Valamely hipotézis megemésztésében kétségkívül fontos szerepe van az érzelmi hozzáállásnak is. Ha nem nagyon bántja kialakult szemléletünket, vállat vonva kivárjuk helyességének bebizonyítását, esetleg drukkolunk is neki. Viszont ha túlságosan elüt elképzeléseinktől, eleve lehetetlennek tartjuk, s ha megcáfolják, „nem megmondtam?”, ha pedig bebizonyosodik, „ki hitte volna?” a válaszunk.
Ha a tudósok túlságosan tartották volna és tartanák magukat a „hipotesis non fingo” newtoni szemléletéhez, a hipotézisek tudományt-fejlesztő értékének tagadásához, az emberiség kétségtelenül kevesebb buktatóval, de sokkal tekervényesebben haladna a megismerés ösvényén. Túlzott óvatosság késztette-e Newtont a feltevések mellőzésére, vagy a korában éppen cseperedő egzakt tudományok csalhatatlannak tűnő módszereibe vetett hit? Aki ma szemmel követi valamely tudományos hipotézis gondolatébresztő és -irányító hatását, felmérve, mit jelent egy jól megsejtett hipotézis tézissé művelése a jelenségek gordiuszi csomójának időtrabló kibogozgatásában – kétségtelenül más álláspontra jut, mint annak idején Newton.
A közelmúltban látott napvilágot kultúrtörténetünk – a szerzők kifejezésével élve – egyik „leghajmeresztőbb” hipotézise, miszerint a Hold egy tönkrement űrhajó. Szerzői M. Vaszin és A. Scserbakov szovjet kutatók. Feltevésüket arra alapozzák, hogy nincs elfogadható magyarázat a Föld–Hold-rendszer kialakulására, és a megfigyelések során számos megfejthetetlen „holdtalány” került felszínre.
Lássunk néhányat:
– A Hold átlagos sűrűsége kisebb, mint a hasonló geológiai felépítésű Földé.
– A kráterek formája gyanús. Átmérőjük 1 méter és 200 kilométer között váltakozik, viszont nagyon sekélyek: mélységük nem haladja meg a 3 kilométert. Az őket okozó meteoritoknak sokkal mélyebbre kellett volna fúródniuk. Sztanjukovics professzor számításai szerint egy átlag meteoritnak az ismert keménységű holdkéregbe 40–50 km mélyre kellene befúródnia. S ami a legszembeötlőbb, az a holdkráterek kiemelkedő, domború feneke (holott egy robbanásszerű becsapódás következtében homorúnak kellene lennie).
– Egyes holdkőzetek öregebbek a legrégibb földi eredetű kőzeteknél is.
– Meteoritbecsapódással vagy vulkáni tevékenységgel nem lehet megmagyarázni az eléggé gyakori, olykor 1500 kilométeres kráterláncolatok keletkezését.
– A holdkéregnek vannak bizonyos zónái, amelyek sűrűsége érezhetően nagyobb az átlagosnál. Ezek az úgynevezett masconok (mass concentration), amelyeket a Hold körüli űrszondák mozgásaiban észlelt rendellenességekből azonosítottak.
És így tovább.
Érdemes megfigyelni, hogyan csontosodik ki ezekből a megfigyelésekből a hipotézis váza.
A két szovjet tudós szerint a Hold kérge, akár egy jól konstruált űrhajóé, réteges szerkezetű. Kívül található egy finomabb összetételű burkolat, amelynek átlagos vastagsága 4 km (ez a holdtengerekben és völgyekben vékonyabb, vagy teljesen hiányzik). Ez alatt van a 30 km vastagságú tulajdonképpeni burkolat, mely rendkívülien ellenálló mind mechanikai, mind pedig vegyi szempontból, s ugyanakkor nagyon jó hőszigetelő. A központi, 3300 km átmérőjű mag (melyben a holdtömeg java része összpontosul) és a külső héj között egy 50 kilométeres vastagságú üreges övezet található, ami feltehetően az űrhajó gáztartálya. A holdkőzetekben azonosított fémek (króm, titán, cirkónium) kitűnően megfelelnek egy hasonló méretű űrbárka építésének, a feltételezett réteges szerkezet pedig biztosítaná egy egész civilizáció utazását évmilliókra, több milliárd kilométeres távolságra.
A rétegesség ténye mellett szól a kráterek alakja és méretei: a becsapódott meteoritok átfúrták a 4 kilométeres külső borítást, de a második, rendkívülien ellenálló pajzsba ütközve kissé visszapattantak. A fent leírt szerkezet magyarázná a sűrűséget is.
A feltevés szerint a kráterláncolatokat a belső burkon keletkezett repedéseken kiáramló nagy nyomású gáz okozhatta. A holdlakók kijavíthatták a komolyabb rongálódásokat, amire a központi magban raktározott cementszerű anyagot használhatták. Ezek a foltozgatások lennének a masconok.
Sőt mi több, Vaszinék szerint a Nagy Falnak nevezett 400 méter magas, 100 km hosszú képződmény nem más, mint egy helyéből kibillent burkolatdarab.
Az űrhajó önműködő stabilizátora elromolhatott, a forgáspólusok elmozdultak. Ezzel lehetne magyarázni a hosszúsági és szélességi librációt. (A Hold tulajdonképpen nem csak szigorúan az egyik féltekét fordítja felénk, hanem billeg. Az egyenlítői síkjában 8 foknyi, az erre merőleges síkban 6,5 foknyi a billegése, ez a libráció. Ebből kifolyólag a holdfelszínnek mintegy 59 százalékát láthatjuk.)
Kihalt vagy elhagyták? Erről még a hipotézis szerzői sem nyilatkoznak, mindenesetre nagyon régi. Ezt bizonyítják a kőzetek és ugyancsak viharvert felszíne.
A hipotézis a maga nemében nem egyedülálló. Az 1966-ban megjelent Intelligent Life in the Universe című dolgozatban Carl Sagan amerikai és Sklovszki szovjet tudósok azt az alapos gyanújukat fejezik ki, hogy a Phobos, a Mars egyik holdja mesterséges égitest. Sagan egy sorozat megalapozott mérésből arra a következtetésre jutott, hogy a Phobos belül üres, s egy üres égitest csakis mesterséges eredetű lehet. Ezt a hipotézist nagyon is komolyan veszik.
Egy ilyen kaliberű hipotézis megfogalmazásához jó adag bátorság kell: néhány megfigyelés és adat alapján az óvatosságot mellőzve zseniálisan megsejteni az igazságot, munkálkodni és kivárni a kétségbevonhatatlan bizonyítékokat, vállalva az esetleges kudarcot. Szerencsére egy bukott hipotézis nem jelenti szerzőjének az elásását.
Jó öreg Hold! Így, ahogy az ember elnézi, el sem hinné: még kiderülhet róla, hogy a világűr kakukkfiókája, s már nem egyéb, mint önmaga roncsa.
Megjelent A Hét II. évfolyama 16. számában, 1971. április 16-án.