1. A Rákóczi szabadságharc nehéz időszaka után a közép- és nyugat-európai fejlődés áramlatából másfél századig úgyszólván teljesen kirekesztve érte meg Erdély a XVIII. századnak azt a második évtizedét, amelyben Rettegi György, a pillanatnyilag érdeklődési körünkbe került emlékirat szerzője született. Az emlékíró születése és halála évszáma közé fogható időszakasz, az 1718 és 1786 közé eső csaknem hét évtized a külső, közhatalmi változás mellett a belső berendezkedésben, társadalmi viszonyokban, a gazdasági és művelődési életben is gyökeres változást hozott ahhoz a tespedt, ernyedt viszonylagos mozdulatlansághoz képest, amely a fejedelmi kor és a rákövetkező két-három évtized Erdélyét szinte két századon át jellemezte.
Magáról az átalakulásról, illetőleg az átalakulást megelőző kor Erdélyének gazdasági, társadalmi, művelődési állapotáról, arról a történelmi alapról, amelyről az átalakulás kiindult, a Rettegi-emlékiratot gondozó Jakó Zsigmond avatott tollából az emlékiratot bevezető tanulmányban mesteri képet olvasunk.
2. Nem Rettegi az egyedüli, nem is ő időben az első olyan az erdélyi emlékírók sorában, akinek visszaemlékezései és naplószerű feljegyzései kellő hitelességgel beszélnek erről a nagy belső átalakulásról. Az emlékírók közül azonban egyesek bizonyos társadalmi leszűkülés, mások az önkéntesen választott műfaj kötöttsége, megint mások a provinciális élet kisszerűsége vagy a stílusbeli gyakorlatlanság nyűgei között vergődve nem tudtak a korabeli erdélyi átalakulásnak olyan hiteles, sokszínű tolmácsa lenni, mint éppen Rettegi.
A XVIII. század negyedik évtizedében emlékezésein dolgozó Apor Péter Erdély átalakulásáról írva szinte teljesen csak kora főrangú kiváltságosaira irányította szemét, és így ő még csak a patriarkálisan egyszerű, puritán régi erdélyi nagybirtokos főrangú világ süllyedésén kesereg. A barokk pompájában talmi csillogással jelentkező új életforma, a „nájmódi” merő elutasítása számára a kitűzött cél; a következményeket kiváltó okok, a háttérben jelentkező társadalmi változások felvázolása nála még nem igény. Az Enyedi Demokritos írója, Hermányi Dienes József anekdotázó kedvében apró, jellegzetes, sokszor kíméletlen történeteiben jól jellemez embert, társadalmat és kort, de az anekdota műfaji kötöttsége őt is megakadályozza az érdeklődése körébe került társadalmi rétegeken, a korabeli nemesség és értelmiség körén kívüli világ irányába való tájékozódásban. Csak a Retteginél magasabb társadalmi és hivatali szinten mozgó Halmágyi István naplószerű feljegyzései állíthatók oda mintegy kiegészítésképpen Rettegi emlékezései mellé.
3. Az előttünk fekvő emlékirat szerzője, Rettegi György, a közép-erdélyi Doboka megye egy kis falujában, Páncélcsehen született 1718-ban. Élete sem földrajzilag, sem a hivatali állás tekintélye vonatkozásában egész élete folyamán nem emelkedett túl Doboka megye határain, illetőleg az alispáni tisztség körén. Néhány évi iskolai tanulás után a skólabeli tanulmányokat – atyja halála és más okok miatt – be sem fejezve, Rettegi magyarköblösi birtokára vonult vissza, ott okos gazdálkodás, valamint hivatali elfoglaltsága mellett önműveléssel olyan mértékig gyarapította iskolai tanulmányi ideje alatt szerzett ismereteit, hogy 1759-ben kezdett emlékirata már nem lebecsülendő magyar nyelvű íráskészségről és latin meg német nyelvtudásról tanúskodik.
Rettegi korában ugyan a nemesség igényesebb rétegénél az írástudás, az irodalmi tájékozottság már társadalmi igény volt, az olyan mohó könyv- és írásszeretet azonban, amilyenről Rettegi emlékirata és könyvtára tanúskodik, a maga korában és a maga társadalmi szintjén a nagy ritkaságok közé tartozott. Gondos könyvtörténeti kutatásai eredményeképpen Jakó a latin klasszikusok művei mellett XVI–XVII. századi magyar és latin jogi, teológiai, irodalmi és történeti munkák címét tartalmazó jegyzéket tudott egybeállítani Rettegi György könyvtárának maradványaiból.
A bevezetésbeli tájékoztatás szerint a régebbi korok és a kortárs irodalom termékeinek olvasásában kora annyi más olvasójával együtt Rettegi nem tudott túljutni Gyöngyösi István és Beniczki Péter írói szintjén. Mellettük a népies ponyva meg a korabeli anekdotairodalom kisigényű termékei, a kéziratban terjesztett, nem egyszer durva, trágár hangú gúnyiratok, politikai röpiratok, nyomtatott halotti búcsúztatók szerepelhettek Rettegi mindennapos irodalmi olvasmányai között.
4. Az, hogy szülőfaluja, Páncélcseh tőszomszédos azzal a Magyarköblössel, ahol az emlékezések írójának kezéből kihullott a toll, jelképes jelentőségű élete külső, földrajzi keretének leszűkítettsége tekintetében, hiszen „világlátó” érdeklődése e két falu közvetlen környezetén túl, az iskoláztatás rövid idején kívül, csak a hivatali, rokoni, baráti látogatások alkalmaival és csak a közvetlen köreire terjedt. Nem csodálható hát, ha mohó, de mégis az irodalom és a tudományok szűk körére, jó részében az elmúlt századok avitt termékeire korlátozódó érdeklődése, osztályhelyzete ugyancsak természetszerűen korlátolt volta és világlátogatásának rendkívüli mértékig körülhatárolt földrajzi keretei miatt az a kép, amely Rettegi emlékiratából elénk rajzolódik, a maga kisszerű életének ilyen szűk térbeli és szellemi keretei között mozog.
Hiába keresünk tehát az emlékiratban országos jelentőségű eseményekre, a politikai és művelődési élet nevezetesebb mozzanataira vonatkozó hiteles tudósításokat, Rettegi széles körű érdeklődésre hajlamos szelleme ellenére is a kicsinyes viszonyok korlátai között ilyenekről legfeljebb a szállongó, de ellenőrizhetetlen hírek, országos temondabeszédek bizonytalan tudósításai formájában olvashatunk az emlékirataiban feljegyzéseket. Pedig annak ellenére, hogy osztálykötöttség vont korlátot Rettegi érdeklődése köré, nem volt érzéketlen a saját osztályán kívül eső társadalmi rétegek kérdéseivel szemben sem. Mert noha a jobbágykérdés számára is, mint osztálya legtöbb tagja számára, csak az ingyen munkaerő minden áron való megtartásának kérdésévé zsugorodott, mégis emlékirata lapjain – a rokoni és hivatali kapcsolatait semmibe véve – Rettegi sokszor lesújtóan nyilatkozik kor- és birtoktársai kegyetlenkedéseiről, elrettentő példaként említve meg például Sombori Jánost, aki „sok emberét elpusztította”, ilyenként bélyegzi meg rokonát, a fukar, magának való, alattvalóihoz kegyetlen Kabos Mihályt és elítéli Apor István főbírót, aki – szerinte – „a parasztokkal rútul bánt és ki is kergette őket házából.” Nem csoda hát, hogyha – miként erről Jakó tájékoztat – az emlékiratban itt-ott kitépett lapok helye látszik; ezeket vagy maga – az érdekeltek tiltakozására – tépte ki, vagy utódai, a kézirat olvasói közül tartotta szükségesnek valaki eltávolítani a közölt tények, pletykák nyomán kellemetlen megvilágításba kerülő kortársak érzékenységét sértő leveleket.De éppen a földrajzi, a táji és társadalmi környezet nagyon körülhatárolt volta élessé tette Rettegi látását.
Alakjai, a leírt cselekmények szereplői emberközelbe kerültek, a kis körben terjengő, hozzá is eljutó értesülések frisseségükben – számunkra – alakítatlanoknak, valósaknak tetszenek és kisszerűségeikkel, mindennapi voltukkal, fojtottságukkal, vidám és szomorú mozzanataikkal együtt mutatják a késő utódoknak valós tükrözésben azt a szintet, amelyről – a francia forradalom századában – Erdély elindult ugyan az átalakulás útján, de éppen ennek az átalakulásnak társadalomszemléleti hiányai miatt az átalakulás árja abban a században megrekedt az állampolitikai-államgazdálkodási, valamint a rendi önzés emelte gátakon. Végül is csak e gátak elsöprésével tehetett a társadalmi helyzet korabeli kiszolgáltatottja, a parasztság, az 1784-i erdélyi felkelésben kísérletet jogos társadalmi-gazdasági követeléséi, igényei forradalmi megoldására. Maga Rettegi is mintha egy korszak lezárását sejtené a felkelésben: a róla irt szűkszavú, nemesi szemléletet fátyolosán sugárzó soraival ér véget az emlékirat csonka szövege.
5. Az elmondottakból nyilvánvaló, hogy az érdeklődő olvasó és a kor valós képének megrajzolásához forrásanyagot kereső szakember nagyon értékes kiadványhoz jutott Rettegi György emlékiratának megjelentetésével. Megnyugvásunkra szolgálhat, hogy e kiadvány az erdélyi írásbeliség olyan kiváló kutatójának keze alól került ki, mint amilyennek eddigi történettudományi munkássága alapján Jakó Zsigmondot ismerjük. Rettegi György emlékiratának első része a szakember számára eddig is megközelíthető volt Torma Károlynak a Hazánk című folyóirat 1884. és 1885. évi folyamában megjelent folytatásos közlésében. Mivel e folyóirat rendkívül ritka, és azért is, mert a Torma kiadta szöveg csak Rettegi emlékiratának első felét tartalmazza, teljesen indokolt, sőt elodázhatatlan feladat volt Rettegi emlékiratának a Jakó felfedezte, eddig kiadatlan résszel együttes újra közzététele. A már megelőző kiadásban közreadott szöveg ugyanis csak az 1718–1758 közötti évekre vonatkozó visszaemlékezéseket és az 1759–1767 közé eső időközre vonatkozó feljegyzéseket tartalmazta (e kiadás 58–215 lapján), az itt most az elsővel együtt megjelentetett II. rész az előbbinél mintegy félszáz lappal terjedelmesebb (215–428. l.).
Míg az első rész az Erdélyi Nemzeti Múzeum anyagával a kolozsvári Egyetemi Könyvtár kézirattárába került, az először most közreadott emlékiratszöveg ma a gyulafehérvári Batthyaneum kéziratanyagához tartozik. (Tisztázatlan kérdés, hogy ide miképpen került.) Könyvtörténeti kutatásai során itt jutott az emlékirat második kötete Jakó kezébe, és menekedett meg ilyenformán most e kiadványban a további lappangás, illetőleg ismeretlenség sorsától.
6. Az előttünk fekvő kiadvány sajtó alá rendezőjének munkája mintaszerűségében olyan igényt és olyan példaképet állít elénk, amelyet az ezutáni kötetek gondozóinak munkájukban feltétlenül szemük előtt kell tartaniok. A Bevezetés elmélyülő alapossággal és gondossággal helyezi bele Rettegi emlékiratát abba a korba, amelynek termékeként az Emlékezetre méltó dolgok sorait a szerző papírra rótta. Az emlékezések és a korra vonatkozó forrásanyag mozaikdarabkáiból egybeálló kép egészen új, az eddig ismertnél életszerűbb megvilágításba helyezi azt az átalakulás sodró áramlatába került Erdélyt, amelyet egynéhány évtizeddel előbb a „nájmódi” elhatalmasodásán kesergő Apor Péter a Metamorphosis Transylvaniae lapjain még olyan szűk társadalomszemlélettel jellemzett. Sajnálatos, hogy még Rettegi emlékirata teljes szövegének kritikai kiadása előtt ebben a széles olvasóközönségnek szánt kiadványban a kötet gondozója – némi megalkuvással – az emlékezések szövegének közzététele rendjén kénytelen volt engedni a kiadói kívánalomnak, és így Rettegi szövege – a tulajdonnevek kivételével – mai helyesírással, azaz átírásban jelenik meg. A „nyájas olvasó”-t mindez sem a szöveg, sem pedig a kor megértésében nem zavarja. A szövegkritika sok más kérdéséről a szövegkiadáshoz csatolt jegyzetek (435–45. l.) és a tárgyi magyarázatok (444–59. l.) tájékoztatnak. A latin meg más eredetű kölcsönszavakkal teletűzdelt emlékiratszöveg megértésében a mai olvasót a gazdag és gondosan egybeállított Szó- és kifejezésjegyzék (460–88. l.), a szövegben előforduló soksok név viselőjének személyét illetően pedig szokatlanul gazdag, szűkszavúságában is jól tájékoztató névmutató segíti az avatatlant és az avatottat egyaránt. A kutató, aki a történelem kis alakjaira vonatkozó adatok egybekeresgélésének időt rabló voltát ismeri, különösen nagyra értékeli a mutatóba foglalt tájékoztatásokra fordított rengeteg időt, fáradságot és hálás lehet a gondozónak a további munka ilyen megkönnyítése miatt.
A jól megválogatott képanyag még a történetkutató számára sem szokványos korabeli ábrázolásokból állt egybe, és így minden rendű-rangú olvasó számára lehetőséget nyújt a XVIII. század történetének életszerű megközelítésére.
7. Mikor az Emlékezetre méltó dolgok szövevényes kérdéseiben ilyen megbízhatóan és az eddigi ilyenszerű forráskiadványok gondozóinál alaposabban tájékoztató kalauz, Jakó Zsigmond most megjelentetett kötetét e sorok írója az ezutáni kiadványok gondozói elé mintaképül állította, ezzel egyben már kifejezte azt az elismerést is, mely a kötet gondozója mellett az emlékirat szövege közreadását lehetővé tevő Kriterion kiadó vezetőségét feltétlenül megilleti. E kiadó elődjének, az Irodalmi kiadó magyar szerkesztőségének vezetője, Bodor Pál kezdeményezte az erdélyi múlt elbeszélő forrásainak újabb kiadását, a Kriterion igazgatója, Domokos Géza pedig az olvasói igény jogosultságát fel- és elismerve, vállalta a kiadványsorozat (a „Fehér Könyvek”) további köteteinek megjelentetését. A sorozat most előttünk fekvő újabb kötetének „könyvsikere” mutatja, hogy nemcsak a kutatók, hanem az olvasók széles körű tömege számára is kapós cikk az olyan forráskiadvány, amely tekintetbe veszi nemcsak a „szakmai” munkások szűk körének, hanem az ennél jóval számosabb érdeklődő olvasótábornak is jogos és feltétlenül kielégítendő történettudományi igényeit. Az ilyen irányú igény számbavétele hihetőleg a továbbiakban is arra készteti majd nemcsak a Kriterion, hanem más kiadók vezetőségét is, hogy tervszerűen gondoskodjék a hazai történeti forrásoknak új, korszerű formában való közzétételéről. A Kriterion és a hasonló jellegű, irodalmi arcélű kiadók nem tehetnek többet és nem jelentethetnek meg más formában, nagyobb tudományos körítéssel történelmi kiadványokat, mint ahogy eddig a Kriterion tette. A hazai tudományos kiadók előtt álló szép és a hazai történetkutatás ügyét jelentős mértékben előre lendítő kiadói feladat lenne a hazai latin, magyar és német (szász) történeti forrásoknak párhuzamos kétnyelvű kritikai kiadások formájában való közzététele.
Addig is, amíg ez megtörténnék, a Rettegi-emlékirat kötetének tudós gondozója iránti legmesszebb menő elismerést jelenti az, hogy éppen az ő mintaszerű kiadványával kapcsolatban tekintettük időszerűen szükségesnek felvetni a hazai magyar történeti forráskiadás kérdését. Mindenesetre örvendetes, hogy a felmerülő ilyen jellegű igény kielégítésére irányuló törekvésében – a maga lehetőségeinek korlátai között – a Kriterion kiadó vezetősége ez újabb kötetével olyan lépést tett, amely mindenkit megnyugvással és a folytatást illető reménnyel tölthet el.
—————–
Rettegi György. Emlékezetre méltó dolgok. 1718–1784. Bevezető tanulmánnyal és magyarázó jegyzetekkel közzéteszi Jakó Zsigmond. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1970.
Megjelent A Hét II. évfolyama 11. számában, 1971. március 12-én.
