de még inkább északos oldala. A női akt fénykörében is a már-már fáradó konokság tar keserűsége üli meg a torkunk. A bizakodás kötelező, de vajon érdemes-e – sugallják a háttérben a maszkok egyenest a fülbe.
Küzdő-küszködő természet a Nagy Imre természete. Az egyszer kiderülő, másszor beboruló táj és lélek színváltozásaiban küldi felénk lankadatlanul Zsögöd színdallamait.
Ha bizonyos értelemben az íróra nézve érvényes igazság, miszerint egyetlen, elhatározó erejű élményét, gondolat-bugyrát bontogatja egész életében: akkor ez a kényszerűség a festőt is markában tartja. Nagy Imre, egy olyan korszakban, amely nemigen foghatta föl – tulajdonképpen a zaj miatt, amit a művészetben maga körül csapott –, hogy egy Cézanne-virágcsendélet forradalmibb, mint példának okáért egy valóságos forradalmár ódon stílű, tehát művészetileg halott megjelenítése, emlékszünk, maga is elbandukolt a békási cementgyárak hengerei alá. Ott vehettük észre, hogy alkata, látásmódja egyetlen ihlető otthonának – a csíki tájnak –, a kötelezően magára vállalt népi érzésvilágnak a mélységeiből táplálkozik. Másutt, a szürke hengerek csikorgásában képtelen a szüntelen megújulásra. Ebben a kötöttségben rokona ő Tamási Áronnak. Ábel módra vissza is tért hamarosan ismerős fenyőfái, az ecsetje alá szelídült viharok közé. S mily biztonságos mozdulattal nyitotta meg újra az egek kapuját, hogy útjukra engedje a Vihar apokaliptikus lovait. S alant a szomjas libák, mint mocorgó, fehér reménykedések nyújtják nyakukat a zuhogó eső felé. Az ő állandó mondandója a világról: annak a népnek mindennapi küszködése, amelyből vétetett. A színei, röptükben, mintegy útravalóként vagy tanújelként kapják föl s módosítják saját immanens természetükhöz ennek a világnak konkrét formáit; végső fokon mindazt, amire rábólint az erdei famunkás és a madárijesztő-kísértet árnyékában alvó lány: ez az életünk.