Szabó T. Attila: Seprődi János, az ember és a tudós hagyatéka

Emlékezés születése százados fordulóján

I.

Már jó félszázada annak, hogy a Kollégium öreg bennlakásának fapadlós folyosóján lézengő diákokat a halkan csikorduló léptek utolsó alkalommal tették figyelmessé a Nagy-könyvtár tanár-őre közeledtére. A folyosón ámolygó kisdiákok szinte valamennyien tisztelettudón kapták le sapkájukat a hírből vagy személyes tapasztalatból rendkívül szigorúnak ismert tanár előtt. A nagyobb, „felsős” diákok, s főként a diákévek két utolsóját taposó hetedikes-nyolcadikos „urak” közül a nyolcadikosok – a holnapi latin óra izgalmától reszketve – tisztelettel hajoltak meg előtte, a hetedikesek, akiket sohasem remegtetett meg az ilyen órák gyötrelme, „úr” voltukban nem érezték kötelességüknek a kalaplevételt: legtöbben a széles folyosón keszegül a fal felé hátrálva, és az üdvözlést mellőzve hagyták maguk előtt ellépni a lassan, gondhajtotta-gyötörte fővel távolodó, kopott ruhás emberi alakot. Az üdvözlőknek szinte elképzelhetetlen fejbiccentés, a tiszteletlenkedőkre vetett hideg tekintet hangtalansága egyaránt arra vallott, hogy a hajlott hátú, alacsony embert súlyosabb gondok, távolabbra tévedő gondolatok foglalkoztatják, hogysem jelentőséget tulajdonítana a diákillendőség-tiszteletlenség e megnyilvánulásainak.

A diákok egyik csoportja csak a rettegett, másik része csak a számára közömbös tanárt nézte, látta az elhaladóban. Közülük azonban senki sem tudta, nem is sejtette, hogy – a tanári foglalkozáson túl is – Seprődi János. Akkor még – hetedikesként a tiszteletlenkedők sorában esetlenkedve – nem tudta, nem is sejtette maga e sorok írója sem.

De ugyan kik és hányan tudták a diákokon kívül is a kortársak közül? A szó igaz értelmében, bizony, akkor is, később is még – nagyon-nagyon kevesen.

Most azonban már, mikor a Kriterion Könyvkiadó vezetőjének és szerkesztőinek távlatokra néző gondosságából végre napvilágot látott Seprődi tudományos termésének java részéből egy válogatott egybeállítás, gyökeresen megváltozott a helyzet. Most már világosan látjuk, hogy a földi elmúlás, a halála óta eltelt félszázadnyi idő nem jelentéktelenítette, nem törpítette, de megnőtette: a kortárs nagyok közé emelte Seprődinek testben törékeny, korán halálba hanyatlott alakját.

E válogatott tanulmánykötet megjelenéséig még a viszonylag tájékozott szakember sem láthatta Seprődi életének és munkásságának jelentőségét olyan átfogóan, mint most, mikor végre történeti távlatba állítva olvashatjuk az erdélyi művelődés e jelentős alakjának életéről és munkásságáról írt értékeléseket, s nyomában forgathatjuk az előttünk fekvő kötetben egybegyűjtött, sok vonatkozásban máig is új- és időszerű megállapításokat, gondolatokat tartalmazó tanulmányokat és kisebb cikkeket.

2.

Amint a kötet bevezető tanulmányai között a gondosan egybegyűjtött adalékokból összeállított életrajz áttanulmányozása után – Almási, Benkő és Lakatos tájékoztatása révén – Seprődi irodalmi, zeneszerzői, zenepedagógiai, zenekritikai, zenetörténeti, egyház- és népzenekutatói munkássága megismerésére is sort keríthetünk, elcsodálkozunk, hogy sokan szinte napjainkig csupán „zenei író”-ként tartották számon.

Pedig a szürke tanári élet már indulásában sem volt éppen mindennapi, noha a kor sivár társadalmi-gazdasági viszonyai között nem volt merőben szokatlan sem.

A múlt század utóján, 1874. augusztus 15-én a Kis-Küküllő menti Kibéden nehéz gondokkal küszködő földmíves család első gyermekeként pillantotta meg Seprődi János a napvilágot. Az évek múlásával a család életének gondjai egyre tetemesebben megnövekedtek, hiszen rövidesen rajta kívül még hét gyermekről kellett a Seprődi-házban a szülőknek gondoskodniuk. Ilyen körülmények között nem csoda, ha már az elemiben kiváló eredménnyel tanuló elsőszülött fiút apja csak tanítója, a népmesegyűjtő Ősz János hosszas, kitartó unszolására adta be a székelyudvarhelyi református kollégiumba a deáki tudományok elsajátítása céljából. A szorgalmas, kötelességteljesítő kisdiák odaadásával és értelmességével kezdettől a legjobb tanulók sorába került, és ezzel le is vette apja válláról a tanulási költségek előteremtésének gondját, ösztöndíja a maga tanulási, élelmezési költségeit szerényen biztosította, sőt az év végi jutalmakból került még az otthon maradtaknak is segítség. A középiskolai tanulmányok befejezése után 1894–1898 között Seprődi a kolozsvári egyetemen szerzett latin–magyar szakos tanári oklevelet, és ennek birtokában 1898-tól kezdve a kolozsvári református kollégium tanáraként tanított 1923. március 23-án, 49 éves korában, Kolozsvárt bekövetkezett haláláig.

Szürke, külső eseményekben rendkívül szegény, puritánul egyszerű élet jutott Seprődinek osztályrészül. De a szürkeségbe, az eseménytelenségbe egy belső lobogásban égő, eszmékben és eszményekben gazdag, harcos egyéniség gyötrődése, láza visz színt, és ad rövidre szabott, kispolgárian egyszerű életének különleges értelmet, csillant fel benne a jövőbe is átvillanó ragyogást.

3.

Még egy olyan határozott egyéniség esetében is, mint amilyen a Seprődié, nem megy ritkaságszámba, hogy csak bizonyos ingadozás, némi célkitűzésbeli tervtelenség, szóródottság után találja meg azt az igazi munkateret, amelyen kora és a jövő számára is maradandót alkothat. Sőt szinte szabályszerű, hogy a bizsergő tehetséggel induló, az alkotó vágytól feszülő ifjú először irodalmi téren igyekezzék valami figyelemre méltót teremteni. Minthogy az alkotó vágy nem hiányzott már pályája elején Seprődiből sem, pályafutása kora kezdetén a fiatal tanár költői, színműírói, opera-, majd később kórusműszerzői kísérletezéssel párhuzamosan a múlt század és a maga kora irodalmi életének jelenségeivel kapcsolatban is hallatta szavát. Csodálatos azonban, hogy míg Bartók Béla zeneművészetében forradalmisága ellenére nagyra értékelte az újat (l. a kötetben: Bartók Béla művészete), értetlenül nézte Ady Endre költészetét.

Egy operapályázaton való sikertelen részvétel, úgy látszik, hamarosan ráébresztette Seprődit alkotó költői és zeneszerzői tehetsége korlátaira, s így tehetsége érvényesítésére rövidesen új utakra lép.

Az út nem az önálló zenei alkotások, hanem a zenei műveltség emelésére való törekvés útja. Belátva azt, hogy a kor zenei műveltsége milyen sekélyes, a korabeli zenepedagógiai irodalom bírálatával igyekezett a zenepedagógiai munkásság és egyben a zenei közízlés szintjének emelésére. A közép- és felsőfokú ének- és zeneoktatás megteremtése, korszerűsítése gyakorlati és elméleti vonatkozásban egyaránt lelkes munkásra talált benne. Pályája elején megjelentetett Emlékirat a magyar zene ügyében (1906) című terjedelmes tanulmányát – még ma, Bartók és Kodály után is – a jelentős, új gondolatokat bátran hangoztató zeneirodalmi alkotások között tartjuk számon.

4.

Igazán úttörő jelentőségű és így időtálló eredményeket Seprődi két területen: a magyar zenetörténet meg a népdal- és népzenei gyűjtés vonatkozásában ért el.

E két téren kifejtett tevékenységében egyaránt az úttörés nehéz feladatát és atévedezés veszélyeit vállalta magára. Lakatos István tanulmányából kiviláglik, hogy ami ez irányú tevékenykedése első vetületét, zenetörténeti vizsgálódásai dolgát illeti, az ő korában, századunk elején a magyar zene történeti-filológiai jellegű kutatása még a kezdet kezdetén tartott. Az új módszerek bevezetése szükségességének sejtelmében, tudatában élve, Seprődi részlettanulmányokban, majd Fabó Bertalannak A magyar népdal zenei fejlődése című munkájáról írt kíméletlen bírálatával a kor zenetudományi irodalmának legjelentősebb képviselőivel egy sorba került. A XVI. század közepi Batthyány-kódex beható tanulmányozása, valamint a XVII. századi erdélyi zene legfontosabb forrása, a Kájoni-kódex vizsgálata, hangjelzésének megfejtése és alapos filológiai készültséggel való bemutatása már pályája elején (1909) maradandó helyet biztosított Seprődinek a zenetörténeti vizsgálódásban. Még zenetudományi-zenetörténeti munkásságánál is jelentősebb azonban Seprődinek a népzene- és a népdalgyűjtés területén végzett munkássága. Az a népi környezet, amelybe beleszületett, a maga zene- és dallamanyagával élmény- és tudásalapot szolgáltatott Seprődinek a népi zene és a népdal gyűjtéséhez. Ilyen irányú munkálkodásában Seprődi kezdetben a századvég gyűjtőgyakorlatához igazodott, de aztán fokozatosan eljutott az egyidejű hallás utáni lejegyzés és a gépi felvétel párhuzamos végzésének gyakorlatáig. Részint a magyar népi zene és a parasztdal iránt a maga kora „művelt nagyközönség”-e körében még csak alig-alig ébredező érdeklődés, valamint ennek következményeként a kiadói igény nagyon korlátozott volta miatt, Seprődi nehezen tudott lehetőséget teremteni gazdag gyűjtése önálló kötetben való megjelentetésére. Ezért még Bartók és Kodály fellépte előtt, 1901-ben megkezdte az Ethnographiában legalább folytatásokban közzétenni Marosszéki dalgyűjtemény című, de szinte kizárólag szülőfalujából, Kibédről származó népdalanyagát, köztük nem egy klasszikus és újabb stílusú balladát is. A bevezető tanulmányok között Almási István értékelése szerint ezt a közleménysorozatot (az utolsó közlés 1913-ban jelent meg) a csak jóval Seprődi János halála után megteremtett zenei falumonográfiák típuselődjének tekinthetjük. E gyűjtemény, a válogatáskötet több népzenetudományi tanulmánya és az ugyanitt 82 népballadát, népdalt meg mintegy negyedszáz hangszeres táncdallamot magába foglaló, első közlésű népköltési anyag értéke mutatja: mit vesztett a magyar folklórkutatás azzal, hogy a kor értetlensége, a támogatás hiánya miatt, később pedig a halálos betegség lankasztó tehetetlenségében vergődve, Seprődi folklorisztikai munkássága – életművével együtt – tragikusan korai halálával befejezetlenül maradt.

5.

Az elmondottak miatt igazán ideje volt, hogy a tudományos hagyatéknak már közvetlenül Seprődi halála évében Kristóf Györgytől szorgalmazott kiadására most, félszázad után, végre sor kerüljön.

Az előttünk fekvő kötetről, a Seprődi életéről, munkásságáról alapos tájékoztatást nyújtó bevezető tanulmányokról és magáról a válogatásról szinte fenntartás nélkül csak elismeréssel szólhatunk. A kötetnek a Válogatott zenei írások fejezetében felsorakozó Seprődi-tanulmányok, -cikkek valóban írójuk tudományos irodalmi termésének legjavát nyújtják, a Népzenei gyűjtés fejezete pedig – Almási István korszerű filológiai felszerelésével – az erdélyi népzenei gyűjtés nagy úttörője hagyatéki anyagának legértékesebb darabjaival ismertet meg. A kötetet lelkiismeretesen gondozó Benkő András jó szolgálatot tett a százados évfordulón az ünnepelt emlékének és az ezutáni tudományos kutatásnak a teljességre törekvő Seprődi-könyvészet, azaz Seprődi munkássága jegyzékének, a róla megjelent értékelések gazdag anyagának egybeállításával. A gondosan szerkesztett Névmutató a kötetben való tájékozódásban nagy segítséget nyújt; a román és német nyelvű, sajnos, túlságosan rövid összefoglalás a más anyanyelvű olvasóval is megsejtet valamit Seprődi munkásságának maradandó értékeiből.

A kötet megjelenése egyrészt újabb bizonyság arra nézve, hogy a múlt haladó hagyományainak ápolása a mai ember számára mennyi tanulsággal jár, másrészt meg biztosíték a tekintetben, hogy a Kriterion Könyvkiadó fokozott mértékben feladatának érzi a múlt nagy értékei közkinccsé tételének ügyét.

———

Idei 19. (május 10.) számunkban cikket közöltünk a Seprődi János válogatott zenei írásait tartalmazó, a Kriterion Könyvkiadó gondozásában megjelent kötetről. Csire József főként a zenekritikus és a népdalgyűjtő munkásságának érdemeivel, e tevékenység korszakmeghatározta hiányosságaival foglalkozik. Szabó T. Attila emlékezése Seprődi János születése századik fordulóján művelődéstörténetünk e nagy és tragikus alakja életének más, kiegészítő emberi és tudományos vonatkozásaira hívja föl a figyelmünket. (Szerk.)

Megjelent A Hét V. évfolyama 27. számában, 1974. július 5-én. Az illusztrációkat beillesztette: u7szerk.