Horváth István: Magyarózdi toronyalja. Írói falurajz. Dacia Könyvkiadó, Kolozsvár, 1971.
Aligha e sorok írója az egyetlen, aki – ha új könyv kerül kezébe – először a tartalomjegyzéket futja át, aztán meg az előszót olvassa el, s csak ilyen tájékozódás után dönt a kötetnek áttanulmányozásra érdemes vagy számára érdektelen volta fölött. A tartalomjegyzék és az előszó ajánlólevél, de ugyanakkor nem csekély mértékben a könyv írójának szándéktalan, leleplező önértékelése is: belőlük tájékozódhatunk az anyaggyűjtés módszeréről, alapos vagy elnagyolt voltáról, a megfigyelések elrendezésében, megszerkesztésében, nem egyszer a mondanivaló megfogalmazásában követett eljárásáról is. Már az előttünk fekvő könyvben való ilyen belefürkésző tájékozódás is jó bizonyságot tehet arról az odaadó gyűjtőmunkáról, amelyet az író maga – a kívülről odavetődő szakkutató időbeli kötöttségétől eltérően – egy életen át végzett, és csak az anyag formába öntésével, megfogalmazásával bajlódott bizonyos – a megjelenéshez közel eső – időbeli korlátok között.
Akár ezt, akár azt a másik utat követi az olvasó, a tanulmányozó, hogy előbb a képanyagot nézegeti meg, majd – érdeklődése irányának megfelelően – bele-beleolvas a kötet fejezeteibe, az ilyen előzetes tájékozódás alapján is aligha akad Horváth István magyarózdi monográfiájának olyan forgatója, aki unott érdektelenséggel tenné le kezéből a kötetet. Már az Előszónak hol áradó, hol fojtott, de mindig férfiasán tartózkodó líraisága, melegsége jó ajánlás az olvasó számára. Világosan kiérezhetni belőle, hogy az írónak szülőfaluja iránti természetes, mély emberi vonzalma nem fátyolozza el, hanem élesíti a látását, és így a falu közösségében való egykori benne-éltség és újra való beleélés még csak valósabbá, életszerűbbé teheti azt a képet, amelyet az író egy ilyen kis emberi, népi közösségföldrajzi, gazdasági, társadalmi, történelmi és a legtágabb értelemben vett művelődési életéről szándékozik elénk vetíteni.
Bármely tudományos jellegű munka értékelésekor legméltányosabb az az eljárás, ha az értékelő elsősorban is a szerzői célkitűzést illetően, továbbmenően pedig arra nézve tájékozódik, hogy a maga elé tűzött feladatot a kötet írója milyen módszerrel és milyen eredménnyel valósította meg.
Az Előszóban megütött – szépírónál nem feltűnő – lírai hangvételt itt figyelmen kívül hagyva, a szerző fejtegetéseiből világosan kitetszik, hogy a magyarózdi monográfia munkájához Horváth István elsősorban egy hiteles társadalomrajz, egy elzárt, viszonylagos bolygatatlanságában megőrzött falu mai és már csak az idősebbek emlékezetében élő – régebbi élete rögzítésének igényével fogott hozzá. A maga véleménye szerint sajátos, nem a tudományos kutató szokványos módszerével kezdett a munkához. Mivel ugyanis számára a vizsgált társadalmi közösség életének utóbbi öt-hat évtizede belülről keresztül-kasul ismert volt, Horváthnak csak el kellett mélyítenie, ki kellett szélesítenie, összefüggéseiben kellett szemléltetnie, erősebb megvilágításba kellett helyeznie azt a képet, amely benne élete első felének Ózdon töltött csaknem három évtizede meg későbbi gyakori otthon-tartózkodása folyamán határozott vonásokkal amúgy is kialakult.
Érthető azonban, hogy bár az alapjában véve személyes élményekből egybeálló kép elemei évtizedek során kitörölhetetlenül belevésődhettek az emlékezetbe, merőben csak ezeknek birtokában a szerző csak mozaikszerűen töredezett képekben villanthatná elénk a kis faluközösség életét. A képközök hézagainak kitöltésére irányuló szándéknak, a lehetőleg teljes társadalomrajz megalkotása igényének a vizsgálódó írót újabb gyűjtőmunkára kellett ösztönöznie, sok olyan megfigyelés rögzítésére kellett késztetnie, amelyeket a gyermek- és ifjúkor öntudatlanságában a szem még nem látott, az emlékezet nem raktározott el. Nem feltűnő tehát, hogy gyűjtőmunkája során az író az ózdi életben nagyon sok jelenséggel egyáltalában is, az öntudatos észrevételezés fokán szinte valamennyivel először 1962 óta kötete megfogalmazásáig folytatott megfigyelő munkája során találkozott.
Az írónak az a kijelentése, hogy gyűjtési módszere „nem az adott szakmára képesített tudományos kutató módszere volt”, részint nagyon alázatos vallomás a maga „szakmai felkészültsége” hiányairól, másrészt azonban ebből a belátásból folyik a vizsgálódási módszer sajátossága is. A „szakképzett” kutatónak szokásos, sőt elengedhetetlenül gyakorlandó eljárásmódja az, hogy még a helyszíni megfigyelések kezdete előtt áttanulmányozza a kérdésre vonatkozó szakirodalmat, forgat hasonló jellegű köteteket, és ezeknek ismeretében állapítja meg a vizsgálódás szempontjait, körét és módszerét. A szakkutatói hűvös fegyelmezettség, kritikai érzék nem fél attól, hogy a helyszíni megfigyelés pontosságát, való- és életszerűségét az ilyenféle előzetes módszeres tájékozódás károsan befolyásolhatja. Mint író, Horváth István azonban tarthatott és – maga bizonykodik róla – tartott is attól, hogy szándéka ellenére a megélt, emlékezetébe elraktározott, illetőleg a gyűjtés során megfigyelt népéletbeli jelenségek, mozzanatok könnyen egybekeveredhetnek a hasonló jellegű monográfiákban olvasott ismeretanyaggal, és így ez a hitelesnek, fényképszerűen pontosnak szándékolt képet – ahogy ő írja – „hitelt rontóan befolyásolhatta volna”. Ezt az – író esetében érthető – szorongó elzárkózást és a belőle folyó magatartást elfogadhatjuk, sőt olyan mértékig helyeselhetjük, hogy szinte-szinte sajnáljuk, miért nem ragaszkodott a szerző nemcsak a gyűjtés-megfigyelés, hanem a feldolgozó, rendszerező munka során is szigorúan csak saját megfigyelései, élményei, emlékei pontos, filmszerű rögzítésének célkitűzéséhez.
Ez az óhaj azért jut az értékeléskor eszembe, mert a szerző munkája első két, bevezetésszerű fejezetében a falu őskori és helytörténeti viszonyait természetszerűen jórészt nem a maga megfigyelései, bár ilyenek is vannak(!), hanem a szegényes szakirodalom és – úgy látszik – a helyszínen kutatók szóbeli tájékoztatásai alapján úgy állította egybe, hogy a két fejezetben néha a tudományos tények az írói és a helyi népi vélekedésektől nem eléggé határozott elkülönítettségben jelentkeznek. Ennek ellenére a régész és a helytörténész nem egy értékes megfigyelésre bukkan az ózdi monográfiának ebben az első két fejezetében, sőt A nagycsaládközösség címet viselő harmadikban is.
Mind az olvasó, mind a szakember számára a kötetnek sajátosan értékes megfigyelései a Hiedelmek, varázslások, tilalmak című fejezetecskével kezdődnek. Ezzel nyitja ugyanis meg Horváth István Ózd élete utóbbi egy évszázadának jórészt csak a szellemi néprajz körébe tartozó hagyományanyaga ismertetését.
Ha nem volna általános tapasztalat, hogy a babona, illetőleg a babonás szokások még az aránylag fejlettebb műveltségi szinten élő társadalmi közösségekben is milyen szívósan élnek – sokszor a teljes hitetlenkedés fokán – értetlenül tovább, csodálkoznunk kellene, hogy a Népi gyógymódok, gyógyszerek című fejezetben az egészséges megfigyeléseken, tapasztalatokon alapuló népi gyógyításmódok miként keverednek össze a merőben oktalan babonáskodásból eredő olyan gyógyítási eljárásokkal, amelyek gyógyítás helyett legtöbbször a beteg testi épségét súlyosan, sőt helyrehozhatatlanul veszélyeztethetik (pl. szürkehályogos szembe a hályog szétroncsolása céljából sűrű szitán szitált üvegpor fúvása!). A babonás gyógyítómódok jelenkori élete és jövőbeli át nem hagyományozódása tekintetében azonban szerencsére a szerzőnek egy-egy, a szokás elavulására, csak emlékezetben és nem gyakorlatban való továbbélésére vonatkozó megjegyzése az egészséges fejlődést illetően elég vigasztaló kilátással kecsegtet.
A babonáskodások világából a gyermeki és ifjúkori játékok, az ünnepi és lakodalmi szokások területére vezet át bennünket a következő fejezetekben a játékok és szokások leírására törekvő kutatói és írói szándék. Mintegy harmincöt gyermek- és ifjúkori játékkal, az ünnepekhez, a párválasztáshoz, lakodalmazáshoz kapcsolódó szokások dandárjával ismerkedik meg itt az olvasó. A játék- és szokás-elnevezések között nem egy olyan nyelvi képződmény (pl. fürgence, pickás, mácás, tiriboj stb.) akad, amelynek a szerkesztés alatt álló erdélyi magyar tájszótárba eddig merőben ismeretlen játéknévként kell majd bekerülnie. Ezen túlmenően e fejezet mint a játék- és szokásanyag köréből egyetlen pontról gyűjtött, eddig leggazdagabb egybeállítás külön is kiemelésre tarthat számot.
A társadalomrajz megteremtője – költő mivoltában talán nem is éppen véletlenül – kétségtelenül a népköltési anyag egybegyűjtésével és közkinccsé tételével nyújtja mind a szaktudományi vizsgálódás, mind pedig az olvasói érdeklődés számára e kötetben a figyelemre legméltóbbat. Ha számba vesszük azt, hogy Kriza János több mint száz évvel ezelőtt megjelent székely népköltési gyűjteményébe (Vadrózsák, 1863), újabban Kovács Ferenc kisiratosi kötetébe (Iratosi kertek alatt, 1958) mindössze húsz-húsz, Nagy Olgának az előbbivel egy esztendőben közzétett mezőségi meseválogatásába (A három varjú, 1958) Székről ugyan huszonnégy, de Kisiklódról csak tizenegy, Köbölkútról meg csupán három, Katonáról meg éppenséggel csak kettő, együttvéve is csak negyven mese került bele, Olosz Katalin meg Magyargyerőmonostoron csupán kilenc mesére bukkant, sőt a Mezőség északnyugati szélének egyetlen települése köréből Balla Tamás is – igaz, egyetlenben egy mesélő ajkáról – csak huszonöt mesét (Fehér virág és fehér virágszál, 1970) tett közzé, Horváth István Ózdja a maga harminchat darabjával erdélyi vonatkozásban a viszonylag gazdag meseanyagot ismerő falvak közé soroltatja velünk azt a kis települést, ahol az író az ébredező eszmélkedés korától kezdve máig, előbb ámuldozó hiszekedéssel hallgatta, később már ezen túl az író és a kutató érdeklődésével rótta papírra szülőfaluja meséit. Ilyenformán az ózdi mesekincset e gazdag gyűjtemény beiktatta a magyar mesekutatás örökké számontartandó értékei közé.
Bizonyos, alább megemlítendő fenntartásokkal ugyancsak a kötet nagy értékei közé kell sorolnunk a népdalokat és balladákat felölelő, terjedelmére nézve is tekintélyes részt (317–388. l.). A pusztán szövegesen jelentkező verses anyag rendszerezésével kapcsolatban legyen szabad először is az anyagnak olyanféle szétosztását kifogásolnom, amely Ősrégi keservesek–Keservesek, Ősrégi szerelmes keservesek–Szerelmesek szemben állítottságban választja szét négy külön csoportra az anyagot – nem lehet tudni, milyen ismérvek alapján. Noha az „ősrégi”-nek minősített keservesek és szerelmesek között – már az előttünk fekvő szöveganyag futó átnézése rendjén – valóban felfedezhetni nem egy olyan darabot, amelyet XVII-XVIII. századi változatokban kéziratos énekeskönyveinkből és a múlt századi Vadrózsákból ismerünk, ugyanilyeneket szemelgethetünk ki a Keservesek és a Szerelmesek alcsoportba sorolt darabok közül is. Lehetséges ugyan, hogy a közlő a dallamanyag ismerete alapján tett különbséget az előbbi vagy az utóbbi csoportba sorolt versszövegek között, az olvasónak és a kutatónak azonban nem áll módjában az ilyen módon való megkülönböztetés, illetőleg más csoportba való elkülönítés. Így aztán a szétválasztás elfogadhatósága tekintetében az olvasó az előbb jelzett fenntartással kénytelen élni.
Ehhez kapcsolódó észrevételként szóvá kell tennem ezúttal is azt a gyűjtési követelményt, amelyet már több ízben, legutóbb éppen Kallós Zoltán balladagyűjteménye gondozójaként határozottan szóvá tettem: igazán értékes népköltészeti anyagot csak a szöveg és a dallam egységében, korszerűen gyűjtött darabok közzétételével lehet a szaktudományi vizsgálódás elé tárni. Sajnálatos, hogy Horváth István nem folyamodott a hazai dallamfelvételezés olyan mestereihez, mint Jagamas János, Almási István vagy Kallós Zoltán, pedig ők kétségtelenül segíthették volna kötetének folklórkutatásbeli használhatóságát a teljes értékűség rangjára emelni. Az egyébként így, félegesen is nagyon értékes szöveganyag sok tanulságát még csak nem is érintve, újabb megerősítést nyerhetünk abban a hitünkben, amely már a Balladák könyve gazdag, élő balladaanyagának ismeretében korszakos jelentőségű felfedezésként jelentkezett előttünk: a balladakutatásnak még térben végtelen, de időben, sajnos, korlátozott lehetőségei vannak a hazai balladagyűjtés vonatkozásában. Az Ózdról e kötetben jelentkező tizenegy ballada, közte a régies stílusúak közé tartozó A nagy hegyi tolvaj (342. l.) meg A halálra táncoltatott leány balladája (Szekszárdi Mariska, 347–348. l.) a viszonylag újabb keletkezésű balladákkal együtt arra mutat, hogy ma még (de ki tudja, meddig?) korai dolog a ballada élete mécsének utolsó lobbanásáról beszélni. Az itt-ott még lobogó vagy legalábbis pislákoló mécsesről szóló újabb híradás azonban a hazai folklórkutatóknak komoly figyelmeztető az utolsó lobbanásig még elvégezhető gyűjtés halaszthatatlan voltára nézve.
Némi szakmabéli elfogultsággal e sorok papírra vetője nem jelentéktelensége, hanem éppen jelentős, értékes volta miatt hagyta utolsóként kiemelendőnek Horváth István kötete népnyelvi anyagát. A közmondásokat, szólásokat, találós kérdéseket, táncszókat közlő rész (287–311. l.), a gyűjtésekben meglehetősen ritkán elénk kerülő népi szerelmes levelekkel (313–316. l.) és gyermekmondókákkal (389–390.1.) együtt még egészen nagyolt átírásban is valamelyes tájékozódási lehetőséget nyújt az ózdi helyi tájszólás ismeretét illetően. Az így nyert fátyolos kép jelentősen felerősödik a kötetbe illesztett, meglepően gazdag ózdi tájszójegyzék (394–432. l.), a teljesnek látszó ragadvány- és helynévanyag, valamint a jóval szegényesebb bece- és állatnévgyűjtemény tanulmányozása rendjén.
Nem Ózd monográfusának szóló szemrehányásként, csak a tárgyi néprajz művelőinek méla sajnálkozásával kell legalább futólag megemlítenem, hogy míg a vizsgált falu életének a szellemi néprajzkörébe tartozó jelenségei – szűkre szabott ismertetésből megállapíthatóan – elég gazdagon tárulnak fel előttünk, a tárgyi emlékek csak az egyes szokásokkal kapcsolatos leírásokban menekülnek meg a teljes figyelmen kívül maradás sorsától. Pedig a viszonylag szegényes, de jól megválogatott képanyag éppen eléggé felcsigázhatja a falu tárgyi néprajzi világa iránt ébredező néprajzi érdeklődésünket. A közölt képanyagból a szakmai használhatóság szempontjából különösen a párnacsupokról és inghímzés-részletekről közölt felvételek emelendők ki.
E sorok írója készségesen elismeri, hogy alapjában véve méltánytalan eljárás egy olyan kötethez szaktudományi mércével közeledni, amely kötet szerzője nem a tudományos kutató, hanem az író szemével, agyával végezte gyűjtő-feldolgozó munkáját. A méltánytalanság esetleges vádjával szembeszegezhető azonban az a megállapítás: éppen az, hogy Horváth István Ózdja a tudomány magasabb követelményeinek szintjéről nézve is rendkívül értékes anyagot szolgáltat a népélet kutatójának, az előadott fenntartások úgyszólva jelentéktelenné zsugorodnak a kötetben előttünk álló tudományos és szépírói értékek láttán. Bár mentől több írónk követné az ózdi költő példáját.
Berekesztésként hálás feladatul kínálkozik megemlékeznünk – a könyv gondos szerkesztője, Keresztes Éva és grafikai szerkesztője, Deák Ferenc nevének kiemelésével – arról a népi élet kérdései iránt egyre erősbődő kiadói érdeklődésről, amely – az Irodalmi Könyvkiadó, majd a Kriterion ilyen jellegű szép kiadványai után – most a Dacia Könyvkiadó e kötetét is eljutatta az olvasókhoz. Az aztán, hogy az ilyenféle kiadványok napok, de legfeljebb hetek alatt üres könyvterjesztői polcokat hagynak maguk után: a vásárlóközönség részéről méltó és egyben biztató válasz a kiadói vállalkozás megfontoltságát és gazdasági megalapozottságát illetően.
Megjelent A Hét III. évfolyama 10. számában, 1972. március 10-én.