Szerintem nem az az alapvető kérdés, hogy valaki katolikusként tölthet-e be miniszteri vagy egyéb fontos pozíciót, hanem az, hogy tizenhat év tapasztalata és traumái után megértjük-e, hogy miért van egy zsigeri és jogos igény a magyar társadalomban az állam és az egyház azonnali szétválasztására, a szekuláris állam megvalósítására.
Az Orbán-kormány alatt olyan szinten korrumpálódott és politizálódott át a keresztény – elsősorban a katolikus – egyház, annyira nyilvánvalóan váltak képmutatóvá vagy épp bűntárssá az egyházi vezetők, hogy az emberek gyomra teljesen érthetően rándul görcsbe, ha az egyik legfontosabb téren kinevezendő kormánytag most ugyanabból, az utóbbi időben totálisan lejáratódott közegből jön. És ehhez sajnos nem kell még ismerni sem az adott embert, ahogy teljesen irreleváns az is, hogy mennyire jó szakember az illető.
Szögezzük le: a hit mindenki magánügye. Zöld-baloldaliként én is hívő embernek tartom magam, bár ezt néhányan az én „oldalamon” sem nézik jó szemmel (a jobboldal pedig el se hiszi). De engem ez nem érdekel. Többek között azért sem, mert politikusi munkám során soha nem befolyásoltak hitbéli kérdések. Nem az a dolgom ugyanis, hogy a saját hitemet másokra erőltessem. Engem a társadalmi igazságosság és az emberi jogok maradéktalan megvalósulása hajt.
Hívőként is kiállok a nők abortuszhoz való joga, a szabályozott eutanázia és a meddő párok petesejt-adományozása mellett. Mert hiszem, hogy ezek hozzátartoznak az emberi méltóság alapvető kérdéseihez.
A hit nem jobb- vagy baloldali kérdés. Ki az a zöld-baloldali, aki nem értett egyet Ferenc pápa nézeteivel? Vagy ki az a liberális, aki azért nem támogatja Iványi Gábort, mert lelkész?
Rubovszky Rita kapcsán sem egy „woke” versus „bigott katolikus” szembenállás az alapvető kérdés. Ahogy még az sem válasz erre a kérdésre, hogy hát tudtuk, hogy Magyar Péter jobboldali, mit csodálkozunk.
Itt arról van szó, hogy a magyar keresztény egyházak (néhány kivétellel, pl. a evangélikus) az elmúlt tizenhat évben totálisan kiléptek a hozzájuk méltó és társadalmilag elfogadott szerepükből, és nem csak alávetették magukat és küldetésüket a regnáló hatalomnak, hanem a politika által felkent vezetőikről kiderült, hogy a legcsalárdabb módon élik álkeresztény életüket.
Nem elhanyagolható társadalmi élményekről beszélünk. Gondoljunk csak Bese atya meleg orgiáira, vagy arra, hogy Balog Zoltán református püspökként adott állami kitüntetést Vásárhelyi János bicskei pedofil igazgatónak, és ő járta ki Kónya Endre kegyelmi ügyét is. Balog miniszter volt.
De említhetjük akár Semjén Zsolt 80 milliárdos vadászkiállítását, vagy a helikopterből való illegális háziasított szarvasokra lövöldözéseit. Csak azért mentek erre közpénzek, mert neki ez volt a hobbija. Közben pedig szegényedett el az ország.
A rendszerszintű százmilliárdos egyházi ingatlanátadások sem a társadalom érdekeit szolgálták, ahogy a kormányzati, Balog-féle „szeretetteljes” iskolai szegregáció sem az egyházi intézményekben. És pont az oktatásban dolgozók nem élték meg azt sem túl jól (ahogy mi szülők sem), hogy totálisan diszkriminatív módon az egyházi iskolák dupla normatívát, azaz állami támogatást kaptak, mint az állami iskolák.
Az emberek ráadásul élénken emlékeznek még arra, hogy hogyan kezdte az Orbán-kormány szétverni az oktatási rendszert pont egy KDNP-s politikus vezetése alatt. Kevés ember okozott akkora károkat a magyar oktatásban, mint Hoffmann Rózsa már 2010-től kezdve.
Alatta kezdődött az önkormányzati iskolák központi, állami kezelésbe vétele, a brutális és soha nem működő központosítás, az új, totálisan alkalmatlan pedagógusi életpálya-modell kidolgozása, vagy éppen a felsőoktatási keretszám csökkentése, ami miatt 2012 végén masszív diáktüntetések is kezdődtek.
Ezek mind-mind hozzájárulnak a mostani zsigeri gyomorgörcshöz. Itt nem”woke” lázadásról van tehát szó, ahogy az sem túl meglepő, ha egy jobboldali kormány konzervatív vezetőket választ.
De a 21. század európai Magyarországában meg kell érteni az állam-egyház szétválasztásának igényét, ahogyan az Orbán-kormány tizenhat éves egyházpolitikájának a társadalomban okozott mély traumáját is. Enélkül a megértés nélkül itt nem lesz sem béke, sem kiegyezés, sem rendszerváltás.
A szerző Facebook-bejegyzése 2026. április 17-én.
