Mindössze néhány szűkszavú tudósítás emlékezett meg eddig arról, hogy dr. Farczády Elek február 5-én, élete nyolcvannegyedik évében eltávozott az élők sorából. Ez a bejelentés a hozzá közel állókat, a felgyógyulásában egy ideig reménykedő hozzátartozókat, barátokat nem érte váratlanul. Már hetek óta hírlett, hogy Farczády súlyosan beteg. Még a távolban aggódókhoz is eljutott az a riasztó hír, hogy hiábavalónak látszik minden odaadó orvosi küzdelem: a szövődményes kór a leghatékonyabbnak ismert gyógyszeres kezelés előtt sem hátrál, és így a halál felé lankadó test mögött fenyegetőn, elháríthatatlanul ott leselkedik a vég. Most, mikor a halál ténye ridegen szertefoszlatta a felgyógyuláshoz fűzött reményt, e sorok íróját nemcsak az évtizedes barátság és a munkatársi kegyelet készteti arra, hogy néhány futó sorban felidézze a barát és a munkatárs emlékét. A körünkből eltávozottnak szerénységében rendkívüli emberi és tudományművelői alakja már a maga kora, környezete jellegzetes típusaként is emlékezésre ösztökél.
Ha az érdeklődő Farczády életére és munkásságára vonatkozó adatokat keresgél, a maga városában közismert és köztiszteletben álló, sőt Erdély-szerte becsült névvel – eléggé méltatlanul – csak ritkán találkozik. Néhány önállóan megjelent kiadványa címlapján és időszaki sajtótermékek hosszabb-rövidebb cikkein kívül nevét csak egy-egy, nyelvemlékeinkről szóló tájékoztatás őrzi számunkra, lexikonaink közül pedig mindössze Osváth Kálmán Erdélyi Lexikona (1928) tartja számon. Mint hogy azonban az egyetlen lexikoni megemlékezés is születése időpontját, egyetemi tanulmányait, foglalkozását, az akkori irodalmi életbéli tisztét összesen hét rövidke sorban rögzíti, és tudományos irodalmi működéséről sem mond terjedelemben ennél többet, az emlékezés írója mulaszthatatlan kötelességének tartja a Farczády életéből eddig ismert gyér adatok kiegészítését.
Középiskolai tanár apa, Farczády József, és városi iparos családból származó anya, Petri Eszter gyermekeként Farczády 1890. április 9-én Marosvásárhelyen született. Minthogy apját már 8 éves korában elvesztette, a szűkös özvegyi nyugdíjból édesanyja elárvult gyermekeit: fiát és egy leányát csak úgy tudta iskoláztatni, hogy mindkét gyermek derekas munkával kiérdemelte az iskola részéről a kitűnő bizonyítványon kívül az anyagi támogatást is.
A marosvásárhelyi református kollégiumban, a Bolyaiak iskolájában megkezdett tanulmányok és az ugyanott kitűnő eredménnyel letett érettségi után, Farczády a budapesti Tudományegyetem Bölcsészet, Nyelv- és Történettudományi Karán történelem–latin szakos tanárjelöltként kezdte meg főiskolai tanulmányait. Mint középiskolai tanulmányi eredményei alapján erre érdemes egyetemi hallgató, főiskolai tanulmányai kezdetétől az Eötvös kollégiumnak ösztöndíjasaként olyan alapos tudományos nevelésben és az intézmény gazdag szakkönyvtárában olyan előnyös tanulmányozási lehetőségben volt része, hogy nemcsak tanári szakvizsgáját, hanem doktori szigorlatát is – ez utóbbit két híres történészprofesszor: Marczali Henrik és Feketepataki László előtt – kimagasló eredménnyel tette le.
Az 1912. június 12-1 bölcsészdoktori avatás után egy évig a budapesti Tanárképző Intézet gyakorló főgimnáziumában állami ösztöndíjas tanárként ugyan alaposan felkészült a gyakorló tanári munkára, de mint a tudományos kutatásra kiváló hajlamot mutató ifjú – doktoráltató tanárai ajánlására – 1913 októberében a tanári képzést befejező pedagógiai vizsga után állami ösztöndíj birtokában tudományos képzése kiegészítése céljából Párizsba utazott. Itt a Sorbonne előadásai mellett rendszeresen látogatta a világhírű oklevéltani főiskola, az École Nationale des Chartes kollégiumait, és nagy odaadással vett részt az ott folyó szemináriumi gyakorlatokon. A szakmai felkészültség ilyen módon való továbbfejlesztésével párhuzamosan, illetőleg ennek kiegészítéseként a Bibliothèque Nationale-ban önálló levél- és kézirattári kutatásba kezdett. Minthogy már doktori dolgozata is erdélyi tárgyú volt (az erdélyi vajdák 1437 előtti igazságszolgáltatási hatásköréről szólt), Farczády továbbra is Erdély történetére korlátozta érdeklődését. A Bibliothèque Nationale-nak ilyen vonatkozásban a még meg nem bolygatott levéltári anyagában Erdély XVII. századi történetére vonatkozóan rendkívül értékes forrásokra bukkant, így aztán rövidesen Philippe de Césy konstantinápolyi francia követnek XIII. Lajos francia királyhoz küldött jelentéseiből igen fontos adalékokat gyűjtött egybe Bethlen Gábor közép-európai és keleti külpolitikájára nézve. Sajnos, ez a tőle lemásolt és kiadásra elő is készített anyag az első világháború zavaraiban jórészt megsemmisült, és a pusztulástól megmenekedett kisebb, de még mindig nagyon értékes rész kiadására – kiadói vállalkozó kedv hiányában – később sem kerülhetett sor.
A párizsi tudományos felkészülést az első világháború kitörése szakította félbe, s nem jelentett kedvező teret, lehetőséget a tudományos munka folytatására, az erdélyi történet említett szakaszának további vizsgálatára az a kisszékely város, Gyergyószentmiklós sem, melynek főgimnáziumába Farczády hazaérkezte után tanári kinevezést kapott. A pályakezdő fiatal tanár e városkában csak négy évet töltött: 1919-ben visszakerült szülővárosába, Marosvásárhelyre. Itt 1940-ig előbb a városi magyar, majd az állami román tannyelvű állami felsőkereskedelmi iskolában, illetőleg a kereskedelmi líceumban tanított. 1940-ben a marosvásárhelyi állami kereskedelmi középiskola igazgatói, majd 1941 októberében a marosvásárhelyi tankerületi főigazgatóság szakoktatói előadói tisztébe nevezték ki. Ez utóbbi helyen hamarosan tanügyi tanácsosi címmel a főigazgató állandó helyetteseként, majd a felszabadulás után régi iskolájában, előbb tanári beosztásban, végül pedig ismét igazgatóként működött. A kereskedelmi líceumnak közigazgatási szakiskolává történt átalakítása után (1948) még két évig látta el a vezetés tisztét addig, míg a korhatár elérésekor, 1950 szeptemberében nyugalomba nem vonult.
Az önéletrajzi vázlat, amelynek ismeretében az előbbi életrajzi adalékok papírra kerültek, a maga adatszerű jellegében mit sem szól arról, hogy a pályakezdés évétől a nyugalomba vonulásig eltöltött idő alatt Farczády tett-e valamit a kezdeti tudományos célkitűzések valóra váltása érdekében. Minthogy sem erre vonatkozó nyilatkozatát, sem valamelyes irodalmi megnyilatkozását ennek az időszaknak nem ismerjük, arra kell következtetnünk, hogy a tudományos munkálkodásra nem nagyon alkalmas környezet eszem-iszom világában az ő korai tervezgetései is ellanyhultak: élte a vidéki tanár odaadóan kötelességteljesítő, de ezen túl csak a helyi társadalmi, egyházi megmozdulásokban való részvételre korlátozódó életét
Ilyenformán talán nem is sejthette, hogy mikor nyugdíjaztatása után, 1951 márciusától kezdve az egykori református kollégium nagykönyvtárának vezetői tisztét bízták reá, ez a megbízatás számára az új, az igazi élet kezdetét jelenti. A háromszázados múltra visszatekintő könyvtár (vezetése alatt ez a Bolyai dokumentációs könyvtár elnevezést kapta) a benne egybegyűjtött felbecsülhetetlen értékű tudományos kincsekkel feldolgozatlan munkaterületként először is az anyag pontos számbavételére ösztökélte a kutatással addig egész életében csak alkalomszerűen foglalkozó Farczádyt. A párizsi Bibliothèque Nationale-ban töltött napok ifjúi hevével fogott hozzá a hatalmas könyv-, kéz- és levéltári iratanyag számbavételének munkájához, és bizonnyal titkon melengetett terve volt a feldolgozásra érdemes anyag közkinccsé tétele is. Minthogy az addigi kollégiumi tanár-vezetők csak mellékes megbízatásként kezelték a könyvtár anyagát, a szakszerű tudományos számbavételre sem kerítettek, állandó személyzet hiányában nem is keríthettek sort. Az új vezető önfeláldozó fáradhatatlanságára mutat, hogy nemcsak meg-, illetőleg átszervezte a könyvtár rendszerezetlen anyagát, hanem a feldolgozatlanul maradt oklevél-, kézirat-, színházi és gyászjelentés-gyűjteményt munkatársaival feldolgozta, az éremgyűjteményt rendezte, lajstromozta, újjászervezte a Bolyai Múzeumot, számba vette az ősnyomtatvány-anyagot és a Régi Magyar Könyvtárnak nem egy esetben különleges értékű darabjait, megszerkesztette azt az úgynevezett possessor-katalógust, amely a könyvanyag előbbi tulajdonosairól nyújt tájékoztatást, sőt emellett változó tárgykörök szerint rendezett időszakos metszet- és könyvkiállításaival a város lakossága, valamint a messze földről oda zarándokló látogatók előtt szemléltetően feltárta a könyvtárnak a mai ember és a mai kutató számára való jelentőségét. Rendező, szervező és bemutató munkája eredményeképpen megtisztultak a pókháló és porlepte polcok, kitárulkoztak a metszetkiadványok sorozatainak örökszép, addig kinyitatlan lapjai, rendezettségükben a könnyed tájékozódás lehetőségével várták a kutatókat a könyv-, levél- és kéziratanyag darabjai.
Egy évtizednél tovább önzetlenül, a munkában el nem lankadva végzett szervező és feldolgozó munka nyomán előállott rend és áttekinthetőség már magában is Farczády számára bizonnyal a felemelő élmények sorozatát jelenthette. Megadatott azonban neki még az a különleges öröm is, hogy a kéziratanyag átvizsgálása rendjén az egyik XIV. század végi kéziratban, a Koncz-kódexben néhány sornyi magyar nyelvű szövegre és néhány lapszéli bejegyzésre, glosszára bukkanjon. A közelebbi vizsgálódás aztán kiderítette, hogy azokban a sorokban egy, időrendben hatodik magyar nyelvű szövegemléket, vele együtt a kódexben megmaradt lapszéli, lapalji szóbejegyzésekben pedig ugyancsak értékes XV. század eleji glosszákat fedezett fel a rendezgető kéz, a vizsgálódó szem. Ilyenformán aztán a szenvedélyes kutató örök emlékűvé tette nevét a magyar nyelvemlékirodalom történetében. A szakemberek, sőt az érdeklődő nagyközönség körében is szinte páratlan érdeklődést keltő felfedezés nyomán már a nyelvemlék napvilágra kerülését követő évben, 1957-ben – több kisebb terjedelmű tájékoztatás mellett – a Marosvásárhelyi Sorok és a Marosvásárhelyi Glosszák névvel illetett két nyelvemlék egy romániai és egy magyarországi kiadást ért meg. Az első romániai nyelvemlékkiadvány megjelenése után a nyelvünk korai emlékei iránti széles körű érdeklődés fokozódására mutat az a kiadói tény, hogy míg 1957-ben csak 700 példányban tették közzé a két nyelvemléket bemutató kiadványt, a könyvpiac igényeit érzékenyebben számba vevő Kriterion Könyvkiadó az új hazai kiadást – az előzetes könyvterjesztői igénylés tekintetbe vételével – 5140 példányban állapította meg. Olyan példányszám ez, amilyenben eddig még magyar nyelvemlék nem jelent meg! A szép kiadvány még életben találta a felfedezőt: az elhanyatló élet utolsó napjait tette boldoggá.
A könyvtári rendező-szervező munkálatok során ráterelődött a vezető figyelme a keze alatt lévő anyag más értékeire is. Ő indította meg a könyvtár XV. századi nagy értékű nyomdai termékeinek, az úgynevezett ősnyomtatványoknak a számbavételét és a róluk szóló kiadvány előkészítését. Ezen kívül gondos filológiai munkával Farczády járult hozzá jelentős mértékben ahhoz, hogy a könyvtár egy másik különlegesen értékes kéziratának, az 1570-es években egybeállított első magyar nyelvű orvosi könyvnek és másolati példányainak egymáshoz való viszonya a valószínű feltevések szintjén tisztázódjék.
Az itt elmondottak csak halványan érzékeltethetik azt az önfeláldozó, szorgos munkát, amellyel Farczády a könyvtár anyagát közelebb hozta a mai élethez. Tizenegy éven át folytatott szervező, rendező és feldolgozó munka után 1961. szeptember 1-én a korhatárbeli rendelkezések szigora miatt úgy vált meg az újjáéledt könyvtár vezetésétől Farczády, hogy nyugodtan elmondhatta: a legmesszebb menően eleget tett a rábízott feladatnak. E kétségtelen tény hivatalos elismerését jelentette az, hogy 1957-ben a Munkaérdemrend II. fokozatával tüntették ki. Megérte még azt a különleges örömöt is, hogy az az egyetem, amely annak idején doktorrá avatta, az avatás félszázados évfordulóján az egykori diákjának gyémántoklevelet nyújtson át.
Két világrengéstől zaklatott századunk egymást váltó nemzedékeiben nem ritka az olyan élet, amely az ifjúságában melengetett nagy tudományos terveket követő kedvezőtlen lehetőségek közepette szinte a teljes tétlenségbe lankad, hogy aztán élete alkonyán találja meg a maga és a közösség számára legmegfelelőbb, leggyümölcsözőbb munkaterületet. Mikor most az emlékezés fényében Farczády Elek alakja e típus legjellegzetesebb képviselőjeként elénk magasodik, mély tisztelettel és kegyelettel hajtunk fejet a nagy emberi lélek és a nagy, önzetlen tudományos munkás emléke előtt.
Megjelent A Hét V. évfolyama 11. számában, 1974. március 15-én.
