Amennyiben a tendenciát nézzük, egyértelmű, hogy Orbán körül mind a kül- mind a belpolitikát tekintve fogy a levegő.
A korábbi, esetenként érthetetlen módon komoly visszhang nélküli botrányok után a „pedofilüggyel” kezdődő különleges időszakot méltán nevezhetjük politikai életünk új fejezetének. Ennek kiemelkedő eseménye volt a másfél hónappal ezelőtt egyidőben megtartott európai parlamenti (EP-) és önkormányzati választás. Magyarországon már régóta nincs demokrácia, a minősítésen megy a vita: hibrid rendszer, önkényuralom, diktatúra?. Ez akkor is így van, ha a rendőrség (még) nem oszlat demonstrációt vízágyúkkal és nem ülnek ellenzékiek tömegesen börtönben. Bőven elég, hogy a demokratikus intézményrendszert a Fidesz részben hatalmába kerítette, részben megbénította.
A széles tömegek, amikor hol okkal, hol méltánytalanul az ellenzék tehetetlenségét ostorozzák, teljesen figyelmen kívül hagyják ezt a tényt, annál is inkább, mert szinte minden és mindenki hozzáidomul a jelenlegi demokráciát nélkülöző helyzethez. A közösségi médiában megbocsátóan viselkednek a rendszert kritizálók is: Vityáznak, Petikéznek, Lölőznek, az író a „mi vén kalózkapitányunkról”, a YouTuber „Főniről” beszél. Tudom, hogy létezik szarkazmus, de ezeket az embereket még viccből mondott becézés sem, inkább megvetés illeti. Az EP-listavezetők botrányos, M1-en tartott úgynevezett vitáján a résztvevők illedelmesen „együttműködőek” voltak, csalódtak azok, akik titkon botrányra, mikrofon-kikapcsolásra számítottak.
A kormány vagy emberei által (pl. rágalmazással, hisztériakeltéssel, politikai plakátokkal) szinte naponta elkövetett nyílt törvénysértéseket is csak nagyon ritkán követik perek. Ki(k)nek lenne meg erre a szükséges energiája és anyagi fedezete? Egyébként meg az elrendelt helyreigazítás pozitív, kiigazító hatása is (az okozott kárhoz képest mindenképpen) elhanyagolható. Miért nem értesülhetünk például a maradvány nem kormánypárti média tudósításaiban a nyilvánvalóan politikai megrendelésre foganatosított letartóztatásról, házkutatásról megjelenő hírekben, hogy az érintett panasszal élt. Hol marad ez le, a helyszínen, a szerkesztőségben? Másabb lenne a helyzet, ha ezt olvashatnánk, hallhatnánk? Bizony, nagyon sokkal.
A meggondolás és mérlegelés nélkül megalkotott ítélet/vélemény-panelek egyike szerint az országban uralkodó állapotokért a kormány és ellenzéke azonos mértékben felelős.
A demokratikus ellenzék és felelőssége
Miként a fejlődés, a visszafejlődés (a demokrácia leépítése) is fokozatos; állomások nem definiálhatók, csak tényezők, okok. Főbűnös a választási rendszer(ek), ami(ke)t a Fidesz közép- és hosszútávú érdekeinek megfelelően állandóan buherál. Az ellenzék felelősségének felvetése sajnos nemcsak áldozathibáztatás; hamis helyzetfelismerése, ügyetlenkedése jócskán tetten érhető. Visszatérő vád velük szemben, hogy legitimálják a fennálló rendszert. Bár ezzel és egyéb hibákkal, mulasztásokkal kapcsolatban többféle vélemény elhangzott, hogy mikor és mennyit kellett volna tenni és nem tenni, egyértelmű megoldás nemigen adható. Szélsőséges példaként talán Hadházy Ákos említhető, aki képviselői mandátuma felvételét kivéve mindenből kimaradt – kérdés mire ment ezzel, meg a hatalmas munkával, amit végzett?
Kritizálható az kezelésmód, amikor valamely konkrét szituációban „az ellenzékről”, mint egységes valamiről beszélnek elemzők, írnak a lapok. Például a DK-nak 2011-es megalapításától kezdődően, mind a kormánytól, mind az ellenzék többi pártjától folyamatosan megkülönböztethető, többnyire konzekvens álláspontja volt olyan konkrét (kapitalizmus-ellenesség, bevándorlók, nemzeti kérdés stb.), valamint szimbolikus (Corvin-lánc) ügyekben egyaránt, amelyekben az ellenzék pártjai mást és mást gondoltak. Nagyon sokszor előfordult, hogy a választások előtt az egyes témákban csak a DK-nak volt a kormányétól határozottan megkülönböztethető javaslata.
Új politikai szereplő
A legfelső uralkodói körből érkező, fokozatosan megvilágosult ember érkezett. Nem határolódott el Orbántól („horribile dictu”: elképzelhetőnek tartja őt az EU élén) és nagyon sok témával kapcsolatban hozzá hasonlóan viselkedik. Utánozza praktikáit, populista húzásait (irányított konzultációt tart, erősen kritizálható Ukrajnával kapcsolatos kijelentései után Kijevbe látogat). Ellenzéki ellenfeleit vádolja azzal, ami rá jellemző (a DK-t pl. kék Fidesznek titulálja.) Békepártinak tartja magát – a többiek nyilván nem azok, ugye? Ugyanakkor egyértelműen kirekesztő retorikával önmagát az egyetlen és igazi ellenzékként állítja be.
Sajnos, ennek rengetegen bedőlnek. Megjelenésének rendkívüli körülményei, valamint néhány nagyszájú be nem vált jövendölése jelentős, Messiást váró tömegeket mozdított meg, majd kétségtelenül ügyes és energikus kampánya a népszerűség sztratoszférikus magasságába repítette. Mindezt olyan körülmények között, hogy ellentmondásokkal teli mondanivalójában nagy szerepet kapnak a demokratikus ellenzék által korábban többször, több helyen leírt, elhangzott, ismételt változtatási igények és ígéretek.
Magyar Péter megjelenése persze többszörösen és vitathatatlanul nagy jelentőségű. A politikát egyébként is úri huncutságnak tekintő, apátiában tespedők tömegét mozdította meg, várhatóan átrendezi a politikai palettát (gyakran elhangzik, hogy túl sok a kis párt), végül, de nem utolsó sorban meggyengíti Orbán uralkodását. Bauer Tamás régóta hangoztatja, hogy „diktatórikus rendszerben az uralkodó párt kormányát az általa kiírt választáson – hacsak a választások előtt nem gyengül meg jelentősen – nem lehet leváltani. Ilyen esetet nem ismer az európai történelem.” Ezt az álláspontot azóta sok elemző és politikus magáévá tette, és talán pár(tíz vagy száz?)ezer gondolkodó ember elfogadta, de széles körben az emberek még nem látszanak tudomást szerezni róla.
Magyar konkrét politikai tevékenysége akkor kezdődött, amikor bevásárolta magát a Tisza nevű bejegyzett pártba, amelyben alelnökként vitte tovább a „one man show”-t. Az elemzőket foglalkoztató kérdés, hogy a hatalmas népszerűség mennyire váltható szavazatokra a mostani választás eredményeként, nem dönthető el, mivel ezúttal a választók nyilvánvalóan biankó szavazatot adtak le anélkül, hogy a jelöltekről, azok politikai preferenciáiról, értékválasztásairól érdemlegest tudtak volna. Mindenesetre egyáltalán nem biztos, hogy legközelebb is lesz ilyen nagy számú biankó voks. Sajnos, kizárni sem lehet.
Másrészről erős kétségeim vannak a tekintetben, hogy egy enyhén szólva is túlméretes egóval rendelkező, intranzigenciára finoman szólva is hajlamos, nem éppen integrálónak látszó személy hogyan lesz képes a különböző helyekről – az üzleti életben sikeres és így valószínűleg határozott elképzelésekkel rendelkező –, valamint a NER másod- és harmadvonalából érkező emberekből összecsiszolódás, szerves fejlődés nélkül működőképes, egyfelé húzó tagságú pártot összerakni, méghozzá megfelelő időben.
Félidő
A két parlamenti választás közötti időszak normális körülmények esetén a kiértékelés és felkészülés kitüntetett időszaka. Az EP- és az önkormányzati választások egyidejű rendezése, valamint a Tisza nevű mikropárt zászlaja alatt jelentkező mozgalom radikálisan különleges körülményeket teremtett. A demokratikus ellenzéki pártok gyenge szereplése még ezek figyelembevételével is vereségnek tekinthető. Viszont a kiértékelés sem lehet a szokványos. Levonandó tanulságok bőven vannak de a „nagy meccs” koránt sincs lefutva, sőt most kezdődik, és jószerével azt sem láthatjuk, hogy kik és milyen pozícióból lesznek a (2026-os?) végkimenetel meghatározó szereplói.
A DK jó pár hibája ellenére továbbra is tartja domináns demokratikus ellenzéki pozícióját. A kormányzóképességük bizonyítását szolgálni hivatott (nyilvánvalóan csak demokráciákban használható) árnyékkormány ötlete sok tekintetben megkérdőjelezhető, legfőképpen azért, mert a különböző elemzők által másoknál is kritizált követő/reagáló üzemmódot szolgálja, ami nem biztos, hogy a legkreatívabb stratégia. Magyar Péterrel szemben frontális támadás helyett célszerűbb lett volna érvelni. Ez azt az imponáló magabiztosságot jelezte volna, amellyel a Momentum otromba támadására válaszoltak, amikor választási sikereket kívántak nekik.
Egyébként hol tart most az a Momentum, amelyik „önsorsrontó, saját érdekével ellentétes, ostoba politikai lépések sorával vétette észre magát a nagy sikert hozott 2019-es európai parlamenti választások óta”? (Szentpéteri Nagy Richárd: A rendszerellenzék esélye, Szép Szó, 2024. 06.16.)
Az MSZP is nagyjából a teljes ellehetetlenülése felé halad. Érdemes olvasgatni és hallgatni a zuglói önkormányzat utolsó ciklusában betöltött szerepükkel foglalkozó, valamint a józsefvárosi önkormányzati jelöltállítás előkészítése során vitt szerepükkel kapcsolatos anyagokat. Egyébként hány vezetője volt az MSZP-nek? Mondjuk mióta a DK alapító elnökét részben Orbán csahosai, illetve hazug „narratívájának foglyai” (© Böcskei Balázs) szinte vállvetve karakter-gyilkolták. Gyurcsány nem mondott le, meggyőződésem szerint helyesen. Aki nem képes látni az ellenzéki pártokban történt lemondások indokoltsága közötti különbséget, az vagy nem akarja, vagy vak.
Ki fog itt kormányozni?
Amennyiben a tendenciát nézzük, egyértelmű, hogy Orbán körül mind a kül- mind a belpolitikát tekintve fogy a levegő. Talán nem túlzás kijelenteni, hogy ez már a végjáték, akár 2026-ban lesz a vége, akár korábban. Elképzelhető-e, hogy Orbán bukik és a Fidesz működőképes pártként megmarad? Szerintem nem. Orbán egyszerűen nem különíthető el a rendszerétől, nélküle nem működik.
Azt talán sokkal könnyebb elképzelni, hogy a kétségtelenül óriási népszerűségű influenszer-mozgalmár olyan őt is kontrolláló, és az egyelőre nem létező programot gyakorlatba áttevő, szakpolitikailag ismeretlen, politizálásban és államigazgatásban járatlan emberekből álló pártot hoz létre, amelyik egyedül leváltja, vagy felváltja Orbánt? Amennyiben mégis sikerülne neki, mennyire lenne kormányzóképes az a párt, és tevékenysége mit eredményezne? Sajnálatos módon Magyar Péter szövegeiből az derül ki, hogy egyáltalán nincs tisztában a kormányváltás és a rendszerváltás közötti hatalmas különbséggel, ami óriási baj, mert nem látja, hogy a következő kormánynak mindenekelőtt a demokráciát kell helyreállítania. Ez ugyanis elengedhetetlen feltétele az alrendszerek (egészségügy, az oktatás, nyugdíj stb.) megfelelő működésének. Lesújtónak és sajnálatosan jellemzőnek tartom, hogy a számtalan elemző beszélgetés során ez az alapvetés nem jelenik meg. Arról nem beszélve, hogy aki a más elveket képviselő pártok létjogosultságát megkérdőjelezi, az nem demokrata. A külpolitikában a mostanihoz hasonló globalizációellenes, euroszkeptikus, sőt nacionalista politika várható tőle. Ennek eredményeként az ország nem kerülhetne vissza a demokratikus Nyugat közösségébe. Hatalomra jutásával csöbörből vödörbe, konkrétabban az egyszemélyessé vált Megmentő I. diktatórikus rendszeréből csupán az egyszemélyesként érkező (Messiás) Megmentő II. uralkodásáig jutnánk. Annál is inkább, mert úgy tűnik, megszédült a hatalmától. Az óriási népszerűség hatalom. Még akkor is, ha nem gyakorlati, hanem csak látszathatalom, és akár pünkösdi királyság is lehet belőle.
Semmiképpen nem zárható ki egy harmadik lehetőség. Van egy párt, amelyik alapításától kezdve mindenre kiterjedő, karakteres mondanivalóval rendelkezett, amit elfogadható következetességgel fenntartott. Ennek alapja a liberális demokrácia és az Európai Unió melletti elkötelezettség. Mindehhez elismert szakpolitikusokból álló gárda tartozik. Apám egyik mondása jut eszembe, miszerint az élet olyan mint a kártyajáték: a szerencse folyamatosan jelenlévő tényező, de hosszú távon az jár jól, aki elvben helyesen játszik. Megkockáztatom, valami hasonló fedezhető fel a DK-val kapcsolatban, s ennek köszönhetően a 2011-es megalakulása óta megérdemelt módon megszakítás nélkül a demokratikus ellenzék vezető ereje. Olyan körülmények között, amikor a NER minősíthetetlen eszközökkel (részben hazugságerdő létesítésével, részben megfélemlítéssel) fasisztoid önkényuralmat csinált. A DK kezdte hirdetni a rendszerváltás szükségességét. Ez utóbbiról nagyon sokan és nagyon könnyen megfelejtkeznek. Kimondott öröm és optimizmusra adó ok viszont, hogy nem kevés választó racionálisan gondolkozva a fentiek elismeréseképpen tudatosan választotta és fogja választani a DK-t. Meggyőződésem szerint most egyszerűen nem látszik másik, a demokráciához ragaszkodó, hasonlóan kormányképes párt.
Ugyanakkor a választás megnyerésére a legkisebb esélye a DK-nak van. Ahogy a rossz hír mindig vonzóbb, kelendőbb, mint a jó, ugyanúgy a populista handabandázó előnyben van a tárgyszerűen érvelővel szemben. Amerikában két, koránál fogva hasonló szellemi állapotú ember közül, hiába kormányozott sikeresen az egyik, mégis a hazudós, önimádó pszichopata másik esélyei látszottak jobbnak. Nem zárható ki, hogy a Tisza valódi párttá alakul. Az is előfordulhat, hogy még a bármelyik pillanatban szükség szerint megbuherált törvények mellett rendezett választáson is képes lesz megelőzni a régi Fideszt. De mi lesz, ha nem, vagy, ami majdnem ugyanaz, egyedül nem lesz képes kormányt alakítani? A két, általa deklaráltan bűnös, esküdt ellensége közül melyikkel fog össze? Ki(k) fog(nak) itt kormányozni? Gondolom bármilyen válasz merész találgatás lenne.
Megjelent a Népszava Szép Szó rovatában 2024. július 28-án.
