Világos égen fekete fák. Fekete ágakon fekete varjúfészkek. Egy bokor: varjúváros. Egy fa: varjú-háztömb. Egy fészek: varjú-lakosztály. A földben sündisznó-lakás, a hegyben rókalyuk, természetes lakások a természetben. Mindeniknek természetes és teljes rendeltetése: benne maradni a természetben, megmaradni a világban. Egyiknek sem célja a világ kirekesztése, a természet kirekesztése. Nem az évszakok, az időjárás, a hangulatok kedvéért épült mikroerődök! Bizonyára az ember is lakott fészekben, és bizonyos, hogy a varjú sosem gondolta végig, hogy a fészek nem elég. A lakás tehát valahai ott kezdődött, ahol elgondoltak: az emberi elmében.
Ennek ma is élő bizonyítéka, hogy még szebb, még nagyobb lakásról álmodik az ember. Minden lakás előbb a képzeletben születik meg. A tervezők asztalán és a fiatal házasok noteszében. Kezdetben nem valatizenhatodik lajos stílus, bár régesrégen, még a mínusz-tizenhatodik lajos stílusnál is régebben megszületett a bútor. Szükségletből a szükséglet gyakorlati kielégítője. A test olyan, hogy feküdni kell: fekhely; a test olyan, hogy ülni kell: szék. Az álló, ülő, fekvő testek közt használati tárgyak hevernek: asztal, polc, szekrény, ládafia kell. De a lakás: a testnek s a léleknek, a szemnek s a többi érzéknek egyaránt kellemes, a mutatós, a mutogatni való emberi mű, mely már egészen és gőgösen különbözik a természet kínálta s természet engedte minden vacoktól, búvóhelytől – az már a lakberendező művész alkotása.
„Már az ógörögök…”, szoktuk kezdeni – már az egyiptomiak, már a sumérok… Nagyon régi időktől meg tudjuk különböztetni a berendezési tárgyak stílusát, végig az antik, középkori és újkori lajosokon. Ezeknek a stílusoknak sora, kora, ismétlődése, egymásba fonódása többé-kevésbé esetleges, hiszen tagadhatatlan, hogy szépségeszmények életben maradnak a divatok halála után, és divatok feltámadnak nosztalgiák következtében.
A lakberendezés mai képe azokat dicséri, akik egy személyben tudósai és művészei a szakmának, a névtelen elzászi asztalost s a neves felsőbergengóciai valakit, a népművészt, paraszti bútorfestőt s a híres modern szakembert, aki korokban és népekben gondolkozik korának és népének. A világ mai modernsége, fekhelyünk és fogadószobánk kényelme, büszke áramvonalaink – lehet, épp olyan kedves, archaikus múlttá lesznek egykor az évezredekben, de stílusunkat, a huszadik századit, soha senki nem fogja összetéveszteni másokéval.
Megjelent A Hét II. évfolyama 10. számában, 1971. március 5-én.