Nemrég jelent meg román fordításban I. A. Richardsnak az irodalomkritika alapelveit fejtegető könyve, a Principii ale criticii literare. A szerző mint az angol új kritika teoretikusa a műelemzés középpontjába a jelentést helyezte. Sokat tett a szemantika fejlesztéséért és főleg azért, hogy a jelentésvizsgálat minél nagyobb mértékben termékenyítse meg az irodalomkritikát, így fejlesztett ki a nyelvtudományból eredő stílusvizsgálathoz közel álló jelentésközpontú elméletet és módszertant.
Richards kritikai irányzatát nálunk alig ismerik. Számottevő hatásról tehát nem beszélhetünk. Figyelmet érdemelnek azonban szemantikai nézetei, sikeres jelentésmagyarázatai és képértelmezései. Mindez a szemantika fontosságára figyelmeztet.
Valóban manapság más iskolák is egyre nagyobb érdeklődéssel fordulnak az irodalmi alkotás jelentése felé. A sokféle lehetőség bemutatása helyett egy-két szempont puszta jelzésével is bizonyítani lehet a megnövekedett érdeklődést, anélkül persze, hogy itt az irodalomszemantika részeit (az eszmét, tartalmat, témát, jelentést stb.) elkülönítve tárgyalnánk.
Hogy a tartalom elsődleges értékű és meghatározó erejű alkotóeleme az irodalmi alkotásnak, azt mindig vallottuk és valljuk. Újabban néhány túlzó, egyoldalú formalista eljárással szemben többen is újraértelmezik a tartalom jelentőségét. Köpeczi Béla szerint az eszme az irodalmi mű legfőbb rendező elve (Eszme, történelem, irodalom 1972). Adrian Marino arra is utal, hogy a szóródásra hajlamos jelentéseket a mondanivaló tartja össze (A jelentések feltárása 1971). Elismerjük tehát a tartalom fontosságát, elsőbbségét, sőt sokan a maguk egyoldalú gyakorlatában egyedülivé és kizárólagossá is teszik azzal, hogy az elemzés során csak vele foglalkoznak. S mégis, bármennyire furcsán hangzik is, a tartalom elemzésének tulajdonképpen nincsenek sajátos módszerei, technikai eljárásai. Általában sok baj van még az irodalmi alkotás mindegyik alkotóelemének, így a stílusnak a vizsgálatával is, de a legnagyobb fokú módszerbeli hiányt a legfontosabb rész, a tartalom elemzése jelzi.
Kísérleteket persze már régebbről is tudunk. A tartalomelemzés legelső módszerei a harmincas években alakultak ki az amerikai reklám- és propagandakutatásban. Kivirágzásuk a második világháború idejére esik, amikor a szakemberek a hitlerista propagandaanyag elemzése alapján a háborús Németország számukra ismeretlen viszonyaira tudtak következtetni. A vizsgálatok módszeres alapelve az volt, hogy a közlési folyamatban bármilyen üzenet olyan másodlagos, rejtett információkat is tartalmaz, amelyek a hírforrás bizonyos tulajdonságait sejtetik (Bernard Berelson: Content Analysis in Communication Research 1952).
Ezek az elemzési módszerek azonban, úgy látszik, nem általánosultak, az irodalmi alkotás vizsgálatában érdekelt tudományokig el sem értek.
Az egyedüli terület, ahol az ilyen és ehhez hasonló korábbi kezdeményezések továbbfejlődtek, a nyelvi dokumentalisztika, különösen az automatikus, gépi kivonatolás. Az itt megoldandó szemantikai feladat lényege abban rejlik, hogyan lehet különböző, rendszerint tudományos szövegekből a lényeget sűrítő tartalmi információkat kihüvelyezni.
A tartalomelemzés még nem egészen kikristályosodott újabb módszerei részben strukturalista eredetűek, vagy legalábbis ahhoz hasonló elvek alapján alakultak ki. Király István erős nyomatékkai hangsúlyozza, hogy a mű eszmei lényege strukturálisan, a belső szerkezet törvényei szerint bomlik ki (Ady Endre 1970). A „rendező elv“ vizsgálatának tehát ki kell terjednie a tartalmat alkotó témákra, motívumokra, az eszmék összességére is.
A mondanivaló és az eszme különböző rétegei közötti összefüggések elemzésére tanulságos példa Szabolcsi Miklós eljárása: József Attila Eszmélet című versének a teljes elemzése. Szabolcsi kiindulópontja az a jól ismert esztétikai tétel, hogy az Eszmélet mögött egy világkép húzódik meg. Ennek meghatározója a József Attilára oly jellemző filozófiai-világnézeti rendszer, de ez nem egyedüli tartalma, mert a vers világképébe más forrásokból származó nézetek (egzisztencializmus, freudizmus), irodalmi hatások (például a villoni haláltánc-gondolat) és sokféle élmény, emlék (például a fasizmus uralomra jutása, gyermekkori nyomor, elhagyatottság) is beletartozik. Ilyen alapon fedi fel Szabolcsi az Eszmélet különböző tartalmi rétegeit és a köztük levő, egy ellentétező, vitatkozó szerkezetbe ágyazott összefüggéseket (A verselemzés kérdéseihez 1968).
Ezt az ellentétezést, a különféle valóság- és tudatsíkok közötti állandó vibrálást tekinti Hankiss Elemér a hatás közvetlen forrásának és egyben az irodalmi közlés egyik alapvető és állandó strukturális mozzanatának. E formainak látszó mozzanatok mögött szerinte is lényegi-tartalmi összefüggések rejlenek (A népdaltól az abszurd drámáig 1967).
A tartalom és a stílus között hidat verő szemantika a kifejezésmód tanulmányozásában a képeket helyezi előtérbe. Ma az újabb jelentéstani irányzatok hatására a képek lényegét a múlttól eltérően másképpen ítéljük meg. Nem különálló díszítő eszköznek, poétikai ékítménynek tekintjük őket, hanem a mű szerves összetevőjének, a tartalom egyik kifejezőeszközének, a stílus egyik legfontosabb alkotóelemének. I. A. Richards említett művében a kép lényegi vonását abban látja, hogy az érzékléssel sajátszerűen összekapcsol valamely tudati eseményt. Vizsgálatuk tehát szorosan kötődik a tartalom és a stílus elemzéséhez.
Az újabb szemantikákban kedvelt kutatási témává lett a képanyag vizsgálata: azoknak a valóságterületeknek a számbavétele, ahonnan az író a képelemeket vette. Sanda Golopenția-Eretescu Bacovia képeinek fogalomköreit nyolc motívum (pl. kellemesség, városiasság, magány) köré csoportosította, és ezek tüzetes jelentéstani elemzése alapján egészen érdekes eljárással következtetett az író eszmevilágára és stilisztikai műhelytitkaira (Relie farea motivului în poezia lui G. Bacovia 1966).
Sokatmondó új szempont a „kifejezett“ és a „kifejező“ képelemek közötti jelentéstani és lélektani összefüggések felfedése is. T. van Dijk a metaforizációt generatív alapon egy mély struktúrából, egy elvont, logikai szerkezetből vezeti le, és így próbálja megmagyarázni a jelentésbeli kapcsolatokat (Some Aspects of Text Grammars 1972). A kapcsolatok értelmezéséből a pszichológus sem maradhat ki. Az ő feladata az asszociációk értékelése.
Ez és mindegyik más kutatási szempont egyaránt elősegíti a tartalom és a stílus elemzését. A siker elég nagy mértékben a szemantikától függ. Ma már talán Wellek és Warren korábbi felfogásától eltérően nem beszélhetünk „aggasztó bajairól“, de hogy teljesen produktív lehessen, különösen olyan szövevényes jelenségek leírásában, mint amilyeneket a szépirodalom mondhat a magáénak, még sokat kell fejlődnie.
Persze nem elég az elméleti síkon való fejlődés, arra is szükség van, hogy alkalmazzuk, hasznosítsuk a szemantikát. A mi irodalomkritikai és oktatási gyakorlatunkban a fő baj az, hogy elsikkad a jelentéstani kritérium. Ha például valamilyen eszmét kifejtő tájkép a vers jelentése, nem tudjuk, hogy mit kell elmondani róla. Jártasságunk, sőt jó érzékünk is van már ahhoz, hogy a tájképpel kifejezett, de közvetlenül meg nem fogalmazott eszmét felfedjük és értelmezzük, de a versszöveg egészét kitevő tájkép leírása még ismeretlen elemzési feladat. Nem tudjuk, hogy mit kell vele kezdeni.
A szemantika fontosságát ma már nem lehet tagadni. Már csak azért sem, mert egyre több szakember vallja, hogy a stílusba beleértődik az irodalmi mű jelentésének egy része is.
Mindennek nemcsak szemantikai, hanem pragmatikus, irodalom- és nyelvszociológiai értelmét is látnunk kell. A jelentés és ezen át a stílus is cselekvő, végső soron alkotó viszonyban áll a valósággal. S ennek a gondolatnak egyik tömör megfogalmazását nem tudóstól, hanem költőtől, József Attilától idézhetjük: a műalkotás jelentése nem dologi, hanem tevékenység (Esztétikai töredékek. Irodalom és szocializmus 1967). Tevékenység abban az értelemben, hogy a műalkotásnak mint jelnek egy jelöltre való alkalmazása cselekvés és alkotás, de abban az értelemben is, hogy az irodalmi mű hatni tudó, szervező, mozgósító és tudatformáló erő főleg éppen amiatt, hogy egy eszmét kifejtő lappangó jelentései az olvasás, a befogadás során realizálódnak.
Megjelent A Hét V. évfolyama 36. számában, 1974. szeptember 6-án.