Szabadegyetemi, egyetemi tananyagnak kívánkozik Giuliano Montaldo francia – olasz koprodukcióban készült, amerikai munkásmozgalmi témájú filmje – a Sacco és Vanzetti.
Sacco és Vanzetti, mint ismeretes, a huszadik századi polgári igazságszolgáltatás egyik legdurvább eszközökkel megrendezett kutyakomédiájának esett áldozatul.
A két olasz bevándorlót rablógyilkosság vádjában marasztalták el, holott perdöntő bizonyítékok szóltak ártatlanságuk mellett. Ámde a húszas évek súlyos gazdasági megrázkódtatásaiból kiszikrázó társadalmi feszültségeket az Egyesült Államok burzsoáziájának legreakciósabb, uralmon levő képviselői mindenáron igyekeztek a bevándorlókra áthárítani, így adódott, hogy a sorozatos terrorakciók végül éppen ebben a perben kulminálódhattak – és diszkreditálódhattak.
Saccót és Vanzettit villamosszékbe kellett juttatni, hogy a „hiszékenységre” hajlamos lelkek őket – s általuk a bevándorlókat, illetve a szakszervezeti mozgalomba tömörülő munkásokat – tekinthessék minden bajok okozóinak. Hiába váltott ki a per az Egyesült Államokat, majd az egész világot átfogó tiltakozó mozgalmat, az ítéletet hosszas eljárási huzavona után végrehajtották.
Nem tudom, hogy az apró részletekben, a jellemrajz árnyalataiban Giuliano Montaldo milyen szigorúan ragaszkodott a tényekhez. De ez nem is lényeges, filmjét nem hirdeti dokumentumfilmnek. Élt a művészi megformálás jogával, azonban úgy, hogy vállalta a történészre kötelező konzekvenciákat is: igyekezett feltárni – illetve világosan, szókimondó nyíltsággal ábrázolni – az események alakulását meghatározó társadalmi erőket. Az ügyész, a bíró, a kormányzó, s egy remekbe sikerült jelenetben a terrorakciókat rendező hírhedt igazságügyminiszter kendőzetlenül szint vall az uralkodó osztály nevében. A tárgyaláson pedig az ügyvéd s a vádlott úgyszintén nyíltan beszél a justizmordot követelő politikai machinációkról. Talán nem tévedünk, ha úgy sejtjük, hogy a rendezőt éppen az késztette munkára, hogy a nehezen áttekinthető politikai manipulációk korából a per ürügyén visszaléphetett egy primitíven gátlástalan korba.
A film egyik nagy értéke, most már ettől függetlenül, csakugyan az, hogy rávilágít a mai manipulációk időben oly hihetetlenül közel eső előzményeire.
Törekvéseiben a rendezőt elsősorban a két főszereplő – Riccardo Cucciola és Gian Maria Volonté – segítette. Az előbbi méltán kapta meg 1971-ben a cannes-i filmfesztiválon a legjobb férfialakítás díját – bár partnerének a játéka vetekedett az övével. A sorsát egyre tudatosabban vállaló forradalmár monumentális alakja, s a megpróbáltatásokba belerokkanó, majd a halállal megbékületlenül is szembenézni képes társa szuggesztív erővel kel életre általuk.
Megjelent A Hét III. évfolyama 12. számában, 1972. március 24-én.
