– Ebben egyetértek Orbánnal! – súgja halkan barátom, akit amúgy egy percig sem lehet jobboldali (vagy milyen?) elhajlással vádolni. És rögtön hozzáteszi, hogy csak és kizárólag a kormányfő ukrán politikájával ért egyet, semmi mással nem.
Mikor a különös egyetértés okairól faggatom, előjön a farbával. Agrárvállalkozóként egy sor üzletet akart nyélbe ütni ottani üzletemberekkel, de azok egytől egyik átverték.
– Az orosz, ha húzza is az időt, de mindig betartja azt, amit ígért, vagy amire szerződött – vonja meg a párhuzamot – míg az ukrán címeres gazember.
Az immár egy éve tartó háború, pontosabban orosz agresszió megítélésében döbbenetes módon megosztott a magyar társadalom. Jó sokan, úgy a lakosság fele elítéli azt, de a másik körülbelül ugyanakkora rész az ukránokat okolja – részben vagy egészben. Ez utóbbiak kiindulási pontja és érvelése barátoméhoz hasonló. Az ottani nyelvtörvény, a pesti utcákon szaladgáló luxusterepjárós ifjoncok éppen úgy okot szolgáltatnak erre, mint mondjuk a tévében is látott ottani korrupció. Az érdekesség ebben csak az, hogy honfitársaink többsége nem képes árnyaltan gondolkodni és úgy véleményt alkotni.
Tapasztalataim szerint, vagy teljes mellszélességgel ukrán-pártiak vagy éppen ellenkezőleg orosz-barátok. Az is jól megfigyelhető, hogy milyen drasztikus a váltás e kettő között. Találkoztam olyan ismerőssel, aki tavaly márciusban még hevesen Putyin-ellenes volt, majd jött egy hír – és persze a kormánysajtó agymosása! – és 180 fokos fordulatot vett, megvetéssel, sőt gyűlölettel kezdett beszélni az addig hősnek tartott ukrán emberekről.
Az ilyen átállás vagy fordulat az elmúlt évek tapasztalatainak fényében érthető – de nehezen elfogadható. A magyarok jelentős része ugyanis áttért az egybites gondolkodásra, s ez nem “tűri” a cizellálást vagy árnyalást. Vagy dühödten elfogadunk valamit vagy ugyanilyen hévvel támadjuk. A téma vagy tárgy teljesen mellékes: lehet ez tanártüntetés, melegjogok vagy speciel itt és most az oroszok által indított borzasztó háború.
Az egyszerűsítésben sokan a kormánymédia “áldásos” tevékenységét magyarul az agymosást vélik felfedezni. Jogosan. Az évente sok tíz vagy inkább százmilliárdokkal megolajozott mechanizmus tucatnyi éve döngöli az agyakba az éppen aktuális kormányzati szándékot roppant hatékonysággal. Legyen a téma Brüsszel, Soros, a Zöldek vagy Gyurcsány, a gépezet hatásfoka kiemelkedően magas! Ezen nincs mit
meglepődni. Azon viszont igen, hogy a magyar forradalmakat leverő, és az országot évtizedeken át megszálló orosz-szovjet hadsereg az agymosottak számára most már szimpatikus. Márpedig ugye nem kell nagy ész ahhoz, hogy valaki lássa: most ugyanazt teszik, mint tették velünk 1849-ben vagy 1956-ban…
Az már csak hab a tortán, hogy ezt az elkeserítő tapasztalatot a “békepártiság” szószával löttyintik nyakon. Ezzel próbálva szalonképessé tenni a gyalázatos és elfogadhatatlan “fekete mágiát” vagyis az orosz agressziót. Felmentést adni így sokezer ember gyilkosainak, akik ukrán gyermekek szenvedéséért, öregek kibombázásáért, egy ország elpusztításáért felelősek, bizony gyalázat. És ha valaki ezt így véli, nem feltétlenül feledkezik meg az elmúlt évek ukránokat ért jogos kritikákról. Csupán mérlegel. A mérleg egyik serpenyője ugyanis mérhetetlenül súlyos. Egy nép és egy ország elpusztításának szándéka nyomja azt le.
Címkép: Ukrán kislány a zongoránál
Forrás: Újnépszabadság