A jászberényi özvegy Schenbach patikusné házában hosszan folyt a szó a német színházról, operáról, a nagyvárosi élményekről. A gyermekek áhítattal hallgatták. A szeplős, veres hajú Rozika különösen hegyezte a fülét, s annyira beleélte magát a csodás históriákba, hogy nyugtalan fantáziájával játékba vitte testvéreit. Titokban színházat játszottak. De nem sokáig, mert a fiúk iskolába mentek. Az aggódó anya biztosítani akarja gyermekei jövőjét. Eladja a patikát. És így a 15 éves Róza is Pestre kerül német szóra, s házi munkát tanulni Rothkrepf templomi karnagynál szállásolják el, aki otthon zenét tanít. Rozika a hímzés mellett gitározik, énekel. Egy magyar komédiás – Nagy János – megdicséri szép, tiszta hangját. Amikor először elviszik a színházba: isteneket lát a színpadon. Közéjük akar kerülni.
Patyikás Rozika játszani akar
Az előadás annyira elvarázsolja, hogy állandóan a színház körül settenkedik, „belóg” a színpadra. Láng Ádám dühösen kizavarja. Erre kétszer is bekopogott irodájába, s „rollét” kér. A mogorva Láng kiutasítja a csenevész, veres hajú leánykát. Rozika vakmerő bátorsága anyja fülébe jut. Hazaviszi Jászberénybe. Otthon összedől lelkében az ábrándok világa. De az „istenek” nem hagyják magára. Levelet küldenek utána s „rollét” kínálnak benne. Rozika repes a boldogságtól. Anyját kétségbeejtik az előítéletek rémítő gondolatai. Komédiásnak csalják leányát?… De hát a patika elúszott, s a fiúkat taníttatni kell. De Rozikának is megélhetést, kenyeret kell adni a kezébe. A himzőráma felett már meggörbült a háta. Ezért Schenbachné nehéz szívvel beleegyezik, hogy leánya szerződést írjon alá Vida Lászlóval. Murányiéknál lakik. Ez a derék színészcsalád nemcsak otthont nyújt, de nevelésében is segíti Rozikát, aki vasakarattal készül, hogy megállja helyét a színpadon. Olvas, énekel, zongorázik, táncol, pantomimezik, kitartó gyakorlattal leszokja enyhe selypítését, hadarását… Először (1809) mint Első Dáma Hamletben Sáskánénak (Gertrud) statisztál. Az Egyiptomi útban szöveges, Az első hajósban már énekes szerepet kap, s annyira megnyeri a közönség tetszését, hogy Vida László igazgató harminc forinttal jutalmazza. Benke József rendező pedig a Széppataki Róza színpadi névre kereszteli.
Időleges otthon a Rondellában
A német színészeknek új színházat építettek (1812) s így a magyar társulat beköltözhetett az üresen maradt Duna-parti Rondellába. Megvan az állandó otthon, most már csak a német színházba járó nemesi, nagypolgári közönséget kell meghódítani a lelkes jurátusok mellé. A publikum a zenés műfajért lelkesedett, s ebben Széppataki Róza tündökölt. A közönség szerette, rajongott érte. A fellobbant nemzeti lelkesedés azonban hamar lankadni kezdett. A német társulatnak „egy magyar mágnás” (Mérey Sándor) az intendánsa. Pest még nem tud eltartani egy magyar társulatot. Városrendészeti okokból a Rondellát lebontják. Az együttes fedél nélkül marad. El kell hagynia Pestet, s a megye ajánlólevelével elindulni vándorútra. Széppataki Róza ekkor már Déry István színész felesége. Boldogtalan házasságot kötött. Nem értették meg egymást. Van olyan szakasz életükben, hogy tizennyolc évig nem találkoznak. Közben romantikus, biedermeier szerelmek lengik körül (egyszerű nevelő, színész, író, gróf). Katona József, a Békési néven játszó „aktor delektáns” is reménytelenül szerette a későbbi, kassai (1833) Melinda alakítóját. E félreértett és viszonzatlan szerelemből született a „Rózsa, vagyis a tapasztalatlan légy a pókok között” című vígjátéka, amelyet névtelenül nyújtott be a színházhoz. Déryné persze nem vállalta a címszerepet, s a darab előadását is megakadályozta.
Ekhós szekérrel
Napokig, hetekig döcögnek, csikorognak az ekhós szekerek az országúton. A Pestről kiszorult magyar társulat színészei a vidéknek kínálták fel szolgálatukat. Járták a nagyobb és kisebb városokat, a falvakat. És játszottak, énekeltek nemcsak a keservesen megküzdött mindennapi kenyérért, de hivatásból. E hőskorszakban valóban a „nemzet napszámosai” voltak, akik anyanyelven hirdették a művelődés, a polgáriasodás, az öntudatosodás eszméit – „vidéken”. Nem bohém komédiások voltak, hanem megszállottjai művészetüknek, akik éppúgy vállalták sorsukat fényes megyei szálákban, nemesi közönség előtt, virágkoszorúkkal ünnepelve, mint közönséges csűrökben, rögtönzött dobogókon, hidegben, esőben az egyszerű nép előtt. Hontalanok voltak, és mégis mindenütt otthon érezték magukat. Mindig akadt egy-egy város, amelyik szeretetébe fogadta néhány hétre vagy hónapra a Dérynével, Kántornéval, Egressyvel országjáró „borítékos” karavánt. Déryné nyolc évig járta a vándorutat. Mennyi erő és hit kellett hozzá, ha két-három nap alatt kellett színpadra állítani egy darabot s egy operára sem jutott több idő két hétnél. Egy évadban pedig 30-35 prózai és énekes szerepben lépett színpadra. De a panaszt, a lehetetlen szót éppúgy nem ismerte, mint többi „Liliomfi”-társa.
Kolozsvár felé
Kolozsvárott már két éve állott a Farkas utcában az első magyar kőszínház. Déryné még hiányzott a bölcsőváros dicsőségéből. Székely József és Udvarhelyi Miklós valósággal megszöktetik Egerből Déryné ifjasszonyt, hogy tovább erősítsék Nagy Lázár együttesét. Pályatársaitól sok jót hallott a kolozsvári társulatról, az igényes műértő közönségéről. Eleinte mégis vonakodott, szinte félt az ismeretlenségtől. Magában talán meg is bánta egy pillanatra, hogy betegen nekivágott a tizennégynapos útnak. De lassan csak megérkezett Kolozsvárra és mindjárt bele is szeretett. Híre megelőzte. A társulat, a közönség, az ifjúság olyan lelkesedéssel, annyi szeretettel fogadta, hogy négy évig nem engedte vándorútra (1823–27). Művészetével, műveltségével, emberi magatartásával, mint mindenütt, Kolozsvárott is áttörte a színészettel szembeni előítélet falát, s társadalmi rangot vívott ki magának s az egész „komédiás” népségnek.
Ferenczy Zoltán szerint: „Déryné fellépése valóban új lendületet adott itt a színészet ügyének.” A Farkas utcai színházban az akkori idők egyik legjobb prózai társulata játszott. Nem volt azonban operája. Déryné – néhány jó énekes színésszel – megszervezte az operaegyüttest, így teljessé válhatott a színház repertoárja. A korabeli és klasszikus darabok mellett felcsendül: Ruzicska: Béla futása, Weber: A bűvös vadász, Rossini: A sevillai borbély, Tancred, A tolvaj szarka, Othello című operája. És Déryné „repítette” gyönyörű hangját mint Rozina, játszotta Ophéliát, Porciát, válogatás nélkül minden szerepet, nem a „szoros rendelet” miatt, de mert „egyedüli vágya, szerelme” mindig a színpad volt.
A vándorlások korszakában még a nagyobb városok is csak a téli idényre tudtak közönséget biztosítani a színháznak. Kolozsvár sem volt kivétel. Ezért nyárára kénytelenek voltak vidéki turnéra indulni. Így járta be Déryné a kolozsvári társulattal Marosvásárhelyt, Brassót, Kézdivásárhelyt, Szebent, Nagyenyedet, Abrudbányát, Tordát, Zalatnát, Erdély minden jelentősebb városát.
Még hullott a virágeső, repültek a Dérynéhez írott, nyomtatott versek, de a közönség lelkesedése már kezdett alábbhagyni, ellentétek merülnek fel a mágnás komisszió és a társulat között. Az együttes egy része megválik a Farkas utcai színháztól. Déryné is velük indul második nagy vándordíjára. Megint indul az ekhós karaván, feljutnak Pestre is, hogy Fáy András elmondhassa: „Égből cseppent meglepő jelenet volt a budapesti magyar közönségre, amely alig hallott valamit egy magyar operai társaságról.” Déryné olyan átütő sikert aratott, hogy Grimm, a német színház igazgatója szerződést kínált, mire Déryné azt válaszolta;„maradok magyar énekesnő”.
A kassai évek, pesti csalódás
Az 1806-ban kettéoszlott kolozsvári társulat egyik része többrendbéli költözködés után végül is Kassára került fel, hogy a német színház mellett hosszabb-rövidebb időre állandósítsa a magyar színjátszás ügyét. Déryné majdnem tíz évet töltött a kassai társulatnál (1828–37), ahol a legjobb magyar színészek szerződtetésével igen jelentős prózai és operai társulat kovácsolódott össze. Kétségtelen, hogy mind a miskolci, mind a kassai színjátszás állandósításában és felvirágoztatásában igen nagy szerepet játszott a pályája csúcsára érkezett Déryné. Talán a kassai tíz év jelentette egész színészi pályafutásának legmagasabb művészi színtjét. Szerette és ragaszkodott is ehhez a városhoz, akárcsak Kolozsvárhoz. A Kassai Dal és Színjátszó Társaságból válik ki az a csoport is, amely lejön a Budai Várszínházba és Fáy–Döbrentei vezetésével készül a Pesti magyar Színház megnyitására. Dérynét még Kassához köti a szerződése, de lélekben már ő is indul.
1837. augusztus 22-én nyit kaput a Nemzeti Színház. Déryné az Egyik Dámát játssza Vörösmarty: Árpád ébredésében. Boldog, hogy végre Pesten is felépült Thália temploma. De örömébe üröm is keveredik. Fáj, hogy a sajnálatos félreértések következtében a kiváló együttesből hiányzik a legnagyobb magyar tragika, Kántorné. (Betegen feküdt Debrecenben, s amikor Budáról jelentkezett meghívó levelével, azt a választ kapta: van hely vidéken.) Az is bántja, hogy Széchenyinek inkább csak a feleségét látja a páholyban. Játszik, énekel, de már csak kisebb szerepeket osztanak rá. A fiatal Laborfalvy Róza, Hollósy Kornélia a favorit. Intrikák is indulnak ellene. Egykori felfedezettje, akivel együtt énekel, a most már nagynevű színésznő, Schodelné védi meg: „Ha Déryné nem születik akkor, amikor született, ma nem énekelünk ebben a Nemzeti Színházban.” Hiába. Megjelennek az első támadó kritikák is: (Vörösmarty–Bajza) Déryné a régi stílust képviseli, megkopott hangjának fénye, „gömbölyű” lett, kissé elhízott… Déryné nem tudja elviselni a mellőzést. Elkeseredésében megint a vidéket választja, ahol hanyatlásában is a régi kedvencként fogadják. A Nemzeti Színházban Szigligeti Csikósában lépett fel utoljára.
A visszavonulás
1847-ben, 54 éves korában önérzete, büszkesége, de bölcsessége is arra készteti, hogy idejében visszavonuljon a színpadtól. Enged gazdatiszt férje kérésének, s hozzámegy Diósgyőrbe. A szabadságharc alatt megmenti Szerdahelyi Kálmán életét (akinek ugyancsak ebben az évben van halálának 100 éves évfordulója). Előfizetőket gyűjt az emigrációból hazatért Egressy Gábor Naplójára. Déry István halála után átköltözik Miskolcra, s ahol valamikor lelkesen ünnepelték, most elfeledten, nyomorogva él, csibéket, kacsákat nevel, s törleszti adósságát, de arra már nincs pénze, hogy gyógyszert vásároljon magának. 75 éves korában, Egressy Ákos miskolci vendégjátékán a Keresztes vitézek Fejedelemasszonyában még egyszer felragyog, aztán végleg elbúcsúzik a színpadtól. 1872. szeptember 29-én virágeső, statisztéria nélkül fogadja magába a miskolci Nagyleány-sírkert, a szegények temetője. Egressy Gábor azt írta róla: „Azon nemesek sorában tiszteljük – kik vetnek, de nem aratnak.”
A napló
Vízkórságban, köszvényes ujjakkal, félig megvakultan, egészen magára hagyatva, 76 éves korában fogott tollat, hogy megírja színháztörténetünk felbecsülhetetlen értékű forrásművét. Három év alatt 1400 oldalon olyan művelődéstörténeti naplót írt színészetünk hőskoráról (1810-1842), amelyhez hasonlót az egyetemes színháztörténetben is keveset találunk. Nem tudnék őszintébb, igazabb, bölcsebb és annyi bájjal megírt olvasmányt ajánlani a mai színésznemzedéknek, mint Déryné ránkhagyott halhatatlan szellemi örökségét – a Naplóját. De hol kaphatja kézbe a hálás utókor?
Megjelent A Hét III. évfolyama 38. számában, 1972. szeptember 22-én.
A szerkesztő megjegyzése
Déryné naplója a Magyar Elektronikus Könyvtár jóvoltából – avatott jegyzetekkel! – ITT teljes egészében olvasható.
