Tizennyolc voltam ’90-ben. A felnőtté válás olcsó Borsodival, émelyítő rumpunccsal és agg szovjet párttitkárok gyászolásával kísért rögös útja a rendszerváltással véget ért. Csernobil pontot tett a sunyi hazudozásra épülő pártállami diktatúra végére. A Vjacseszlavok, a Szergejek, a Vlagyimirok hazavonatoztak a bakonyi laktanyákból, málhazsákban mosdókagyló, WC-csésze, csaptelepek, továrisi konyec. Összeomlott a KGST, a Varsói Szerződés és az összes tanácselnök a fekete Volga hátsó ülésén.
Kinyílt a világ, betoppant a Meki meg a Suzuki, a mi autónk. Mi pedig beültünk a kis fürgébe, és meg sem álltunk Párizsig, Milánóig, Münchenig. Ott aztán rácsodálkoztunk arra, hogy milyen ótvaros barlangban éltünk mi 40 évig. Tátott szájjal néztük az ÁFÉSZ-mentes kiskereskedelmet, a tsz-mentes agrárgazdaságot, és szokatlan volt, hogy a kötelező kollektivizálás nyugaton legfeljebb az Oktoberfestre vonatkozik, amennyiben az évenként ismétlődő haveri sörhabzsolást annak tekintjük. Aztán megannyi élményt magunkba szippantva hazaszédültünk, és kézbe vehettük Szolzsenyicint, Faludyt, a cenzúra nélküli 22-es csapdáját. Ez is új volt, az irodalom felszabadult, többé nem mondta meg senki, mit olvashatunk, és mit nem, a kultúra több lett, mint a Kórház a város szélén és a Szervusz Szergej…
Vége lett a hidegháborúnak, eltűntek a színről a múmiaszerű tábornokok, a plecsnikkel teleaggatott alkoholista mellkasok és a bomlott tekintetű munkásőrök. Kis ország lévén védőernyőt, patrónust kerestünk, megtaláltuk a NATO-ban és az EU-ban. Beléptünk, és erről mi döntöttünk, nem néhány galuskásan beszélő KB-tag a pártszékház szivarszobájában. A tehetség profitban mérhető árucikk lett, nem félhülye MSZMP-tagok osztották a lapokat és az álláshelyeket a szereposztó íróasztalon, hanem megjelent a verseny a munkaerőpiacon is. A nyalás megmaradt, az nem kiirtható, de nem kellett hozzá még pluszban párttagkönyvet hordani az ingzsebben. Más világ jött, volt, aki alkalmazkodott, másnak beletört a bicskája a demokráciába. Ők háttérbe vonultak, és próbáltak túlélni. Ugrásra készen várták a lehetőséget…
Közben változott minden körülöttünk, a múlté lett például a VHS-kazetta, majd a DVD és a pen drive is mint hírvivő és infotainment-alap. A közösségi média a leghatékonyabb kábítószerré vált a nagyérdemű körében, boldog-boldogtalan nyilvánosságot kapott, az ellenőrizhetetlen médiazaj minden hagyományos értéket devalvált, erkölcs, etika ideje leáldozott. De békességben éltünk. Szabad választás, szabad párválasztás, sokszínű média. Csend és nyugalom honolt idehaza és Európában is. A világ nem forrongott, csak úgy tespedt a megszokott bölcsőjében, és bár a modernizáció belemart a klímába, az emberi jogokba, miegymásba, konfliktusok itt is, ott is fellobbantak, de olyan káosz, mint jó 100 évvel ezelőtt, nem volt sehol. Írhatnám azt is, hogy konszolidált éveket éltünk mi, magyarok is, nem volt szükség „ugrásra készen állásra”, mert nem volt miért: sehol nem volt ellenség a láthatáron.
És aztán színre léptek ők, a káosz korlátlan urai: az Orbánok, a Vlagyimirok, a Donaldok, az Alice-ok. Felismerték, hogy a feltartóztathatatlan technológiai fejlődésen alapuló új világ új rendet kíván, nem mellesleg lehetőséget ad a saját pecsenyék sütögetésére is. Ellentétet szítanak nemzeten belül, nemzeten kívül, háborút indítanak, országokat, népeket fenyegetnek, ócska demagóg szövegeikkel a reménytelenekbe próbálnak reménységet plántálni, úgy tűnik, sikeresen. A békétlenség urai ők, arra hajtanak csak, hogy saját zsákmányukat a végtelenségig halmozzák. Visszatértek a vörös parolis diktátorok, és velük a háború, a fenyegetettség érzése. Nem ezt érdemlik az utánunk jövő nemzedékek.