Szabó Dezső (Kolozsvár, 1879. június 10. – Budapest, 1945. január 13.) magyar író, kritikus, publicista, főreáliskolai tanár. A két világháború közötti magyar irodalom nagy hatású képviselője, akit 1935-ben Björn Collinder, a finnugor nyelvek professzora az uppsalai egyetemen, irodalmi Nobel-díjra jelölt.
1879-ben született Kolozsváron, kisnemesi tisztviselő család tizedik gyermekeként. Apja (nagyajtai és bögözi) Szabó József 1833-ban született, s levéltárosként dolgozott a kolozsvári törvényszéknél. A kolozsvári református gimnáziumban érettségizett 1899-ben, majd a budapesti egyetemen folytatta tanulmányait magyar–francia szakon. Kiemelkedő tehetsége révén bekerült az Eötvös József Collegiumba, ahol összebarátkozott Kodály Zoltánnal, Horváth Jánossal és Szekfű Gyulával. Egyetemi évei alatt finnugor nyelvészettel foglalkozott.
A harmincas években egyre többet kritizálta a Horthy-korszak hivatalos politikáját. A véleménye szerint nyilvánvalóan nemzetellenes nemzetközi szocializmust és kommunizmust világosan elutasította. Elítélte a német megszállást és a nyilasuralom terrorját. Szabó Dezső a német terjeszkedéssel szemben a kelet-európai kis nemzetek összefogását hangsúlyozta.
1945-ben, hatvanöt éves korában hunyt el Budapesten, Rákóczi téri lakása óvóhelyén január 13-án 16 óra 40 perckor. Éhségtől is legyengült szervezetét könnyen ragadta magával a halál, amit valószínűleg tüdőgyulladás okozott.
Szabó Dezső Ölj! és egyéb elbeszélések című kötete 1921-ben jelent meg Budapesten a Genius kiadásában. Az alábbiakban a kötet előszava és első, címadó novellája olvasható – felkavaró lektűr több mint száz év távolából. Befejezésül: Nagy Lajos Nyugatban megjelent recenziója.
Forrás: epa.oszk.hu
ELŐSZÓ
Egy idő óta nagyon egyedül vagyok és most már azt is tudom, hogy ennek mindvégig így kell lennie. Azért szeretem előszóval súlyosbítani munkáimat, mert amíg az előszó tart, addig úgy érzem, hogy felém hajló emberekkel beszélgetek. Mert egészen bizonyos: ez az elrendeltetett egyedülvalóság nálam nem a splendid isolation, nem a tour d’ivoire póza: nem művészi póz. Mint művész abszolút szociális lény vagyok s művészetem a legszélesebb értelemben szociális művészet. Ez az állítás éppen úgy talál a Napló és elbeszélések legegyénibb megnyilatkozásaira, mint regényeimre. Mert az én legbensőbb, mindennapi lírám az egész emberiség, vagy az egész fajom. Szinte azt mondhatnám, hogy már érzékszerveim lírájában – ahol különben az egész lelkem, az egész életem történik – az egész emberiséget, vagy egész fajomat élem. Az élet legelemibb benyomásaiban: a napsütésben, a kenyér szagában, a levegő tapintásában milliókat ölelek magammá s az egyetemes emberi zokogást zokogom, az egyetemes örömet kacagom bennük.
Hogyan keletkeztek ezek a nagyon belőlem való elbeszélések? Ezelőtt két évvel mint egy megdöfött bölény rohantam az embercsalitnak, hogy csapást vágjak a tiszta levegőre, a végtelen horizontra, az ég mocsoktalan kékjéhez. Halálosan tudtam gyűlölni, mert halálosan szerettem, könyörtelen tudtam lenni, mert végtelen szánalmak zokogtak bennem. A csatát elvesztettem, megvertek, megfutottam.
Nem az ellenség vert meg: hanem azok, akikért harcoltam. Nem az ellenségtől futottam meg: hanem azoktól, akik prófétájuknak bőgtek. És mert a tett, a harc lehetetlenné lett számomra, hát elbeszélésekben ütöm, ölelem, csókolom és sírom nyomorult, szennyes, tragikus testvéremet: az embert.
Ez az ölelkezés nem a kerítő napok keresztényi vitus-tánca nálam. Engem nem lehet csak kereszténnyé nyirbálni. Korláttalanul és ezer zuhatagban a végtelen ember vagyok: vagyok pogány és keresztény, tagadó és hívő; vagyok forradalom és hagyomány, szilaj úr és gyújtottszívű proletár. Minden emberi jaj az én dialektusom, minden kacagás az én életem lobogása. Kicsiny nekem minden izmus, minden elv, minden tétel, kirúgom mindeniknek az oldalát.
De az embert, azt sajnálom, azzal vérzőn és sírva egy vagyok minden izmusban, minden elvben, minden tételben. Most bűnügyi krónikává züllött a történelem: szemét és őrültség lett az emberek élete. De bűneikben, kicsinységeikben, vad majomfintorjaikban oly elrendelten szomorúak s minden egyesnek a bűne az egész univerzum bűne. És én, íme, hangos lázadásban sötétbe kergetett testvérem mellé állok, akit könyörtelen akarat arra ítélt, hogy legyen Kain és Judás, Pilátus s a tagadó Péter. Éjszaka az erdőn áthaladva még a rossz testvérek is kezet fognak és egymáshoz símulnak. Én a bűn vak kietlenségében érzem legmélyebben testvéremnek az embert. Nagy szánalom zokszói ezek az elbeszélések s az elhagyott ember síró felszisszenései: Mert kell a csók, mert törvény az ölelkezés, mert testvérnek született az ember.
Gellérthegy, 1921 december hava.
Szabó Dezső.
A háború első három évében Ungvárt voltam tanár. Azóta hitvány napok jártak nálam. Elvették szánalmam ölelését, örök gyermekségem hősi mozdulatait s a jobb holnap hitét. Mint kapzsi szüretelők, kitapostak szivemből minden testvéri vágyakozást. De azért még most is friss könnyeim vannak az ungvári napok számára. Mert ott ismertem meg minden emberi szenvedést, ott láttam meg a tragikus ember minden útját.
Oh, mit szenvedtem ezalatt a három esztendő alatt! És minél jobban öklöztek a fekete napok, minél jobban karmolták össze azt az arcom, melyet édesanyám szeretett a lelkem mélyére, annál mélyebbről hittem, hogy kellett születnem, hogy nem lehetek vaktában elszórt mag. Az éhségtől süketen nem hallottam tanítványaim feleletét, hideg márciusi éjszakákon künn háltam a Vadasban, hogy otthon a szállásomon könyörtelen hitelezőim ne mocskolják meg sajgó királyságomat. És mégis: megszántott életemből a szeretetnek és szánalomnak olyan ősfakadású forrása buzgott, hogy tudtam: ebből még millióknak kell inni.
És a szenvedések jók voltak az elhagyott emberhez: családommá öleltek minden anyától született elitéltet. Minden belémhajló arcban megtaláltam egy rokonfájdalmat, melyen át az ő élete az enyém lehetett. És így, csodálatos szent átlényegüléssel, napról-napra sokasodtam: egyszer csak az egész emberiség voltam. Minden emberi jaj az én jajgatásom volt, minden emberi könnynek bennem volt fakadása.
Hónapokig két oldalról reszkettették az ágyúk a város falait. Világtalanul, tüzifa nélkül, sárkenyérrel, éhesen vacogott a halállal szomszédos város. És a nyomorúság vad hallucinációjában, mint új vízió táncolt át a halálra menők s a háború élősdijeinek irtózatos tivornyája. Fiukat kereső bomlott anyák, félmeztelen ledér nők, kolerás hullák, éhségtől tágult szemű gyermekek közt robogott tovább a világtörténelem véres karneválja. És mindez valahogy bennem történt. Sajátságos eltéresedéssel úgy éreztem, hogy az egész földindulás csak része az én szenvedéseimnek s ha egyszer elhullanék egy végső elzuhanással: megszakadna minden jajgatás s holttá dermedne minden tragédia.
A nyomorúság különös társasággal hozott össze. Egy özvegyasszony, aki harmadik férjét lovagolta át a halál nyerge alá, hogy tömeges erőinek munkát adjon s hogy özvegysége falán mégis férfiarcok melegedjenek át: lakásán ebédkosztot adott. Az ebéd állott egy tányér levessé bántalmazott H2O-ból, aztán titokzatos növények kalamajkájából, melyet főzeléknek nevezett. Csütörtök és vasárnap délben ehhez még bizonyos kerek, barna puhaságok járultak, melyeket – hogy legyen vérvád a szelid kalászok ellen is – Györgyné tészta címen keserített elénk.
Györgyné lakása konyhából és két szobából állott. Mi a nagyobbik szobában étkeztünk, a kisebbik a hálószoba volt, honnan nagy özvegyi titokzatosságok kandikáltak át. Az asztalunkkal szemben a falon a Zrinyi kirohanása volt. Mindig sajnáltam szegény Zrinyit, hogy pompás díszmagyarjában, száz-száz arannyal a zsebeiben éppen a mi főzelékünkkel szemben kell kirohannia. Györgyné mindig szerelmes volt valamelyik kosztosába. Az ilyennek aztán titkos csirkecombok és almásbélesek jártak ki. De azok, akik kibírták az ellenséges levest, az orvul támadó főzeléket s az elutasító tésztát: ezeket a csirkecombokat és béleseket nem bírták ki. Az ilyen rendesen egy hét alatt megszökött a világ valamelyik másik szomorúsága felé.
A harmadik évben már csak öten kosztoztunk nála. A többit Györgyné mind kiszerette a háztól. Az öt közül is hárman tanárok voltunk: Jircsek Mátyás, Séra Gerő és én. Jircsek Mátyás minden gazdasági zivatar dacára barack-arcú, viruló, kövérkés agglegény volt. Soha embert nem láttam annyi élvezettel enni. Minden falatnak külön gyügyögött, énekelt, fütyülgetett. A kedvesebb falatoknak becéző neveket is adott: – Na, Petike most bemegy a Matyi bácsi szájába. – Vagy: Pistuka zsíros, Pistukát lenyeli Matyi bácsi, hámm! – Étkezés után ott helyben rögtön gondosan megmosta kezeit, kitisztogatta körmeit, kigargarizálta a száját. Ezzel aztán el is volt intézve az egész élete.
Séra Gerő az iskolában francia borsót hányt a kis magyar falakra. De azért a francia nyelv őt magát sem érdekelte. Tizenhét évi tanársága alatt el is hullatta tudománya nagy részét. Az a három-négyszáz szó, mely benne maradt, különös dialektussá verődött össze, melyet már tudományos túlzás nélkül külön nyelvnek lehetett megállapítani. Séra Gerő tépelődő, elégedetlen ember volt. Egy gyermekkori osztálytársa papi pályára ment és püspök lett, egy másik pedig a katonai pályán tábornokságig vitte. Ez a két sikerült élet a szegény tanár tragédiája lett. Az élet minden kis szúrására elsírta, hogy ő egy könnyelmű félrelépés áldozata. Ha papnak ment volna, most püspök lenne, ha katonának, tábornok. Ez a siránkozása mindennap belevegyült a Györgyné minden fogásába s még keserűbbé tette az anyagcsere keserűségeit. Ez a képzelgés annyira életévé lett, hogy – dacos lázadozásban a végzet ellen – némelyik napon püspöki pózzal járt, az ebéd előtt keresztet vetett s úgy nyújtotta kezét nekünk, mintha pásztorgyűrűjét adná csókra. Más napokon meg vezénylő tábornoki mozdulatai voltak, összecsapta bokáit, mikor Györgynét üdvözölte, úgy lépett, mintha egy oldalán lógó kardba botladozna. Ebéd közben szótlanul, gőgösen ült s egész frontra való marciálisság áradt ki felduzzadt arcából.
Negyedik társunk Bobula Péter, a segédmérnök volt. Róla csak annyit tudok, hogy sárgacukrot szopogatott és mindenre derült nagyot kacagott. És a kacagás volt az ő életformája. Én mindig meglehetős elképedéssel néztem, hogy a Györgyné gyomorriasztásai ilyen boldog kacagásba hasonulnak át ezen az emberen keresztül.
Az ötödik és legigénytelenebb kosztos Keresztes András vármegyei irnok volt. Régi nemesi családból való volt Petrócról, egyetemre is járt, majdnem elvégezte és akkor nagy szerencsétlenség történt vele. Hirtelen felindulásában megölte gyermekkori barátját, kivel az egyetemen is együtt járt. Tíz évi börtönre ítélték, de már öt év mulva kegyelmet kapott. A gyilkosság oly nyilvánvalóan ment volt minden piszkos indítóoktól, hogy a kettétört pályájú fiatalembert mindenki sajnálta. Egyszer aztán betették a vármegyéhez irnoknak és ő már ott szolgált húsz éve. Szelid, szőkearcú, okos, engedelmesszemű, kissé félénk ember volt. Soha senki sem bántotta, senki sem dugta ujját a régi sebbe. De azért rajta mindig látszott, hogy mint a gyermek vagy a beteg, ki előtt elhallgatnak valamit, nem azt hallja, amit beszélnek előtte, hanem azt, amiről nem akar senki előtte szólani. Ő maga különben derült, beszédes ember volt. De mindig lényegtelen dolgokról beszélt, melyekről érezte az ember, hogy őt magát sem érdekli, amilyenekről az beszél, aki valami egyébről nem akar beszélni. Derültsége pedig a jól nevelt ember elfogadott társadalmi kötelezettsége volt.
A háború második évében az ősz csodálatos sugarakkal simogatta a felrázott várost. A város uccáin a déli német hadsereg ítéletes népvándorlása vonult át. A roppant társzekerek szétzúzták az uccák aszfaltját, éjjel-nappal dohogott a föld az elvonuló csodák alatt. Irtózatos csaták hire terjengett s ráadásul egy éjjel a Bercsényi uccában borzalmas gyilkosság történt. Egy egész családot kiirtottak és kiraboltak, valószínűleg szökött katonák. Aznapon ebédnél csak hárman voltunk. Bobulának plébános napja volt. Ez azt jelentette, hogy nagybátyja, ki Radváncon plébános volt, minden hónak ezen a napján vendégül látta ebédre. Talán ebből az egy ebédből futott derültségre az egész hónapban. Jircseket pedig a Beerman Jakab apja, gazdag zsidó divatárus boldogította magához ebédre. Minket hármunkat sohasem hívott meg senki, Györgyné volt a mi egyetlen táplálkozási perspektivánk.
Séra Gerő ezen a napon a szokottnál is keserűbb volt. Síró hangon, tanári részletességgel mondta el kifogásait a világ ellen:
– Nem elég, hogy az emberek hivatalból gyilkolják egymást, hanem ráadásul még itt kell ennem a Györgyné kosztját. Huszonnyolc órát kell adnom hetenként, háromszáztizenhét gyakorlatot javítok és ebből a kosztból kell erőt merítenem! Ha papnak mentem volna, most püspöki rezidenciában laknám, ezüst tálakról ennék, tokaji bort innék s az utolsó kutyám is vonítva futna el a Györgyné főztétől. De én hittem a frázisoknak, én rajongtam a tudományért s most a tudomány így fizet. Csoda aztán, ha olyan dolgok történnek, mint éjjel a Bercsényi uccában? Nem az a csoda, hogy egyes emberek gyilkolnak és rabolnak, hanem az, hogy nem rabol és gyilkol mindenki. Ha nem volnék koszos tanár, ha nem volna bennem ez a gyalázatos filozopteri félénkség, én is inkább mennék gyilkolni és rabolni, mintsem a Györgyné kosztját egyem. Hiszen ha katonának mentem volna, most tábornok volnék s hivatalosan táviratban kürtölném világgá gyilkosságaim eredményeit: tízezer halott, ötezer sebesült. De nekem irodalom kellett, nekem kultúra kellett, a nyavalya essék bele a kultúrájába!
Keresztes derült volt, mint mindig, de ezen a derültségen át ma halványan áttetszett valami különös izgatottság. Aznap három repülőgép szállt fel Ungvár fölé és ő folyton ezekre igyekezett átvinni a társalgást. Szemei ma sajátságosan kékek voltak. Gyerekes újjongással mondta:
– Aztán a középső kivált közülök és ment, ment Uzsok felé. A másik kettő kanyargott lassan, méltóságosan a Cikere fölött. Higyjétek meg, fiuk, csak ez az élet. Repülni, repülni, kívül és felül lenni mindenen! Ha az én irnoki asztalom repülőgéppé alakulna át!…
Ebéd után mindig Keresztessel együtt távoztam. Mindketten a Dajboc uccában laktunk, én a főispáni hajdúnál, ő a szomszédomban egy adóhivatali irnoknál. Mikor kezet nyújtottam, hogy elváljunk, megragadta a kezemet s mélyről jövő, gyermekes könyörgéssel mondta:
– Ne menjünk most be a hűvös szobába. Olyan szépen süt a nap, gyere, tegyünk egy nagy sétát. Ki tudja ugyis, meddig tart ez a csodálatos napsütés.
Olyan forró esdeklés volt a szavában, hogy szenvedésem megérezte benne a testvér után ölelkező elhagyott embert. Azokban a napokban bennem is nehéz zokogások jártak s úgy kellett, hogy legyen valaki közelemben, aki jó és szenved. Igent mondtam. A Keresztes arcára gyermekes, buzgó öröm derült. Nekikerültünk a Kálvária uccának s mentünk felfelé a napos oldalon.
Ballagva értünk fel a Ciberére. Alulról tompán felmorgott az emberölés végtelen processziója. A levegő mocsoktalan kék vászna meg-megrezdült a távoli ágyúlövések ütéseitől. De itt fenn nap, csend s az egyetemes halál derültsége volt. Előttünk a messzi síkságon s az Ung völgyében olyan élesen látszott minden az őszi levegőben, mintha minden dolog csak önmagává akarná mintázni a dolgokból előálló embert. Aranyban és biborban hallgatott az erdő s az ősz némán pihent fölötte, mint egy röptében leszálló páva.
Leültünk a szőlők felett az erdő szélén egy elfektetett fatörzsre, szembe a síkság roppant derüjével. Hallgattunk. Lelkünk ajtaja megnyílt s megnyugtatóan, mint szelid ápolónő, vigasztalón, mint a jó sírás, jött belénk az őszi nap.
Egyszer csak Keresztes felém fordult:
– Te tudod, hogy én is gyilkoltam?
– Tudom.
– De a részleteket nem ismered?
– Nem, – feleltem elhárító röviden.
– Látod, Dezső, neked úgy szeretném elmondani. Nagyon egyszerű dolog, de mégis van valami különös benne, legalább nekem. A különös az, hogy évekig irtózatos lelkifurdalásaim voltak, most pedig már nagyon régóta egészen nyugodt vagyok. Pedig mindennap eszembe jut. Ha nem untatna nagyon, elmondanám.
Félénk kéréssel nézett rám, mint az éhes gyermek a kenyeret vágó kézre. Én pedig éreztem, hogy ennek az embernek most beszélnie kell, hogy ez az elérkezett meggyónó perc. Mert a gyónás nem emberi találmány, amint nem emberi találmány az, hogy a belénk döfött késre kiszökik a vér. A gyónás a megterhelt magános ember kétségbeesett vágya, hogy testvéri váll támassza terhét, a gyónás az örök gyermek tiszta felfakadása a beárnyékolt emberben. Mindenkinek megjön a gyónó perce, és jaj, ha nincs meghallgató szív számára.
– Nagyon érdekel az eseted, – mondtam neki és a magam fájdalmát cirógattam meg azzal, hogy jóságot éreztem iránta.
– Látod, soha senkinek sem meséltem el, még az említését is kerültem. De veled mindig szerettem volna beszélni róla. Ma pedig egész nap különös izgatottságot éreztem. Talán ez a háborús zűrzavar, talán az a másik gyilkosság, az az irtózatos, kavart fel. Mert látod, én még az ilyen gyilkosokat is sajnálom. Nem képzeled, milyen mentő körülmény az mindenre, hogy embernek születtünk.
– Azt tudod, hogy a családunk régi nemes familia Petrócon. Én egyedüli gyermek voltam. Szüleim még gyermekségem első évében meghaltak. Apámat átlőtt mellel találták a temetőben, mikor féléves voltam, anyám nemsokára utánapusztult. A háznál csak egy jóságos öreg nagynéném volt, ő viselte gondomat. Szomszédunkban a Borbáth-kúria állott. Borbáth Zoltán velem egykorú volt. Ő is egyetlen gyermek volt és korán árva. Idegen gyám nevelte fel és nem sokat törődött vele. Ő szilaj, erős akaratu, parancsoló természet volt, én szelíd, lányos, kissé félénk, akinek jólesett az engedelmeskedés, a mások akarata után járás. Igy sohasem veszekedtünk és nagyon szerettük egymást. Együtt kóboroltuk az erdőket, együtt olvastuk a meséket, együtt próbáltunk új meséket élni. Sohasem felejtem el azokat a perceket, mikor esténkint valamelyik hegy tetején, az erdő szélén bámultuk a nap lebukását s az elhomályosuló természet titokzatosságai belénk jöttek. Ugy borzadoztunk, de ez olyan jól esett. Ilyenkor egymáshoz simulva terveket építgettünk tengeri útról, puszta szigetről, melynek Zoltán volt a királya és én a miniszterelnöke. Ungvárra is együtt jöttünk a gimnáziumba, Zoltán mindig az első tanuló volt, én a második. Pesten közös lakásunk volt, ugyanazokat a tanárokat hallgattuk, mulatságaink, tanulmányaink, problémáink közösek voltak. Már negyedévesek voltunk és elhatároztuk, hogy az utolsó szigorlat után bekószáljuk egész Európát. Be az éjszakákba, el-elbeszélgettünk uti terveinkről. Husvéti vakációra lejöttünk Petrócra, hogy a nagy távollét előtt mégegyszer magunkba szívjuk a szülőfalut. Nagynéném már rég meghalt s egy öreg gazdasszony vitte a háztartást. Az estét rendesen nálam töltöttük, vitatkoztunk, tervezgettünk vagy visszaidéztük a gyermekkor temetett árnyait. A vita elég gyakori volt köztünk, mert már nekem is voltak véleményeim. De mindig csak az ész s a másként látó szemek nyugodt vitája volt, mely sohasem veszélyeztette a két szív összefogását.
Nagyszombat estéjén a szokottnál is tovább volt nálam Zoltán. A reneszánsz volt a vita tárgya, melyet én úgy gyűlöltem. Ugy találtam, hogy az Egyház nagy egységében emberré szeliditett állatot a reneszánsz visszaszabadította ősragadozó állatiasságához s hogy minden bajunknak a reneszánszban van a forrása. Zoltán lelkesedett a reneszánszért s annak zsúfoltéletű, százarcú embereiért. Keményen, csatáztunk, s amikor észrevettük magunk, már éjfél után két óra volt. Másnap, husvét elsején korán reggel misét hallgattunk. Nagyon szép idő volt s Zoltán a templomból kijövet sétálni hívott. Én minden ünnepen ki szoktam menni a temetőbe a szüleim sírjához, kértem Zoltánt, hogy kísérjen el oda. Ő szívesen beleegyezett.
Te voltál Petrócon, ismered a hegyoldali kis temetőt. Ott van hatalmas családi sírunk, kopott, aranyozott ráccsal bekerítve. Ott fekszenek sorban a Keresztesek, egymás mellé és egymás fölé rendezve: ükapám, dédapám, nagyapám, apám és anyáim. Leültünk a kis padra a sír mellé. A tavasz már kicsókolt egy-két virágot a földből s a bogarak már futkostak a rögök mozdult életében. Ott ültünk némán egymás mellett s néztük a temető mohó tavaszát.
Helyesebben csak Zoltán nézte. Én, amint ott ültem, egyre fokozódó különös feszültséget éreztem. Mind a tegnapi vita szavai jöttek vissza belém, szinte tapintottam a Zoltán tegnapi hangja hajlásait. Hidegséget, gőgöt és megvetést találtam bennük. És akkor elém jött mindenik eset, amikor igaztalan vagy zsarnoki volt velem szemben. Előttem volt mindenik arca, melyből hidegséget vagy megvetést olvashattam. És egyszerre csak úgy éreztem, hogy ez a másik élet, mely mellettem volt s melyet én egész életem szeretetével öleltem magamhoz, voltaképen mindig megcsalt: sohasem szeretett, csak játék vagy eszköz voltam a kezében. Hang jött belőlem, ingerült hang, nem az én akaratomból, nem az én hangom:
– Tudod, Zoltán, hogy én el sem tudom képzelni, hogy intelligens ember őszintén rajongjon a reneszánszért.
Zoltán felkacagott:
– Hát téged még mindig a reneszánsz bánt? Milyen csodálatos tavasz van!
Kacagása friss volt mint a fűzek barkás ága s tele a fiatalság édes mézével. De én megvető lekicsinylést éreztem benne. Forró lett az egész testem, remegés futott át rajtam. A düh megszorította torkom és könny égett a szememben. Visszafojtott hangon mondtam:
– Te azt hiszed, hogy csak neked van jogod véleményt formálni. Pedig talán más is láthat helyesen, helyesebben mint te.
Rám nézett. Szép nagy melegbarna szemeiben futó csodálkozás volt. Azután gyermekes tréfálkozással mondta:
– Ma azértsem vitatkozunk. Szegény Krisztus nem azért támadt fel, hogy a mi véleményünket hallgassa a reneszánszról. Szedjünk majd csokrot a Kretovich Sárikának.
Arcán derült volt a fiatal erő s szemei visszaragyogtak a bejövő tavasznak. Éreztem, hogy egy soha nem ismert zivatar dübörög fel bennem. Hát megvet, hát semmibe sem vesz, hát rongy vagyok neki! Belefogództam imáimba, nagynéném elhalványult jóságos arcába, hogy el ne sodorjon ez a végzetes számum. Rekedten mondtam:
– Te mindig megvetettél engem. Én mint testvért szerettelek s te semmibe sem vettél. Ez csalás.
Az utolsó szót már ordítottam. Ugy éreztem külön az ordításom izommozgását, mintha egy idegen torkán tapogattam volna s olyan nem enyém volt ez a hang. Zoltán most már komoly meglepetéssel nézett rám s csitító jósággal mondta:
– Ne bolondozz, öreg. Tudod, hogy veled sohasem fogok összeveszni. Minek izgatod magad?
Vad, fekete kavargás csapott át rajtam. Ugy éreztem tovasodródni magam, mint megittasodó ember a mondásához szükséges szavakat. Azelőtt való napon két cselédünk csinosította ünnepi díszbe az öreg sírt. A szerszámokat ott felejtették s egy súlyos kapa a lábaimnál volt. Felkaptam és óriási lendítéssel vágtam a Zoltán halántékának. Egyetlen éles jaj tört ki a száján s meghasított fejjel bukott le a sír mellé.
És akkor én már nem én voltam, szelid, imákban nőtt, szeretetre termett önmagam. A harangok széles zúgással hirdették a feltámadás örömét s a tavasz zengte a folytatás diadalát. És életem egyetlen testvére, fiatal éveim mindennapi rajongása, a ragyogóan fiatal élet ott feküdt dermedő ajkakkal lábaimnál és én öltem meg őt.
Elitéltek. Börtönben ültem. Kegyelmet kaptam. És nem értettem semmit. Én nem az én akaratommal, nem az én dühömmel tettem azt, bennem csak szeretet és jóság volt. Csak a kéz volt az enyém. És mégis engem üldöztek irtózatos látomások azért a másik akaratért, azért az idegen gyűlöletért. És mégis az én életem volt összezúzva.
Egy percem sem volt szenvedés nélkül, egy percre sem tudtam kitörölni szemeimből azt a vérbeborult fiatal arcot. Egy darabig a fővárosban botorkáltam. De ott úgy vacogott a lelkem fájdalmam magánosságában, hogy idejöttem Ungvárra. Itt mindenki ismert, mindenki szánalommal volt hozzám. Kiméletesek és figyelmesek voltak hozzám az emberek. De én láttam torkukon letüremleni a visszanyelt kérdést: – hogyan lehettél gyilkossá, te jó tanulónak született szelíd ember? – Nem bírtam ki ezt a folytonos lábujjhegyen járást a bűnöm körül és visszamentem Petrócra, az ősi házba. Ott naphosszat a szobámban egy vén díványon hevertem. Csak esténkint mentem ki s kóboroltam be a közeli erdőket. De mindig hallottam egy lépést mögöttem, de mindig láttam egy arcot magam előtt.
Egy este az erdő szélén ültem, a temető fölötti hegyen. Nagy csendesség volt és fájdalmamnak éreztem az egész esteledő világot. Egyszerre csak valaki köhögött a hátam mögött. Megdöbbenve ugrottam fel. Az öreg Zombori bácsi volt, aki már hatvan éve volt a határ csősze. Alázatosan köszönt:
– Csókolom kezét, nagyságos urfi.
Alig tudtam ennyit dadogni:
– Jó estét, Mihály bácsi, hát megismert?
– Én ne ismerném az úrfit! Mikor még az apját is pelenkás korától ismertem.
Egy percre hallgattunk. És mert ez az egyszerű ember nagyon öreg volt és apámat emlegette, ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy odazokogjam eléje a bűnömet:
– Hallotta az esetem, Mihály bácsi? – kérdeztem félénken.
– Hogyne hallottam volna, hallotta azt mindenki. Megesik efféle az ember fiával.
– De a legjobb barátomat öltem meg, aki úgy szeretett, mintha testvére lettem volna. És teljesen ok nélkül, mikor a legjobb volt hozzám. Oh miért büntet olyan irtózatosan az Isten!
Az öreg rám nézett, erősen, szúrósan. Szárazon mondta:
– Nem volt az büntetés, hanem visszafizetés. Igazságtevés volt s ezt én mondom. Tudja az Isten, hogy mit csinál.
Elképedve néztem az öreg tarlott arcára és egyszerre egy nagy kinyilatkoztatás eljövetelét éreztem. Az öreg leült s én mint egy ki nem mondott parancsra melléje ültem. Az öreg alaposan körülnézett, azután kérdezte:
– Emlékszik a nagyságos urfi az édesapja halálára!
– Hogyan emlékezném, hiszen még egyesztendős sem voltam. De tudom, hogy öngyilkos lett a családi sírunkon.
Az öreg különösen nézett rám:
– Tud a nagyságos úrfi hallgatni? Mert én mondanék valamit a nagyságos úrfinak, ami elvenné a nyugtalanságát. Már annyit sajnáltam, amint láttam, mennyit kószálja egyedül ezeket az erdőket, mint akinek nem jó helyre csúszott a szíve. De nagy megkötés van arra, amit mondani akarok s csak úgy beszélhetek, hogyha a nagyságos úrfi megesküszik, hogy nem adja tovább.
Megesküdtem. Az öreg nyugodtan mesélt:
– Nem volt ám öngyilkos a nagyságos úrfi apja. Jobb keresztény volt annál, aztán nem is volt semmi oka rá, hogy eleméssze magát. Fiatal volt, vagyonos is volt, szép, jó felesége is volt, meg a nagyságos úrfi is atájt született.
Én egyszer így estefelé a temetőben hevertem egy bokor mellett, közel a nagyságos úrfiék sírjához. Nagyon megfáradtam azon a napon, meg a hülés is elfogta a farcsíkomat. Há egyszerre csak erős beszédet hallok s látom, hogy a nagyságos úrfi apja jön a Borbáth nagyságos úrral, a Zoltán úrfi apjával. Én nem nagyon csodálkoztam, mert mindig együtt jártak, ők is olyan jó barátok voltak, mint a nagyságos úrfiék. De most látszott rajtuk, hogy indulatban vannak egymás ellen, mert nagyon kiáltoztak és hadonásztak a kezükkel, különösen a nagyságos úrfi apja. De a szavukat nem értettem, mert valami idegen nyelven osztályoskodtak. Mikor a sírhoz értek és átjöttek a rácson, a Borbáth nagyságos úr se szó se beszéd, csak kiránt egy pisztolyt a hátsó nadrágzsebéből és mellbe lövi a nagyságos úrfi apját. Én majd holttá lettem a rémülettől s meg nem tudtam volna mozdulni, ha rámgyúl a bokor. Pedig a borzasztója csak azután jött. Amint a Borbáth nagyságos úr ott áll a pisztollyal a kezében s csak bámul és bámul, a nagyságos úrfi apja lassan-lassan felül, a melléből úgy folyt a vér, hogy az valami: nagy, irtózatos szemekkel ránéz a Borbáth nagyságos úrra és az egyik kezét felemeli. Csak nézte, nézte iszonyú haragosan a Borbáth nagyságos urat, látszott, hogy a halálában is szeretné visszalőni. Egyszer aztán megint hátraesett és nem mozdult többet.
Én akkor úgy megijedtem, hogy kiáltottam egy nagyot, hogy: gyilkos! A Borbáth nagyságos úr erre kiejtette a pisztolyt a kezéből s olyan lett, hogy egy gyermek is megverhette volna. Én akkor nekibuzdultam, odamentem hozzá és korholni kezdtem, hogy hogy tehetett ilyent. Ő akkor elkezdett sírni. Csak sírt, csak sírt, a feleségét meg a kisfiát emlegette, hogy azok most gyalázattal fognak elpusztulni őmiatta, pedig ő nem rossz szándékból tette a dolgot, csak hirtelen haragjában vesztette el a fejét. Én nagyon megsajnáltam szegény nyavalyás nagyságos urat, meg aztán a felesége nagyon fájin, jó úriasszony volt, hát megigértem, hogy nem szólok senkinek. És azóta, Isten látja lelkemet, most mondtam el először élő léleknek a dolgot.
Amint az öreg csősz beszélt, a sűrűsödő estében magam előtt láttam apám hulláját, amint vérző mellével felemelkedik és irtózatosan nyitott szemeiben olvastam az elpusztíthatatlan parancsot: öld vissza, öld vissza! Ezt a vágyat a halál sem tudta elpusztítani. A föld nedvei megrohasztották a testet, a férgek megrághatták a meghígult húst s a szétmálló csontokat. De ez az akarat érintetlenül maradt meg ott az apámból összehullott rögben. És mikor én ott ültem gyilkosa fiával, ez az akarat átjött belém a megtartó rögből, hogy a visszafizetés rettenetes törvénye beteljesüljön. És én ott, egyetlen látásban értettem meg az anyától szült ember örök tragédiáját. Mióta világ a világ, éhes és ölelkezni vágyó emberek gyilkolják egymást. És minden rög lábunk alatt egy emberből rothadt össze, ki már nem tudta visszaölni a bosszúját. Így minden rögből egy meg nem hallható bosszúvágy igézete száll ki: ölj! ölj! ölj! A földnek, mely kenyerünk és végzetünk, minden porszeme egy ős visszafizetés gyilkos akarata. És a kalász, melyet eszünk, a víz, melyet iszunk, az irtózatos földanya minden nedve, növénye, sava rettenetes parancsolással szakad életünkbe: ölj! ölj! ölj! Azóta nem furdal a lelkiismeret, nincsenek látomásaim, nyugodt vagyok. Mert tudom, hogy nem én öltem, hogy az egyetemes vak cinemintye mozdulata voltam.
Keresztes kimerülten hallgatott el. Az erdőből hűvös szél fújt és borzongtak a levelek. Lenn a síkságon az átvonuló német katonák bőgték a felsátrasodó estébe: Glória, glória! És én láttam, hogy milyen kietlen végzet embernek születni. Átöleltem szegény testvéremet és már azt sem tudtam, hogy én követtem-é el vagy ő a közös muszáj könyörtelen parancsát.
NAGY LAJOS: SZABÓ DEZSŐ: ÖLJ!
Az előszóban – természetesen többek közt, – azt mondja az író: «… az én legbensőbb, mindennapi lírám az egész emberiség, vagy az egész fajom.» «… érzékszerveim lírájában … az egész emberiséget, vagy egész fajomat élem.»
Furcsa, kissé zavaros megfogalmazása valami homályosnak. Vagy talán: nagyon is világos kifejezése valami egészen zavarosnak. A kommentár nélkülözhetetlennek látszik. Nekem úgy rémlik, hogy a hiteles kommentár ez lenne: Szabó Dezső író, tehát érzi, hogy mindennapi lírája az egész emberiség; de Szabó Dezső politikus is, tehát az orátori székről hirdeti, hogy az ő mindennapi lírája az egész fajtája. Csupán a naivak vethetik föl a kérdést, hogy kinek dukál most már ez a mindennapi líra, az érzékszervek, a mindennapi érzékszervek lírája, az egész emberiségnek-e vagy csupán az író fajtájának. Vagy-vagy! A kritikus jóhiszeműen közeledik az íróhoz, és megállapítja, hogy az alternatíva egyik fele az igazság kényszerű erejével szakadt ki az íróból, a másik fele pedig aktuális toldalék. A napi aktualitás eredménye, az érzékszervek mindennapi aktualitása. Ha nem így volna, akkor a két zavaros mondat helyén, az előszóban, egy vagy több világos mondat állna.
Szabó Dezső különben mestere a retorikának, az önmaga kommentálásához tüzes szavai, színes mondatai, harsány hangja van, s mindezt tántoríthatatlan jóindulat alapozza meg, önmagához való jó indulata, sőt ennél is több, határozott nárcizmus. Lendülete csaknem magával ragad bennünket: «Korláttalanul és ezer zuhatagban a végtelen ember vagyok; vagyok pogány és keresztény, tagadó és hívő, vagyok forradalom és hagyomány, szilaj úr és gyújtott szívű proletár. Minden emberi jaj az én dialektusom minden kacagás az én életem lobogása. Kicsiny nekem minden izmus, minden elv, minden tétel, kirúgom mindeniknek az oldalát. De az embert, azt sajnálom … » Várjuk a dokumentumokat.
*
«Ölj!» – ez a kötet címe. Rikító cím, vérvörös. Nem baj, a novellák nem a szelíd lélek szürkeségei, nem a higgadt bölcs derűjének enyhe kékjei, hanem színekben dúsak, indulataikkal konvención és morálon túl harsonázók. A cím passzol a kötethez. De mégis, utána gondolok a dolognak s ez a cím, a fölkiáltó jel miatt, nem egészen tetszik nekem. Imperatívusz, a fölkiáltójellel! Az első novellának is ez a címe. Aligha nem tendenciás a novella, valamely isteni parancsnak a megnyilatkozása, mely ugyan kissé eltérőnek látszik a Mózes által üzent parancsoktól, nevezetesen azok közt az ötödiktől, de hát Isten mindenható parancsait időnként – neki is meglévén a mindennapi lírája, mely vagy az egész emberiségé, vagy egyes kategóriáké – meg is változtathatja s talán valami ilyen esettel állunk most szemben. Olvasom a novellát s fogvacogtató érdeklődéssel várom, vajon milyen esetben volnék én ezentúl – már tudniillik a novelláskönyv megjelenésétől számítva – ölni köteles, vagy legalábbis mely esetekben javalltatnék nekem az ölés, nekem, vagy másnak, talán mindenkinek, azaz: vagy az egész emberiségnek, vagy fajomnak.
*
Olvasom az «Ölj» című novellát és félek. De a végén megnyugszom, a parancs nem vonatkozik rám. A parancs csupán oly egyénekre vonatkozik, akiknek atyját a jó barátjuk atyja megölte s ők erről nem tudnak. Ezeknek kötelességük a jó barátjukat alkalomadtán megölni, látszólag azért, mert jó és szelíd hozzájuk, valójában azonban azért, mert később Zombori bácsi, a csősz, fölfedi előttük atyjuk halálának történetét, akit is a jó barát atyja ölt meg. Megölni a jó barátot, amint mondtam, alkalomadtán kell. Legjobb alkalom erre, mondhatnám az egyedüli alkalom, az, ha a jó barát különösen nyájas és szelíd az illetőhöz, már tudniillik ahhoz, akinek az ölési parancs szól. A jó barátnak az ő nyájassága és nem szűnő szelíd jóindulata nem csak alkalom, hanem egyszersmind ok is a megöletésére. Oknak ez természetesen elegendő, sőt a legjobb ok, többre, másra nincs szükség. Legalább is ahogyan Szabó Dezső motiválja ezt az ölést, az lélektanilag szükségszerű, teljesen érthető. Raszkolnyikov persze egészen más lelki okok alapján, az első gondolattól az effektuálódásig egész más lejátszódott lelki történés-sorozat után ölt, de hát, Istenem, nem lehet mindenki Raszkolnyikov. Sokkal kisebb kaliberű ölők is vannak, mint például ez a szegény Keresztes András, akiről szó van. (Véleményem szerint nem véletlen, hanem pszichológiailag determinált, hogy éppen Keresztes-nek nevezi őt az író.) Ez a Keresztes, ha tökéletlenül is, kissé szétfolyó, mondhatnám dezolált jellemmel, a körültekintő pszichológiai előkészítés nélkül, szinte csak frappírozó szándékkal ölvén: mégis engedelmeskedik Isten egyik legújabb parancsának, a barátja apja megölte az ő apját, ő megöli a barátját – kölcsönölés visszajár!
*
Az első novella után a kötet többi darabjában is leginkább csak az ölés problémája volt az, ami engem érdekelt. Valamennyi novellához illő aggodalommal fogtam, de a vége mindig az lett, hogy megkönnyebbültem. Hát igen sok ölés van a könyvben, eggyel több, mint a rosta lika. A «Kékszakáll legigazibb történeté»-ben Kékszakáll, nem feszélyezvén őt semmi izmus, kirúgja mindeniknek az oldalát s úgy öli a nőket, mint a répát; éppen azért is olyan kék az ő szakálla. A pszichológiát persze Kékszakáll is csupán Pauernál tanulta, azért ő is gyengén indokolja meg az öléseket, sőt nem is indokolja, nála az ölés csupán érzékszerveinek mindennapi lírája, szóval: vagy líra, vagy ötlet, krokiötlet. Jön a nő, talál a Kékszakáll hajában egy ősz szálat, amire Kékszakáll felhördül és megöli a nőt. Ebben néhány bekezdés után oly rutinra tesz szert, hogy aztán már fel se hördül.
*
A «Törvény» című novellában – lám mondom, hogy csupa törvényről és majdnem törvényerejű rendeletekről van itt szó, az imperatívusz nem csalt – a Főhős megöli a Főhősnőt. Főhős ugyanis szerelmes Főhősnőbe, viszonya is van vele, «mert hát kell a csók, mert a törvény az ölelkezés», mialatt azonban a Főhős szerelmes, elmegy a kocsmába, ott meglát két fiatalembert, akik közül az egyik pont ezt mondja:
– Aztán holnap én leszek soron!
– Jó is lesz, segíts, mert én már alig győzöm – felelt kacagva a másik.
Ebből Főhős megtudja, hogy Főhősnő őt megcsalja. Nyomban ezután a padon Főhősnő s az előbb látott kurzista «voltak» céda förtelmes összekapaszkodásban. Hangok is hallatszottak. «Laci, édes Lacika» – lihegte a Főhősnő hangja. Nemsokára ez incidens után Főhősnő száz koronát nyom a házmesterné markába (a dolog tehát mostanában történhetett) s megkérdezte:
– Mondja csak, nagyon sokhoz jó ez a Panka kisasszony?
Persze, hogy nagyon sokhoz jó. Főhős tehát elhatározza az ölést. Fölkeresi a leányt, megöleli, egyet szeretkezik vele – azután megmagyarázza neki, hogy meg kell halnia (Balog Tuta jut eszembe). Főhősnő azonnal belátja, hogy Főhősnek igaza van. Nem is védekezik, bár teljesen kielégítő magyarázatát adja az ő hiperszexualitásának, mondván:
«Sokszor úgy undorodom magamtól, de valaki van a testemben, az akarja a rosszat s én nem állhatok ellen neki.»
Ez tökéletes lélektani és fiziológiai magyarázat. De nem mentség, mert hát: a törvény az törvény. Főhős és Főhősnő ki is mennek a közeli vasúti alagúthoz, ott elbúcsúznak s Főhősnő a sínekre fekszik. Azonnal jön a vonat és széttépi. Főhős megelégedetten megy Tanárékhoz, nem minden szubjektív vonatkozás nélkül, s megkéri lányuk kezét.
Én a magam részéről Főhősnőt, ha egyáltalán létezett, létezhetett volna, sajnálnám szegényt; feleségül ugyan én sem venném, de szeretettel Krisztus tanítványaként megsimogatnám. Nem is vagyok én konstruktív lélek. Bizonyára valaki van a testemben, az akarja az ilyesmit, a rosszat.
*
Épkézláb novellát a kötetben nem találtam, a szolidabbak mégis jobbak, mint a megütközést célzók. Az író hangos szavú és szertelen, nyelvi és stílusértékei azonban vannak, sőt furcsa szertelensége maga is néha-néha érdeklődést kelthet; akik e szertelenségnek csupán a felszínét látják, azoknak ez szimpatikus is lehet. Ha pedig a kritikus magát a lehető legobjektívabbra temperálja, az író leginkább mint pszichológiai probléma kelt benne érdeklődést s ekkor a viharos érzések és szenvedélyek, amelyek gyakran pózoltak, de néha őszinték és igazak, amennyiben olybá vehetők, hogy cselekvéssé soha és másokban sem aktualizálódnak, hanem megmaradnak írott szónak, szinte részvétet is gerjeszthetnek.
Nagy Lajos könyvrecenziója megjelent a Nyugat 1922-es februári számában.
Forrás: epa.oszk.hu
